A gigantikus csalássorozat hatásai ma is érződnek, de lassan történelmi távlatba kerülnek az események: több generáció nőtt már fel úgy, hogy számukra mindez csak egy messziről derengő, múltbéli esemény.
Mégis olyan horderejű, hogy szokásos, a hazai közlekedés, autózás múltjára visszatekintő sorozatunkban ennek is szentelünk egy fejezetet. Akárcsak minden alkalommal, az időutazás alapját az Arcanum Újságok adatbázisából származó, korabeli újságcikkek, írások adják.
Az olajszőkítés a rendszerváltás utáni Magyarország egyik legjobban jövedelmező illegális „üzletága” volt, becslések szerint az 1990-es években több száz milliárd forinttal rövidült meg általa a költségvetés. A maffiának csupán sav, néhány üres kft. és pár korrumpálható vámos kellett, hogy évente százmilliárdoktól szabadítsák meg az államkasszát.
Az „olajos ügyek” 1991‒1992-ben ütötték fel fejüket, de nagyobb számban 1993-tól jelentkeztek. 2000-ben az olajbizottságnak nevezett országgyűlési vizsgálóbizottság feltárni igyekezett a korrupciós tényeket, de a munkája eredménytelenül zárult.
Ezernyi helyen feldolgozták már ennek a vadkeleti történetnek a részleteit. Ebben a cikkben inkább azokra a tényezőkre koncentrálunk, amelyek elvezettek ehhez a helyzethez.
Az olajszőkítés ‒ miért volt ráció ebben a stikliben?
A válaszért messzebb kell visszautaznunk az időben, egészen az 1950-es évekig. Ekkoriban felfutóban volt a hazai olajkitermelés, és a szovjetektől is biztosan, olcsón jött a nyersolaj. A benzin előállítása mellett bőven volt gázolaj is, a termelt mennyiséget pedig nem tudták felszívni az állami teherautós, buszos, mezőgazdasági flották. Ekkoriban még dízel személyautó alig akadt, és magánember nem is tankolhatott csak úgy gázolajat.
Ezért bedurrantották a népi olajkályhaprogramot. 1958-ban megkezdték a Mekalor típusú, gázolajjal működő kályhák gyártását. „Népgazdasági haszna is lesz a Mekalor nagyobb méretű alkalmazásának, mert kevesebb szenet és fát kell majd importálnunk” ‒ írta a Pest Megyei Hírlap 1958 februárjában.
A tervgazdálkodás pedig nem ismert tréfát, a kályhák ezerszám kerültek a háztartásokba.
Egyfajta szociális juttatásként kezelték, az ÁFOR 1966-ban törölte el a jegyrendszert a mekalorolajra, így onnantól már készpénzért vásárolhatta bárki, akinek volt elég forint a zsebében. „Az új árusítási rendszer különösen a vidéki fogyasztóknak kedvez. A korábbi rendszerben gyakran öt-tíz kilométert kellett utazniuk külön a jegyért és külön az olajért, ha a kirendeltség és a kút nem volt egy helyen. Az idén már a vidéki fogyasztók is megvásárolhatják készpénzért a legközelebbi üzemanyagtöltő állomáson a MEKALOR olajat. A most életbe lépett rendelkezés országosan 112 000 kályhatulajdonost érint, köztük 23 000 budapestit” ‒ írta a Képes Újság 1966-ban.
A később háztartási tüzelőolaj (HTO) néven futó anyagot még olcsóbbá tették. A kormányzat 30 százalékkal lecsökkentette az árát. Az 1969-es árrendezés során a háztartási tüzelőolaj árát 2,20 Ft-ról 1,50 Ft-ra csökkentették, az olajtüzelést, a fűtési költségeket tekintve is versenyképessé tette a többi tüzelőanyaggal szemben.
Olcsó olajat a kályhákba!
A rendelkezés hatására a HTO-felhasználás egy év alatt a tízszeresére, 500 ezer tonnára nőtt, az átvételi pontok száma bővült. A hetvenes évek közepére viszont begyűrűzött az első 1973-as olajválság hatása. A Központi Bizottság takarékoskodást írt elő. A spórolást több állami cég úgy oldotta meg, hogy a dízel járművekbe elkezdték a sokkal olcsóbb fűtőolajat tankolni.
Ezzel a HTO már a gyakorlatban is azonos szintre került a vele teljesen megegyező, ám jóval drágább gázolajjal. Persze a szocializmus építői ilyen apróságokkal nem törődtek, a számok jól mutattak az év végi jelentésekben: „A népgazdaság számára igen fontos energiamegtakarításban is kedvezőek az eredmények. Szénből például a tervezetthez viszonyítva 42, tüzelőolajból 87, fűtőolajból 38, gázolajból 58, az összes energiahordozóból pedig 8 százalékkal teljesítették túl a tervet.” ‒ Népszava, 1975. december (103. évfolyam, 282–305. sz.)
Figyelmen kívül hagyták az intő példákat
A probléma már akkor ordítóan mutatkozott, de dízel magánautók híján nem indult be a láncreakció. Intő példa volt az NSZK, ahol egyre több dízelautót használtak, természetesen a helyi szinten is olcsóbban mért tüzelőolajat tankolva. Itt kezdték el festéssel és egy különleges, csak laborban kimutatható vegyülettel megkülönböztetni a két olajfajtát, ami kulcsfontosságú lesz a hazai olajszőkítés története során is.
1973 ‒ egy klasszikus olajkályha a sarokban, ezekbe olcsóbban lehetett tüzelőolajat vásárolni (fotó: Bauer Sándor/Fortepan)
„Kivétel nélkül szigorúan megbüntetnek mindenkit, akinél az üzemanyagrendszerben háztartási célra szánt fűtőolajat találnak. Nemcsak a személy- és teherautókat, traktorokat, építőipari gépeket, de még a jachtokat is átvizsgálják. A vám- és pénzügyőrség 20 mozgó laboratóriuma és ellenőrző kocsija éjjel-nappal járja az országot. Évenként 460 ezer vizsgálat során általában négyezer »fűtőolajost« érnek tetten. Az utólag behajtott büntetések összege évi több száz millió márkára rúg.” ‒ Autó-Motor, 1981. július‒december (34. évfolyam, 13‒24. szám)
Kicsiben nálunk is sefteltek már az 1980-as években, a fűtőolajat főleg külföldi kamionosoknak értékesítették. Az országon áthaladó sofőrök elvileg valutáért megvásárolt gázolajjeggyel tankolhattak a kijelölt kutakon, de az illegális megoldások már akkor, internet nélkül is villámgyorsan terjedtek.
Először jegyre adták, majd készpénzért is lehetett tüzelőolajat vásárolni az Áfor kútjain
Megérte kockáztatni, mert komoly volt az árkülönbség. A külföldi kamionosoknak 20 forintért adták a gázolaj literjét az Áfor kutakon, a hazai vevők 10 forintos áron vásároltak, a HTO meg csak 4 forintba került.
Ez aranybánya volt a zavarosban halászóknak, a Dél-Magyarország egy konkrét ügyről így számolt be: „A nyomozás során kiderült, hogy a munka nélküli jövedelemszerzésnek egyéb módját is megkísérelte. 1984 júniusában 6 ezer liter háztartási tüzelőolajat vásárolt fel különböző benzinkutaknál literenként 4,80 forintos egységáron. A felvásárolt tüzelőolajat külföldi kamionosok részére értékesítette literenként 10 forintért.
Módszere az volt, hogy a fő közlekedési útvonalakon leállította a kamionokat, és a tüzelőolajat megvételre felajánlotta, összesen 57 ezer forint értékű tüzelőolajat forgalmazott, melyből 27 ezer forint értékű jogtalan haszonra tett szert. Ügyében az eljárás folyamatban van.” ‒ Délmagyarország, 1984. szeptember (74. évfolyam, 205‒230. szám)
„A gyors haszon egyre többeket csábított csalásra, a Garázsipari Vállalat lebukott kútjain több HTO fogyott el, mint amennyit az egész fővárosban összesen eltüzeltek(!)” ‒ toretro.hu
Minden adott volt a robbanáshoz az 1990-es évekre
A katalizátor a rendszerváltás volt, az import kikerült az állami monopólium alól, ömlöttek az országba a nyugati dízelkocsik, így tényleg ipari mértékű lett a tüzelőolaj tankolása. Ezért itthon is bevezették a tüzelőolaj színezését.
1990-ben egy kormányrendelet előírta: a fűtőolajat adalékanyaggal színezni kell. Erre a ferrocén nevű vegyületet használták, amely pirosra festette az olajat. A ferrocén hozzáadásával megszínezett tüzelőolaj alkalmatlanná vált arra, hogy gépjárművek üzemanyagaként használni lehessen, ugyanis ebben a mennyiségben tönkretette a motort.
Az alkalmazásra 1991-ben került sor, az időszakban szinte minden újságban téma volt az átállás.
„Ferrocénadalék kerül a háztartási tüzelőolajba, közölték még a nyáron. Ezzel elveszítik a dízellel járóautósok olcsó üzemanyag-forrásukat. Majd jött az üzemanyag-áremelés, a blokád, s »leült« az egész dízel-hto kérdés.
Fotó: Fortepan/UVATERV
Az ünnepek között az ÁFOR-kutaknál kígyózó sorok sejtették, valami ismét készül. Ezúttal valóság lett az ígéretből. Az ÁFOR valóban bekevert. Január elsején nulla órától valamennyi ÁFOR kútnál ilyen tüzelőolajat forgalmaznak. Ahol nincs adaléktárolós kútfej ‒ ezek általában a falusi benzinkutak ‒, ott ferrocénnal központilag kevert tüzelőolajat hoznak forgalomba.
A pletykák másik része, miszerint a tüzelőolajból melegítéssel eltávolítható az adalék, nem igaz. A forgalmazók olyan öntapadós matricákat ragasztanak a vásárlók kannáira, amelyen az alábbi felirat olvasható. Csak tüzelésre alkalmas, a motort károsítja.
A múlt hónapban a kutaknál tüzelőolajból kétszer annyi fogyott, mint egyéb üzemanyagból. Azt megelőzően pedig a háromszorosát tette ki forgalmuknak.” ‒ Vas Népe, 1991. január (36. évfolyam, 2‒26. szám)
Ez a rendelet hozta el az olajszőkítés korát.
A fűtőolajként behozott termékeket a vámkezelésnél kellett volna színezni, ami lehetőséget adott a visszaélésekre. Ha a vámost sikerült megvesztegetni, a szállítmányt további beavatkozás nélkül gázolajként értékesíthették.
Később már erre sem volt szükség, beindult a kémiai semlegesítés, nagyüzemben távolították el a jól látható színt adó adalékanyagot, vagyis szőkítették az olajat. Időközben ráadásul egyre nagyobb lett az árkülönbség a HTO és a dízelolaj között. A csúcs 1994-ben volt, akkor literenként 44 forint volt. A szőkítőknek ez kis befektetés volt és nagy haszon, de az is előfordult, hogy ‒ fiktív cégekről lévén szó ‒ még az olaj vételárának a járulékait sem fizették ki.
A Népszabadság 1993-ban már gyakorlatilag leírta a folyamat „receptjét”.
„Végy több százezer liter tüzelőolajat, szerezz hozzá tiszta ipari kénsavat, és megfelelő arányban öntsd össze őket. A kémiai reakció következtében a kénsav megsemmisíti a festéket, amivel megszínezték a HTO-t. Ha ügyes vagy, le tudod engedni az edény alján összegyülemlett kénsav- és festékkeveréket.
Lám, így készül a szőkített üzemanyag. Az eredmény: kétszeres nyereség.
Ha jó volt a recept, és van türelmed kivárni, hogy az utolsó csepp kénsav is kifolyjon a fűtőanyagból, akkor még a vásárlók gépkocsija sem károsodik. Különben a kénsav megeszi az adagolóberendezést, a dugattyúkat és hengereket is.
Nos ez a recept a szombathelyi Épfu Kft. egykori konyhájáról származik, ahol ügyes »szakácsok« 750 ezer liter háztartási tüzelőolajat »szőkítettek« igen rövid idő alatt, és nagy nyereséget zsebeltek be. A rendőrség és a környezetvédelmi felügyelőség a minap megtalálta azokat a kénsavas hordókat, amelyek immár tárgyi bizonyítékot jelentenek e boszorkánykonyhát illetően.” ‒ Reform, 1993. szeptember‒december (6. évfolyam, 35‒52. szám)
Milliárdokról volt már szó, és az állam béna kacsaként nézte a szabad rablást, az olajszőkítést szervezetten végzők pedig mindig egy lépéssel a rendőrök előtt jártak. Erről írt a Békés megyei Hírlap 1994-ben:
„A hatóság folyamatosan végzi az ellenőrzéseket, de míg a felhajtók CB-rádiókkal, személyi hívókkal, gyors nyugati gépkocsikkal rendelkeznek, addig a hivatal technikai feltételei szegényesebbek. Az olajszőkítés megállapítása, bizonyítása pedig manapság már laboratóriumi vizsgálatokat igényel, annyira fejlettek a másik oldal eszközei. Felvetődött természetesen az is, mi lehet a megoldás. A parancsnok szerint talán az, ha a gázolaj kettős ára megszűnne. Ők azonban alkalmazzák a jogot, és nem alkotják.
A sajtótájékoztató után a vámosok és az újságírók az egyik »tetthelyre« is ellátogattak. Pusztaföldváron a Búzakalász Mezőgazdasági Szövetkezet szárítótárolójának telepén ugyanis árválkodik egy tartály, amelyből már elszállították az 50 ezer liter árulkodó anyagot. Csak a savazott maradványt találták meg a helyszínre érkezők körülbelül egy héttel ezelőtt. (A nagy tartály mellett még van három kisebb is a telepen.) Az eset tipikus ‒ tudtuk meg kísérőinktől. A bérbeadó ‒ a szövetkezet elnöke ‒ ismert (talán az ő emlékezete is felfrissül, ha a környezetvédők előállnak a környezetszennyezéssel okozott kár megtérítésének igényével), de a bérlő egyelőre még ismeretlen.” ‒ Békés Megyei Hírlap, 1994. szeptember (49. évfolyam, 206‒231. szám)
Nem kiskapu volt, annál sokkal több
A kétezres évekre leülepedett annyira az ügy, hogy sok újságban az egész időszakot felölelő, feldolgozó cikkek jelentek meg. A végkövetkeztetés minden esetben szomorú, hosszú évekig maradt a csalás lehetőségét biztosító kettős árazás, az elhúzódó bírósági ügyek végén pedig számos elkövetőt egyszerűen nem találtak meg.
„Máig nem tisztázott, hogy az Antall- és a Boross-kormány, egyáltalán a politika miért hagyta évekig a csalásra lehetőséget adó kettős árat. A közvélemény tényként kezelte a politikusok és az alvilág összefonódását. 1993-ban az Ipari és Kereskedelmi Minisztériumban operatív bizottságot hoztak létre az olajmaffia megfékezésére.
A kettős árrendszer mégis csak 1995-től szűnt meg. Nem sokkal később megszigorították a halasztott vámfizetés szabályait, 1998-tól pedig az üzemanyag céljára szolgáló kőolajtermékeket azonnal behajtandó jövedéki adó terhelte. Ezek az intézkedések jelentős mértékben csökkentették az olajjal való visszaélés lehetőségeit.
2000-ben az országgyűlés ad hoc bizottságot hozott létre az olajügyek és a kapcsolódó korrupciós ügyek feltárására, a testület azonban nem jutott kézzelfogható eredményre.
A Legfőbb Ügyészség 2000 márciusában nyilvánosságra hozott vizsgálati jelentése szerint 1991 és 1999 között a kőolajtermékek forgalmazása során 4300 bűncselekményt, hamisítást, csempészetet, vámorgazdaságot követtek el. A perbe fogott 340 vádlott többségét börtönbüntetésre ítélték, de számos elkövetőt nem »találtak«.” ‒ Délmagyarország, 2007. június (97. évfolyam, 126‒151. szám)
