Menjé’ má’!

Ha normálisan, a megengedett maximális sebességgel autókázom, mögöttem már türelmetlenkednek és megelőznek, sőt, nemegyszer még be is szólnak. Mégse sikerült kedvemet szegniük, szépen lassan vezetgettem le az óráimat

Ha normálisan, a megengedett maximális sebességgel autókázom, mögöttem már türelmetlenkednek és megelőznek, sőt, nemegyszer még be is szólnak. Mégse sikerült kedvemet szegniük, szépen lassan vezetgettem le az óráimat


Belekezdeni még élvezetes és izgalmas volt a jogosítványszerzésbe, de minél több óra és kilométer volt mögöttem, annál jobban ráeszméltem, hogy ez most nem a szimulátor, itt nincs “try again”. Elég egyetlen figyelmetlenség, és megvan a gond. Szerencsére eddigi tanóráim alatt még nem kerültem balesetveszélybe, de volt pár húzós esetem.

Egyszer éppen az Üllői útról akartam befordulni a Vas Gereben utcába, és rendes közlekedőként vártam, hogy a szembejövők közül valaki megszánjon. Egy autó le is lassított, hogy kiengedjen, én elindultam, de véletlenül túlgurultam, és szűkebb ívben kellett befordulnom. A vezető elkezdett dudálni, és mutogatni, pedig szó sem volt arról, hogy túl közel kerültem volna a járművéhez, egyszerűen csak lassabban fordultam, mint az átlag.

Minden órán parkoltam egyet és gyakoroltam valamelyik megfordulást. Kedvencem az ipszilon volt, valamiért nagyon élveztem, és jól is ment. A saroktolatással voltak gondjaim, valamint a párhuzamosan jobboldalra háttal nevezetű manőver izzasztott meg rendesen

Minden órán parkoltam egyet és gyakoroltam valamelyik megfordulást. Kedvencem az ipszilon volt, valamiért nagyon élveztem, és jól is ment. A saroktolatással voltak gondjaim, valamint a párhuzamosan jobboldalra háttal nevezetű manőver izzasztott meg rendesen


És nem ez volt az egyetlen alkalom, amikor a közlekedőtársaim éreztették velem, hogy nem csak az autó zöld, amiben ülök, hanem a fülem is. Folyamatosan megelőztek, pedig az egyik nagy hibám, hogy túl gyorsan hajtok. Úgy vettem észre abból a pár órából is, amit a forgalomban töltöttem, hogy az utakon nagyon kevés a toleráns partner és szerintem a legtöbb baleset abból fakad, semmiségeken felhúzzák magukat az emberek.

Autópálya, belváros, vizsgaútvonalak

A másik dolog, amit megállapítottam, hogy mindenki rohan. Normálisan, a megengedett maximális sebességgel autókáztam, erre mögöttem már türelmetlenkednek és megelőznek, sőt, nemegyszer még be is szólnak. Mégse sikerült kedvemet szegniük, szépen lassan vezetgettem le az óráimat.

Minél több óra és kilométer volt mögöttem, annál jobban ráeszméltem, hogy ez most nem a szimulátor, itt nincs "try again". Elég egyetlen figyelmetlenség, és megvan a gond

Minél több óra és kilométer volt mögöttem, annál jobban ráeszméltem, hogy ez most nem a szimulátor, itt nincs


Voltam autópályán, na az az a hely, ahol reményeim szerint még sokat fogok járni! Ahogyan a lábam egyre nyomta lejjebb a gázpedált, úgy éreztem magamban emelkedni az adrenalinszintet és úgy húzódott szélesebbre a szám. Annyira látszott rajtam a sebesség élvezete, hogy az oktatóm megengedte, egészen a sebességkorlátozás maximumáig, százig feltornáznom a kilométeróra vörös tűjét.

Sajnos autópálya-matrica hiányában le kellett térnem az első kijárónál. Jártam a belvárosban is, a tizennyolcadig kerületből indultam az Üllői úton egészen be a Mester utca, Ferenc körút, Corvin-negyed környékéig. Nem nagy út, az tény, de legalább kipipálhattuk a belvárosi autókázást a vezetési naplóban.

Kevesen udvariasak a tanulókkal, akkor sem, ha hölgyek

Kevesen udvariasak a tanulókkal, akkor sem, ha hölgyek


A legtöbb időt a vizsgaútvonalakon töltöttem el, főként a József Attila- és a Lakatos-lakótelepen. Minden órán parkoltam egyet és gyakoroltam valamelyik megfordulást. Kedvencem az ipszilon volt, valamiért nagyon élveztem, és jól is ment. A saroktolatással voltak gondjaim, valamint a párhuzamosan jobboldalra háttal nevezetű manőver izzasztott meg rendesen.

Délután a bevásárlókosarak között

Ahogy levezettem az összes órámat, már csak a feszültséget kellett volna levezetnem, hogy minden tökéletes legyen. Ám ahogyan egyre közeledett az a fránya vizsga, annál jobban gyűltek bennem a negatív érzések, és a pesszimizmus vett erőt rajtam. Bíztam önmagamban, de nem bizalomra kapom meg a rózsaszín kártyát, hanem teljesítményre. Alapos embernek tartom magam, elméleti dolgokra maximálisan fel tudok készülni, de erre nem lehetett. A vizsgára nem tudtam gyakorolni még többet, hiába szedtem le a netről forgalmi vizsga szimulációs játékot, a Forma-1-es játékra való kormánnyal és pedálkészlettel, versenyváltóval semmit nem értem.

Ahogyan egyre közeledett az a fránya vizsga, annál jobban gyűltek bennem a negatív érzések, és a pesszimizmus vett erőt rajtam

Ahogyan egyre közeledett az a fránya vizsga, annál jobban gyűltek bennem a negatív érzések, és a pesszimizmus vett erőt rajtam


Megkértem apukámat, hadd gyakorolhassam a parkolási manővereket az ő autójával, így történt, hogy a vizsga előtti délután egy bevásárlóközpont parkolójában találtam magam négy bevásárlókosár között. A probléma csak az volt, hogy amíg én egy picike Swiften tanultam vezetni, apumnak egy méterrel hosszabb automata Nissanja van, amivel nehezebb ugyan manőverezni, de a két pedál miatt kényelmesebben vezethető. Főleg a rettegett “párhuzamos jobbraháttal” című szörnyűséget gyakoroltam, de vagy többre voltam a padkától, mint 30 cm, vagy pedig hozzáértem. Kezdett sötétedni, és kb. 50 próbálkozás után abbahagytam a parkolgatást és a szerencsére bíztam magam.

Az a feszülten várt hétfői nap

Általában jók a megérzéseim, így megijedtem attól a hihetetlen pesszimizmustól, ami vasárnap este és hétfő reggel lelombozott. Meg fogok bukni, érzem, nem fog sikerülni, most fog kikanyarodni valahonnan valami hülye, most lesz majd útlezárás, most fogom elrontani a parkolásokat, ezek a gondolatok alkottak szürke felhőket a fejemben. Próbáltam zenét hallgatni, olvasni vagy csak simán pihenni, de nem ment.

Kisétáltunk az autóhoz és a pokolban találtam magamat. Remegtek a kezeim, lábaim, ideges voltam, de próbáltam palástolni a feszültséget

Kisétáltunk az autóhoz és a pokolban találtam magamat. Remegtek a kezeim, lábaim, ideges voltam, de próbáltam palástolni a feszültséget


Aztán elérkezett az idő, összepakoltam és elindultam a Vas Gereben utcába. Leültem a teremben és feszülten vártam a vizsgabiztost, aki pontosan érkezett. Leültem tételt húzni: egyes tétel, Lakatos út, az frankó, oda jártam általános iskolába, ismerem, mint a tenyeremet. Nézzük tovább! Kilencven fokos parkolás jobbra háttal, jó, az is menni fog. Saroktolatás, sima ügy. És akkor megláttam: párhuzamos parkolás az út jobb oldalára háttal. Ó, hogy az a…

Ettől féltem a legjobban, mert nem látom a padkát, csak érzésre megy, de 30 óra alatt nem szoktam hozzá az autóhoz, főleg hogy tegnap még egy automata böhömnagy kocsit vezettem. Jó ómennek vettem azonban azt, hogy a vizsgabiztos neve megegyezett az édesapáméval.

Kisétáltunk az autóhoz és megkezdődött a pokol. Remegtek a kezeim, lábaim, ideges voltam, de próbáltam palástolni a feszültséget. Leellenőriztem az autót és beültem a volán mögé. Annyira izgultam, hogy benéztem a kijáratot, és másfelé mentem ki, mint a többiek, de természetesen ez nem számított hibának, viszont ahogy kiértem az útra, már élesben ment játék.

Remegő kezek, tapintható feszültség

Álomkép: ha sikerült, a következő vizsgán megvalósulhat a vágyam és megkapom a jogosítványt

Álomkép: ha sikerült, a következő vizsgán megvalósulhat a vágyam és megkapom a jogosítványt


Szépen haladtam a kijelölt útvonalon, habár sosem voltam még rosszabbul. Alig bírtam tartani a kormányt, úgy remegett a kezem, a kuplungot alig tudtam kezelni, mert a lábam is járt. Amikor bekanyarodtam a Vas Gereben utca közelében lévő utcácskába, tudtam mi következik, ugyanis itt gyakoroltuk a parkolásokat.

Női megérzésem nem is csalt meg, kijelölték nekem a kilencvenfokos hátramenetes parkolást a jobb oldalra. Idegesen forgattam a kormányt, és kis javítással sikerült is a parkolás, bár előfordult, hogy hirtelen nem tudtam, merre is tekerjem. Az autó azonban a helyén volt, üresbe tettem, kézifék be. Amikor egyesbe akartam váltani, lefulladt az autó. Nagyon megijedtem, de tudtam, hogy nem bukást jelentő hiba. Meglepődtem viszont, mert a gyakorlások során szinte egyszer sem fulladtam le.

Megrémülve folytattam a vizsgát. Kifordultam az Üllői útra és a Lakatostelep felé vettem az irányt. Ahogy haladtam, a biztos intett, hogy itt oldalt tökéletes helyeket lát egy hátramenetes parkoláshoz, próbáljam meg. Torkomban dobogott a szívem, amikor lelassítottam, és remegve tekertem a kormányt.

Nem éreztem a lábaim, és túl gyorsan parkoltam, így a kerék nekiütközött a padkának, és egy picit felfutott rá. Ekkor bekövetkezett, amitől a legjobban féltem. “Kérem, cseréljen helyet a tanár úrral, a vizsgája sikertelen volt.” – szólalt meg a mély hang hátulról. Kedvetlenül kiszálltam az autóból és beültem az anyósülésre. Nem láttam a könnyeimtől, a kudarc a földhöz csapott. Amikor visszaértünk, még mindig sírva írtam alá a papírokat, majd hazafelé vettem az irányt. A továbbiakról telefonon értesít az oktató.

Szükséges rossz?

Persze amikor elmeséltem a családnak és a barátoknak, hogy jártam, általános értetlenséget tapasztaltam. Én sem igazából értettem, miért kell megbuktatni azért, mert az autó a padkára futott. Senkit nem veszélyeztettem vele, és úgy gondolom, ha eltörlik a rutinórákat és a rutinvizsgát, akkor igazán lehetnének elnézőbbek. Ráadásul azzal, hogy meghosszabbították a vizsgaidőt, nagyobb esély van a bukásra. Természetesen ez csupán személyes véleményem az új rendszerrel kapcsolatban, amit nyilván a csalódottság is befolyásol. A hibáimból tanultam, nemsokára újult erővel, büszkén és magabiztosan futok neki újra a jogosítványszerzésnek.