Olajválság? Nem új történet, a XX. század második felében több időszakban is hiánnyal, és meredeken emelkedő árakkal néztek szembe a közlekedők világszerte. Ez nálunk Magyarországon a szocialista tervgazdálkodás miatt tompítottan mutatkozott meg, de az eleve torz piac, a hiánygazdaság mindig ébren tartotta a magyar autós takarékosságra való hajlamát.
Az első takarékossági hullám még a II. világháború előtti időszakra tehető, ekkor vezették be a motalkót: ez a keverék 20% tiszta alkoholt és 80% benzint tartalmazott. Célja leginkább a kőolajhiány enyhítése volt, és akárcsak pár éve, az E10-es üzemanyag bevezetésekor akkoriban is sok kérdés merült fel a káros hatásokkal kapcsolatban.
A korszak sajátos politikai, gazdasági anomáliái és geopolitikai adottságai két kiemelkedő feketegazdasági csatornát hoztak létre Magyarországon: a szovjet hadsereg kimeríthetetlennek tűnő üzemanyagkészleteinek megcsapolását, valamint a fűtési célú kőolajszármazékok tömeges, gépjárművekben történő elégetését. Ezekről már részletesen írtunk történeti kitekintést adó anyagainkban.
Arról viszont eddig nem emlékeztünk meg, hogy mit tettek azok az autósok, akik nem akartak az éj leple alatt lopott benzint kannából lögybölni autójukba. Az ő módszereiket ahogy eddig is, az Arcanum Újságok régi cikkeivel idézzük meg.
A spórolás módszerei régen
A legkézenfekvőbb és a sufnituning műhelyekben leggyakrabban alkalmazott beavatkozás az üzemanyag-levegő keverék arányának finomhangolása a karburátoron keresztül. Ez az alkatrész, a benzin-levegő keveréket megalkotó szerkezet volt a fogyasztással kapcsolatos trükkök és tippek központi eleme.
“Végzetes hibát követ el az, aki a porlasztó valamelyik fúvókáját, „önhatalmúlag” kisebb, vagy nagyobb furatúra cseréli ki. Erre csak szakember illetékes, de ő is csak akkor, ha műszeres vizsgálattal kimutatta a változtatásszükségességét. Egy-egy fúvókaindokolatlan cseréje ugyanis felboríthatja az egész — gondos kutatómunkával kialakított és öszszehangolt — porlasztási rendszer jó működését.” – figyelmeztetett a Kelet-Magyarország 1971-ben.
Azonban ez az intelem nem mindenkit hatott meg.
A Lada (Zsiguli), Dacia, Skoda, Trabant és Wartburg tulajdonosok körében városi legendaként terjedt el az a gyakorlat, hogy a gyári főfúvókákat egyszerűen kisebb átmérőjűre kell cserélni (például egy gyári 130-as méretű fúvóka helyett a karburátorba egy 115-ös vagy 120-as méretűt csavartak be).
A laikus logika kikezdhetetlennek tűnt: kisebb lyuk = kevesebb átfolyó benzin = kisebb fogyasztás!
A szakember szerint ezzel nagy eredményt nem lehetett elérni: “Szeretnénk egy téves nézetet eloszlatni. Városi fogyasztás csökkentése, mint olyan, nem létezik. A porlasztóban nincsen olyan fúvóka vagy berendezés, amely közvetlenül befolyásolná a városi fogyasztást.
A Ladáknak meghatározott üzemanyagnormájuk van, ha ezenfelüli érték jön ki, akkor kell a porlasztóhoz nyúlni. De lehet, hogy a hiba másutt van! Visszatérve a városi fogyasztásra, azt többtényező is befolyásolhatja. Elsősorban a láb! A gázpedál helytelen nyomásával sok benzin ég el feleslegesen.
Mégis: a fék- és a gázpedál jó érzékkel történőkezeléséhez nemcsak gyakorlat szükséges. Műhelyeinkben igyekszünk a karburátorokat a lehető legkedvezőbb fogyasztásra beállítani, és semmi szükség nincs a további beavatkozásra.” – írta az Autó-motor 1981-ben.
Míg a fogyasztás literben kifejezve, nagypapás tempó mellett ideig-óráig valóban csökkenést mutathatott, a folyamat termodinamikai és gépészeti következményei hosszú távon gyakran végzetesek voltak a motor számára. A szegény keverék (ahol a levegő aránya jóval magasabb az optimálisnál) égése során a kémiai reakció lassabban megy végbe a hengerben, azonban az égéstér csúcshőmérséklete lényegesen, akár több száz Celsius-fokkal is magasabb lesz, mint normál üzemben.
A jármű ráadásul erőtlen lett, gyorsításkor “torpant”.
A kor egyik legizgalmasabb, tudományosan is teljes mértékben megalapozott fogyasztáscsökkentő és hatásfoknövelő próbálkozása a belsőégésű motorok utólagos vízbefecskendezéses üzemeltetésének elterjedése volt.
Bár a fizikai eljárást Bánki Donát magyar mérnök már a 19. század legvégén felismerte és sikerrel alkalmazta az első Bánki-Csonka motorokon (hogy a kompresszióviszonyt a kopogási határ elérése nélkül növelhesse) , a technológia – amely időközben megjárta a második világháború vadászrepülőgépeinek motorjait is – az 1980-as évek magyar szakirodalmában és a fejlettebb háztáji barkácskultúrájában éledt újjá, mint a spórolás zseniális és “zöld” alternatívája.
Ahol az igazi műszaki tudás véget ért, és a kétségbeesett, bármilyen megoldásba kapaszkodó takarékoskodási vágy megjelent, ott a piac törvényszerűen kitermelte a maga gátlástalan sarlatánjait is. Az 1980-as évek elején a lazuló állami gazdasági kontroll nyomán lepték el a hazai “maszek” (magán) piacot, az autósboltok polcait, sőt a postai úton rendelhető termékek listáit a különböző mágneses elven működő, üzemanyag-vezetékbe építhető csodatevő fogyasztáscsökkentő gyűrűk, dobozok és adapterek.
A szerkezetek gyártói és forgalmazói – amelyek gyakran nyugati (német vagy osztrák), rendkívül hangzatos, de fizikailag teljesen irreleváns áltudományos leírásokat fordítottak le hevenyészve magyarra – egészen elképesztő dolgokat ígértek a laikus vásárlóknak.
A korszak legmeghatározóbb autós újságja, az Autó-Motor magazin már 1980-ban oknyomozó cikkben rántotta le a leplet a csalásról. A szerkesztőség által “dilettáns fogyasztáscsökkentésnek” minősített jelenséget egy olvasójuk, bizonyos “Péter” által beküldött, külföldről származó mágneses csomag tesztelésével mutatták be a nyilvánosságnak. A mérések során kiderült, hogy a fogyasztás egy deciliterrel sem csökkent.
“A közelmúltban kaptunk egy csomagot és benne egy halom alkatrészt. Beküldője Péter Imre autószerelő mester, az AFIT III. sz. Autójavító dolgozója. Vállalata üzemében karburátorszereléssel foglalkozik. Munkája során összegyűjtötte és elküldte a „barkácsolók” eredményeit. Nem véletlenül tettük a szót idézőjelbe, a mesteremberek valóban rossz úton járnak.
Tudjuk, hogy a mai üzemanyagárak takarékosságra intenek, de ész nélküli kísérletezésekbe azért ne fogjunk. Sok helyen foglalkoznak ma már üzemszerű porlasztóbeállítással, mégis ennek ellenére sokan szeretnek belepiszkálni a karburátorba. Sok, csak hallomásból ismert módszert próbálnak ki a szerencsétlen alkatrészen, és az eredmény olykor lesújtó.
A lelkiismeret háborgása, amiért Péter Imre begorombult, az a Lada szűkítőtorok „alakítgatása”. Ezt az alkatrészt nem könnyű pótolni. Nem romolhat el, ezért belőle a túlzott behozatal fölösleges. Hogy a szűkítőtorkon végzett bármilyen beavatkozás milyen következménnyel jár, arra nézve az ábrák és aláírásaik szolgálnak felvilágosítással. A képzelt fogyasztáscsökkenést 14—16 literes túlfogyasztás, a sima, rángatás nélküli indulást pedig megtorpanás váltja fel. További kommentár, úgy hisszük, nem szükséges.” – Autó-Motor, 1980. július-december (33. évfolyam, 13-24. szám)
Az igazi sokk – 1991
A kilencvenes évek elején tudta meg a magyar társadalom, mit jelent a drága üzemanyag. A taxisblokád eseményei mutatják, mekkora sokkhatás érte akkor a hazai autósokat, ami után újra fókuszba kerültek a spórolási módszerek. Sok újat akkor sem tudtak mondani az újságírók, az óvatos vezetés a kulcs, csodaszer nincs…
“Jobb híján csak úgy lehet spórolni az üzemanyaggal, ahogyan azt a pesti taxisok is teszik, hiszen nekik pénzkérdés, hogy mennyit fogyaszt a „Zsigájuk” száz kilométeren. A legtöbbjük, mintha tojás lenne a talpuk alatt, úgy kezeli a gázpedált, s kínosan ügyelnek arra, hogy a karburátorbana gyorsításnál még véletlenül se nyisson ki a második szelep.
Vagyis, akinek van türelme a komótosabb vezetéshez, az talán elmondhatja: sikerült egy litert spórolnia. Aztán álljon itt még egy tanács: minden autónak van egy „kedvenc” sebessége, egy „kedvenc” fordulatszáma. A legtöbb keleti gépkocsi például akkor működik a leggazdaságosabban, ha az ember a gázpedált fokozatosan — de nem kínos lassúsággal — hatvan-hetven százalékig nyomja le. Vagy marad végső megoldásként az, ha az ember kikönyököl az ablakba, s messziről csodálja a Ladáját, Wartburgját, Skodáját vagy a „kis” Polskiját…” – írta a Magyar Hírlap, 1991. április
A Népszava sem tudott mást ajánlani, mint a józan, szabályos közlekedést, leállított motorral való gurulás helyett: “Szólnunk kell még valamiről, ami minden bizonnyal az 1991-es esztendő velejárója lesz: sokan megpróbálják majd a spórolós autózást,vagyis lefojtott motorral, vagy olykor járómotor nélküli gurulással próbálják újabb kilométerekre menteni a benzinben rejlő forintokat.
E spórolásáltal elveszhet a kocsi eredeti, olykor életet mentő gyorsulása, e spórolásáltal elveszhet a motorfék, és sajnálatos módon, bár ez nem direkt közlekedésbiztonsági tényező, tovább romlik a levegő tisztasága, s kap pofonokat a környezetvédelem. Beláthatatlan következményei lesznek az 1991-es gazdasági romlásnak, s védekezésünk csak egyetlen lehet: ha csak üzembiztos autóval, mindig szabályosan s önmagunk vezetői képességénekismeretében közlekedünk.”
Ezek a történetek hű lenyomatai annak, hogyan képes egy társadalom adaptálódni, túlélni, kiskapukat keresni, és néha a fizika alaptörvényeit is megpróbálni átverni egy olyan időszakban, amikor a mindennapi mobilitás finanszírozása alapvető egzisztenciális kihívássá válik.
