Hegyi Iván az elmúlt évtizedek talán legnagyobb tekintélyű labdarúgó-szakújságírója, máig aktív tévés fociszakértő. Boros Jenő az autós újságírók között számít ősidők óta viszonyítási pontnak, szeretett és tisztelt kollégánk ő, akinek „csak felnőtteknek” felütéssel jelent meg több évtizedes munkásságát összefoglaló izgalmas önéletrajza.
Ugorjunk vissza velük 40 évet az időben! Az oka: augusztus 1. és 3. között rendezik meg a 40. Forma–1-es Magyar Nagydíjat a Hungaroringen, ezért a héten több érdekes cikkben idézzük fel a legelsőt 1986-ból.
A most megkeresett két kollégánk 40 esztendeje, még ifjú sajtómunkásként, együtt tudósított az első F1-es Magyar Nagydíjról. Iván terjedelmes összefoglalót írt róla a Népszabadságba, Borisz – ahogy a szakma ismeri – pedig fotóriporterként készített izgalmas képeket a szöveg mellé. Felhívtuk őket, és 2025-ben is volt mit mondaniuk a történelmi hétvégéről. Előre szólunk: egyikük focibolond, nem érdeklik a kerekek/motorok/pályák/benzingőz. A másik igazi autóbolond volt és maradt, mindörökké.
– Hevesen tiltakoztam ellene, hogy én Forma–1-es versenyről tudósítsak, de a főnököm rám parancsolt. Mondtam, hogy én nem megyek ki a Hungaroringre – kezdi Hegyi Iván rögtön egy meglepő vallomással.
– Nagy sztori volt ez akkoriban a vasfüggöny innenső oldalán, nem? Miért nem akart kimenni? – kérdezem.
– Se labda nincs benne, se brazil focisták, se Real Madrid-játékosok.
– Végül győzött az erősebb?
– Azt mondta a főszerkesztőm, hogy ha Mexikóba ki tudtál menni, talán Mogyoródra is kimehetsz. Előtte voltam életem első futballvébéjén, Mexikóban.
– És milyen volt? Mármint a futam.
– Hááát… Életem első és utolsó futamközvetítése volt. Többé nem mentem.
– Annyira rossz azért csak nem volt! Most olvastam a tudósítását, tele érdekes mondatokkal.
– Tényleg? El lehet olvasni? Azt hittem, unalmas.
– Színes részek vannak benne. Felolvassak belőle?
– Inkább ne. Én biztos nem olvasom el.
Én viszont berakok ide a cikkbe néhány részletet, plusz remek fotókat Boros Jenőtől, hiszen igazi időutazós fíling felidézni az autóversenyzős kapitalizmus és a gulyáskommunista népköztársaság találkozásának első hétvégéjét.
– „Már kijutni is alig lehetett…” – kezdené Iván, akinek még jogsija sem volt 1986-ban, a fotósa fuvarozta, de a sztori előtt gyorsan leállítom.
Borisz ugyanis részt vett a verseny előtti első hivatalos sajtótájékoztatón, az akkori Fórum Hotelben, ahol nem mindennapi pillanatot kapott el gépével. A vécéből érkező Alain Prost (a címvédő világbajnok 1986-ban) nyitott sliccel lépett az érdeklődő tudósítók, újságírók és a szponzorok elé. Mikor észbe kapott, zavartan mosolyogva intézkedett, ezt a pillanatot rögzítette örök életre leggyorsabban reagáló fotósként Boros Jenő a Nikon F4-es kamerájával. „Akkor még filmre dolgoztunk, Ilford HP4 vagy Kodak Trixpan negatívokra. Ha ügyes és gyors voltál a laborban, akkor 50 perc kellett a filmhíváshoz és a nyomdakész fotóhoz. Persze csak ha időben beérkeztél az akkor még nem fizetős M3-ason a városba.”
Ezenfelül is szuper emlék maradt az autómániás – akkor még – fotós számára a sajtótájékoztató. „Az eseményt a névadó Marlboro tartotta, és csodaszép könyveket kaptunk. Azóta is féltett kincseim, ellentétben sok »kollégával«, akik jó pénzért eladták utána…” – meséli Borisz, aki tényleg nagy gyűjtő.
A modellautóiból például hármat is kivitt az épülő Hungaroringre, amikor hónapokkal az F1 előtt leaszfaltozták a pályát. „1986 tavaszán épphogy elkészült az első száz méternyi aszfaltcsík, azonnal rohantam a pályára, ahol akkor már állt a főépület és a bokszutcai garázssor. Autómakett-kollekciómból mindjárt vittem magammal hármat a fotózáshoz, így az én versenykocsijaim parkoltak először a Hungaroringen. Ma is megvan az Emerson Fittipaldi-féle fekete-arany színű Lotus, az ugyancsak világbajnok fehér F1-es Honda és a Ford GT40-es.”
Fotó: Boros Jenő
Térjünk át a verseny napjára! Hegyi Iván szavaiból kiderül, hogy 40 éve is kínszenvedés volt a közlekedés. Természetesen focis hasonlattal érzékelteti a lényeget. „Olyan volt kijutni, mintha a San Siróba mentünk volna az Inter–Milanra, fél órával a meccs kezdete előtt. De nem Mogyoródon volt a gond, hanem már az autópálya elesett. Aztán meg ki is kellett onnan jönni. Érti, mire gondolok…” Igen, akik voltunk már kint, értjük.
De kezdjünk el idézni a Népszabadságban 1986. augusztus 11-én megjelent tudósításából (amit Várkonyi Iván kollégájával közösen jegyzett, a másik fotós Bánhalmi János volt).
„A különleges hosszúságú kerítéssoron belül aztán már ráérőssé váltak a nézők, akik különben rendkívüli ötletgazdagságról tettek tanúbizonyságot. A füvesített, de még kissé kopár domboldalakra szállított gumimatracok és kerti székek seregét természetesnek vettük, ám az nem kis feltűnést keltett, hogy néhányan valóságos nappaliszoba-berendezéssel vonultak ki az ezúttal »sivatagi« éghajlatú lankákra. Az ötletdíjat azonban az a család érdemelte ki, amelyik igazán egyszerű, mégis nagyszerű megoldást választott. A papa, a mama és a kisfiú felszerelése egy-egy drótból állt, ezeket a kerítéshez erősítették, majd derűsen helyet foglaltak rajtuk, akár a hintán. A gondolat még akkor sem rossz, ha néhány óra elteltével az ülőke nyilván nyomot hagyott azon a bizonyos testrészen.”
Részlet a tudósításból (Forrás: Arcanum Újságok)
Boros Jenő szerint: „ahogy a későbbi években, akkor is iszonyatos volt a hőség és a por, mert bizony messze volt még a tökéletes zöldítés. Igaz, néhány év múlva az első igazi eső nemcsak a pályát tette csúszóssá, de a nézőket is próbára tette, mert a nem éppen tökéletes vízelvezetés miatt sok autó napokig beragadt a parkolóba, többek között fotós kollégánk, Eszterváry Ervin Daciája is.”
A focis szakíró számos egyéb részletre is rácsodálkozott az 1986-ban nemcsak Magyarországon és a vasfüggöny innenső oldalán, hanem világviszonylatban is modernnek és menőnek számító pályán.
„…a Magyar Nagydíj helyszínét a résztvevők lassú pályának tartják, ám nem szabad ezt szó szerint elfogadni. Mert a kívülállók — akik már a pénteki és a szombati edzésen is kapkodták a fejüket a földön haladó, mégis szinte repülő szupergépek láttán — többször is feltették magukban a kérdést: mihez képest?”
„Lányokat válogattam a Magyar Nagydíjra Laudával”
Megkérdeztük azt, aki nem csak hogy ott volt a Hungaroring születésénél, hanem olyan sztorijai vannak a Forma–1-ből, mint nagyon keveseknek.
Hegyi Iván versenynapot összefoglaló tudósításában szerencsére maga a futamrész a legrövidebb. Azt a fél ország nézte a tévében Dávid Sándor és Frankl András szakkomentálásával (ma is megnézhető a legnagyobb videómegosztón), ellenben az újságíró olyan eseményeket is megírt, amelyeket a közvetítés nem feltétlenül rögzített. Vagy csak részben.
„A pályán közben az újabb szabadedzés folyt, aztán a Forma–1-es pilótákat elegánsan öltözött és amúgy is mutatós hölgytánckar váltotta fel. Majd déli 12 után ejtőernyősök landoltak a főtribün előtt (ez, a domboldalakkal ellentétben, nem telt meg teljesen), magukkal hozva azt a rajtzászlót, amelyet Victor Vasarely tervezett, és amelyet Jacques Chirac, Párizs polgármestere küldött ajándékba a Hungaroringre. A franciák azért egészítették ki légi bemutatóval a programot, mert Párizs az 1992. évi nyári olimpia megrendezésére pályázik, és a jelek szerint minden alkalmat megragad, hogy népszerűsítse ötkarikás tervét. […] Azt gondolhatnánk, ahogy közeledett a verseny, amely eldöntötte az első Magyar Nagydíj sorsát, úgy fokozódott az izgalom nemcsak az érdeklődők körében, hanem a depókban is. Ám ez korántsem volt így, a rutinos szerelőcsapatokat még a korábbiaknál is nagyobb nyugalom szállta meg. Tömören úgy fogalmazhatunk, hogy mindenki tudta, mi a dolga. A verseny előtti idillt mi sem jellemzi jobban, mint hogy néhány műhelyből pattogó diszkózene hallatszott, erre az időre az ügyes kezű technikusok még a füldugóikat is zsebre vágták. A gumiabroncsokból épített hegyek is »bevetésre« vártak. A gumikon díszelgő, sárga krétával rótt feliratok, számok értelmét viszont aligha fejthette meg a kíváncsiskodó, csak annyit állapíthatott meg, hogy emez Prost, amaz meg csapattársa, a finn Keke Rosberg autójára tartalékoltatott.”
Boros Jenő eközben már a főépülettől távolabb járt, és készítette az előfutamok, majd a Forma–1-es verseny képeit. Akkor még sokkal lazábban járkálhattak a fotósok a pálya különféle részein. A rajongók ma is nagybetűvel említik a nyolcvanas évek akkori legnagyobb csapatainak (Williams–Honda, Lotus–Renault és McLaren–TAG) brutális, V6-os turbómotorral szerelt versenyautóit, viszont Borisz a biztonsági csapat járműveire emlékszik szívesen.
„Az első nagydíjon, még a VolánSpec autómentő trélere mellett, a nyugatnémet ONS-csapat BMW biztonsági autója és Volvo kombija, valamint több farmotoros Tatra szolgált. Mindegyikben ültem, hála a barátságos és segítőkész pilótáknak. A depó mellett parkolt a rendőrségi Mi2-es helikopter, a kritikus pontokon a beteg agyonrázásáról hírhedt Nysák álltak készenlétben.”
Fotó: Boros Jenő
Mellettük természetesen igazi high-tech is jellemezte a Forma–1-et, erről így írt Hegyi Iván a Népszabadságba.
„A Hungaroringen is használatos Longines–Olivetti versenyadat-ellenőrző és -feldolgozó rendszer több időmérő egységhez és az ezeket kiszolgáló számítógépekhez csatlakozik. Az egyik a célvonalon elhelyezett fotocellához kapcsolódik, ez látja el az első komputert a versenyzők adataival, valahányszor csak áthaladnak a célvonalon. A másik egység, a mindegyik kocsiba beszerelt adók jeleit veszi, vagyis azonosítja a versenyzőket. A hivatalos mérésidőt szintén fotocellás kronométer jelzi, és műküdik egy kamera is a célvonalon, ami másodpercenként száz felvételt készít, éppen az ellenőrzés céljából. A tévedés tehát teljesen kizárt.”
Az 1986 nyarán 26 versenyzős mezőny első hat helyezettje ebben a sorrendben állt fel a rajtrácsra:
1. Ayrton Senna (Lotus–Renault)
2. Nelson Piquet (Williams–Honda)
3. Alain Prost (McLaren–TAG)
4. Nigel Mansell (Williams–Honda)
5. Keke Rosberg (McLaren–TAG)
6. Patrick Tambay (Lola–Hart)
Fotó: Paul-Henri Cahier/Getty Images
„Majd felüvöltöttek a motorok, és megkezdődött az igazi körforgás a Hungaroringen. Mansell sem bízott sokat a szerencsére, már a start után »kilőtt«, megelőzte Prostot, és beállt – vagy inkább beszáguldott – a harmadik helyre. Ezt meg is tartotta, és a vezetésen kívül egy ideig leginkább azzal lehetett elfoglalva, hogy az előtte robogó Sennának és Piquet-nek (a Forma–1 Zicójának és Socratesének) késhegyre menő párviadalát figyelje. Tíz kör után még Senna vezetett, míg a huszadik és a harmincadik forduló már Piquet-t találta az élen. Aztán újra Senna támadott, de Piquet most sem maradt adós, a célegyenest követő hajtűkanyarban szorította maga mögé a másik brazilt. A hatvanadik körtől már nem változott a vezető hármas sorrendje, így két óra után (ez idő alatt a tervezett 77 kör helyett 76-ot teljesítettek a részvevők) ez lett a végeredmény (ugyanúgy, mint legutóbb Hockenheimben, a Nyugatnémet Nagydíjon): 1. Piquet, 2. Senna, 3. Mansell, majd következtek a többiek, akik nemigen szóltak bele az elsőség kérdésébe. Piquet-nek ez volt az idei harmadik vb-futamgyőzelme, és látványos párharca Sennával, még a Forma–1-es viadalokat rendszeresen követők számára is valódi élményt jelentett.”
Ha már a verseny leírásában is Zicót emlegette, megpróbálom egy kérdésben összekötni a Forma–1-et és a Real Madridot, Hegyi Iván kedvenc klubcsapatát.
– Tudja, melyik jelenlegi versenyző szurkol a Real Madridnak?
– Hmmm… nem. De akkor árulja el!
– Sainz. Egészen pontosan az ifjabb Carlos Sainz, a kétszeres ralivilágbajnok fia. És időnként mintha Alonso is ezt mondaná magáról, bár róla tudott, hogy Oviedo-szurkoló.
– Alonsót még nem láttam a Real VIP-páholyában. Pedig vannak ott rendszeresen más sportágakból is. Djokovics például nagy Real-szurkoló.
Fotó: Boros Jenő
„De hová tűnt Prost?” – ezzel a majdnem ikonikus mondattal folytatódik Iván tudósítása, amit hitetlenkedve fedezek fel a megsárgult, 40 éves újságcikkben. Tessék megkapaszkodni, tényként kezelhető: van történelmi előzménye a később tényleg ikonikussá vált „Hová tűnt Damon Hill?” mondatnak. De vajon mennyire voltak akkor megközelíthetők a versenyzők egy magyar focis újságíró számára?
– Beszélt valamelyik pilótával a futam előtt vagy után? – faggatom Hegyit.
– Nem Paolo Rossi ült volna velem szemben. Én nem tudtam volna tőlük mit kérdezni.
– Esetleg Ecclestone-tól kérdezett?
– Dehogy, ő úgy járkált ott az újságírók között… – felel egy focis utalást természetesen a válaszba fűzve Hegyi Iván, aki azért pozitívan zárta a tudósítást.
„A Forma–1 már csak ilyen, sőt olyan, hogy a kanadai Allen Berg (Osella) négykerekűje már az indulás után úgy tetszett, mintha vezetője is a Marlborót, netán a John Player márkájú cigarettát igyekezett volna reklámozni; egy kört végigfüstölt, majd »elaludt«. Berg úgy tett, mint tucatnál is több társa, akiknek ugyancsak a kényszerű, a verseny leintésénél korábbi búcsú jutott osztályrészül (végül is összesen tízen haladtak végig a rajttól a célig a huszonhat versenyző közül.) Ez azonban korántsem a Hungaroringen múlt, mert – általános vélemények szerint – a pálya minden tekintetben megfelelt a nemzetközi követelményeknek. Így tehát – noha a nagy érdeklődéssel kísért futam már lezajlott – továbbra is tarthatjuk a bevezetőben említett megállapítást: ilyen még nem volt! Viszont hozzátehetjük: jövőre újra lesz.”
Végül megkérdezem, hogy sportújságírói szemmel összességében milyen volt az első Magyar Nagydíj ’86-ban?
– Nagyon meglepett, hogy az újságírók a verseny alatt bent ültek egy szobában, ahol vagy 120 televíziót néztek.
– Meg kell hogy védjem őket – válaszolom. A Hungaroring versenypálya, nem focistadion. Itt nem lehet belátni a pálya egészét egy pontról, ráadásul rengeteg fontos és érdekes statisztika születik a futam közben, ezért kellenek a monitorok. Ez nem futball, hanem autóversenyzés, annak is a csúcsa. Az volt már 40 éve is.
Láttad már a 2025-ös Magyar Nagydíj új trófeáit? A Vezess cikkében megismerkedhetsz velük:
