A globális űrkutatás történetét és technológiai fejlődését vizsgálva Magyarország, valamint a magyar származású szakemberek hozzájárulása egyértelműen látszik. Nem nyomokban, hanem elég fontos fejlesztésekben és tettekben, amelyeket az Arcanum Újságok archív cikkeinek segítségével idézünk meg.
Hullámok a Holdra
A modern magyar űrtevékenység és a nemzetközi radarcsillagászat egyik legfontosabb, fundamentális alapkövét 1946. február 6-án rakták le az Egyesült Izzó (Tungsram) újpesti kutatólaboratóriumában.
Ez a dátum azért is megdöbbentő, mert alig néhány hónappal a második világháború pusztításai után, súlyos nyersanyag- és energiahiány közepette valósult meg.
Bay Zoltán fizikus vezetésével egy maroknyi magyar kutatócsoport sikeresen mutatta ki a Holdra sugárzott rádióhullámok visszaverődését, amellyel a gyakorlatban is bizonyították, hogy a Földön kívüli égitestek nemcsak optikai úton, passzívan figyelhetők meg, hanem aktív, mikrohullámú technológiával is elérhetők és fizikai tulajdonságaik vizsgálhatók.
“A világsajtó egyre többet foglalkozik a Radar-készülék csodájával, a Föld és a Hold közötti kapcsolat megteremtésével. Amerika dollármilliárdokat áldozott ennek tudományos kísérletezésére. A magyar kísérletezések mögött korántsem állottak ilyen mérhetetlen anyagi lehetőségek, mégis Bay Zoltán,az egyetem atomfizikai tanszékének profeszszora a sajtó előtt ismertette eddigi eredményeit.
Bay Zoltán szobra Szegeden. Fotó: Wikipedia
Bay Zoltánnak sikerült rövidhullámú rendkívül elmés kísérleti gépével rádió összeköttetést létesíteni a holddal Amerika, közel ezer Megawattos adóberendezéssel rendelkezik, Bay Zoltán adóállomásának ereje 10—20 kilowatt. Ezzel a gyenge energiával csak olyképpen lehetett sikerre számítani, ha egy újfajta eljárással a visszaverődő gyenge energiákat összegyűjtenék, felhalmoznák addig, amíg végre mérhetőkké és érzékelhetőkké válnak. Bay Zoltánújfajta készüléke a kilométer, ezt a célt szolgálja.” – Kossuth Népe, 1946. január-március (2. évfolyam, 1/197-74/270. szám)
Holdautó magyar tervezéssel
Egy másik, a globális űrtörténelmet formáló teljesítmény Pavlics Ferenc (1928–2024) magyar származású gépészmérnök nevéhez fűződik, aki az amerikai Apollo-program során a Holdon használt Lunar Roving Vehicle (LRV) mozgékonyságának kulcsát, a holdjáró speciális kerekét alkotta meg.
Pavlics Ferenc a Vas megyei Balozsameggyesen született, mérnöki tanulmányait a Budapesti Műszaki Egyetemen végezte. Az 1956-os forradalom leverése után feleségével együtt elhagyta az országot, és az Egyesült Államokban telepedett le.
Tehetségét hamar felismerték, és a General Motors (GM) védelmi kutatólaboratóriumában helyezkedett el, majd a vállalat Santa Barbara-i részlegében dolgozott a különböző terepjáró képességű járművek talajmechanikai fejlesztésén.
Amikor a NASA az Apollo-program későbbi fázisaihoz (Apollo 15, 16, 17) egy holdjáró jármű megépítéséről döntött, a mobilitási rendszerekért – így a kerekekért, a kerékagyba épített elektromos motorokért és a felfüggesztésért – a General Motors felelt alvállalkozóként, ahol Pavlics Ferenc a keréktervezési projekt egyik vezető mérnökeként dolgozott Sonny Morea és más amerikai mérnökök társaságában.
Az általuk fejlesztett kerék váza és futófelülete zongorahúr-szerű acélszálakból (finom, cinkkel bevont acéldrótból) kézzel szőtt rugalmas hálóból állt. Ez az acélháló képes volt alakváltozással felvenni a talaj egyenetlenségeit, szikláit, tökéletesen utánozva a pneumatikus abroncsok lengéscsillapító és felület-tapadó hatását anélkül, hogy gázt tartalmazott volna.
A futófelületre titánból készült, V-alakú kapaszkodókat (profilokat) szegecseltek, hogy biztosítsák az extra vonóerőt a finom porban, megakadályozzák a kerekek kipörgését, és egyben megvédjék az acélhálót a nagyobb kövek okozta sérülésektől.
Mivel 1956-ban elhagyta az országot, eredményei ellenére egyetlen szót nem írt róla a hazai sajtó, jelentőségét csak a rendszerváltás után ismerték el. Érdekes olvasni a Vas Népében megjelent cikket, ahol öreg diákként érkezett egykori Gimnáziumába, Szombathelyre. Ebben az interjúban nem csak a múltról, hanem a jövőről is beszélt a 2024-ben, 96 évesen elhunyt amerikai-magyar gépészmérnök, kutató.
Fotó: Heritage Space/Heritage Images via Getty Images
“Az öreg diákok ballagási dalának szövegét kapták meg valamennyien, a néhai Faludi Ferenc Gimnázium 1946-ban érettségizett diákjai, akik nemrégiben találkoztak újra Szombathelyen. Közülük néhányan már nem élnek, de akik eljöttek, hajlott koruk ellenére egyáltalán nem úgy tűntek, mint fáradt cimborák. Itt volt például a rendkívüli szellemi frissességnek örvendő, balazsameggyesi születésű Pavlics Ferenc, aki Amerikából érkezett haza, hogy lássa régi társait.
Egy Mars-járművet tervezünk, amelyet majd egy űrszonda visz fel, mint leszálló egység, erről válik majd le a robot. A feladata az lesz, hogy a talaj, a sziklák szilárdságát vizsgálja. Ezt úgy csinálja, hogy a hat kerékből ötöt lefékezünk, a megmaradó egy ásni kezd.
Attól függően, hogy ilyenkor mekkora nyomaték mérhető, visszafelé ki tudják számolni a talaj szilárdságát. A probléma az, hogy nagyon hideg van a Marson, ezért állandóan fűteni kell az elektronikát, hogy túlélje az ottlétet.
Napelemmel fűtjük, mint a képen is lászik. Reggelente küldenek majd üzenetet a robotnak, hogy hova menjen, milyen analízist csináljon. (Húsz perc, míg az üzenet a Marsra ér.) A robot a nap végén visszaküldi a Földre az adatokat.
Nehézségünk, hogy mivel nem tudjuk folyamatosan távirányítani, a Mars-járműnek annyira önállónak kell lennie, hogy neki kell kitalálni, mit tegyen, ha útjába kerül egy kráter vagy szikla. Ezeket magától kell kikerülnie, s a nap végére ugyanoda kell visszajutnia, ahová vezérelték, hogy másnap reggel is megtalálja az üzenet.” – Vas Népe, 1996. június (41. évfolyam, 127-151. szám)
Farkas Bertalan
A nagyközönség számára legismertebb eseménye Farkas Bertalan 1980-as űrrepülése volt. Történelmi távlatból fontos leszögezni: bár a küldetés a hidegháborús geopolitika és a szovjet blokk integrációjának erőteljes politikai szimbóluma volt, szakmai szempontból messze túlmutatott egy egyszerű “utas-repülésen”. Egy tudatosan felépített, a magyar kutatóintézetek által hónapokig fejlesztett komplex tudományos kutatási program megvalósítását jelentette a világűrben.
Farkas Bertalan. Fotó: Fortepan
A Szovjetunió által életre hívott Interkozmosz program tette lehetővé az 1970-es évek végén, hogy a szocialista blokk tagországai – a tudományos műszerek fejlesztése mellett – emberes űrrepülésben is részt vegyenek.
A hazai kiválasztási folyamat során a legkiválóbb, szigorú orvosi és pszichológiai teszteken átesett vadászpilóták közül ketten, Farkas Bertalan és Magyari Béla jutottak el a szovjetunióbeli Csillagvárosba (a Jurij Gagarin Űrhajóskiképző Központba), ahol több mint két évig tartó, rendkívül megterhelő kiképzésen vettek részt. Bár mindketten azonos szintű felkészítést kaptak, végül Farkas Bertalant jelölték ki az elsődleges küldetésre, Magyari Béla pedig a tartalékos státuszt kapta.
Az űrhajósjelöltek kiválasztásánál megszabtak alapvető követelményeket: így az önkéntességet, az orosz nyelvtudást, s a magas egészségügyi követelményeket. Erről dr. Hideg Jánosorvosezredes, a Magyar Néphadsereg repülő főszakorvosa beszélt.
Az űrrepülőknek a következő követelményeknek kellett megfelelni: elviselni az űrrepülés közvetlen hatásait, megőrizni amunkaképességet az űrrepülés alatt, biztosítani az űrhajó kéziirányítását, képes legyen tudományos és technikai megfigyeléseket elvégezni.
Az indulás nemvolt könnyű, hiszen az Amerikai Egyesült Államokban és kezdetben a Szovjetunióban is e kívánalmaknak leginkább a katonailégierő pilótái, a léghajósok, a búvárok, az alpinisták feleltek meg. A Szovjetunió tapasztalatai alapján kezdődött meg végülis a magyar űrhajósjelöltek kiválogatása.
Ezek általános orvosi vizsgálatból, később intézetiorvosi vizsgálatból, majd végleges orvosi kiválogatásból, speciális edzésekből állottak. Ezután kezdődhet meg a felkészítés az űrrepülési feladatokra.” – Kiskunmajsa – Halasi Hírek, 1978 (16. évfolyam, 1-49. szám)
Egy sokáig érő siker, a Pille
Pille: A küldetés technológiai csúcsteljesítménye a Központi Fizikai Kutatóintézet (KFKI) által fejlesztett Pille nevű, hordozható termolumineszcens dózismérő (TLD) volt. “Ez volt a világ első olyan eszköze, amellyel az űrhajósok valós időben, még az űrben megmérhették a szervezetüket ért kozmikus sugárzás dózisát.
Korábban a dózismérőket csak a Földre visszatérve lehetett kiértékelni. Az új magyar műszer egyik legnagyobb előnye, hogy segítségével az űrkutatók már az űrhajón vagy akár űrséta közben maguk ellenőrizhetik, az adott helyen és időben mekkora sugárzás érte őket. Csekély súlya és méretei alapján kapta a Pille nevet. Ez a remek kis szerkezet most a Szaljut—6 fedélzetén, az első magyar űrhajóskezelésében vigyázta.” – Magyar Hírek, 1980 (33. évfolyam, 1-24. szám
Farkas Bertalan 1980. május 26-án, magyar idő szerint 20 óra 20 perckor indult el a kazahsztáni Bajkonur űrrepülőtérről a Szojuz–36 űrhajó fedélzetén. Parancsnoka a tapasztalt szovjet űrhajós, Valerij Kubaszov volt.
A páros sikeres randevút és dokkolást hajtott végre a Szaljut–6 űrállomással, ahol csatlakoztak az ott tartózkodó alapszemélyzethez (Leonyid Popovhoz és Valerij Rjuminhoz). Farkas Bertalan az alig nyolcnapos (később Szojuz-35-tel történő visszatéréséig tartó) küldetés során rendkívül feszített munkatempóban dolgozott: az alvásidőt is csökkentve, naponta több műszakban hajtotta végre a rábízott kísérleteket.
Apró, de mégis óriási lépések a 2000-es években
Az űrkutatás az ezredforduló után elkezdett demokratizálódni. A mikroelektronika radikális miniatürizációjának köszönhetően megjelent a CubeSat szabvány: az alapméret egy mindössze 10x10x10 centiméteres, maximum 1,33 kilogramm tömegű kisműhold.
Ez az innováció lehetővé tette, hogy a több százmillió dolláros büdzsével nem rendelkező egyetemek, kisebb kutatóintézetek vagy fejlődő országok is saját műholdat juttassanak a világűrbe. Ezt a lehetőséget megragadva a BME Villamosmérnöki és Informatikai Karán (VIK) hallgatók és fiatal oktatók egy dedikált csoportja belevágott az első teljesen magyar tervezésű és építésű műhold megalkotásába.
A Masat–1 2012. február 13-án állt sikeresen alacsony Föld körüli pályára (LEO) az Európai Űrügynökség (ESA) új, Vega típusú hordozórakétájának legelső, bemutatkozó repülésén (VV01) a Francia Guyana-i Kourou űrközpontból.
Kategóriájában szinte minden korábbi rekordot megdöntött: a hallgatói műholdaktól elvárt néhány hetes vagy hónapos élettartam helyett 1061 napig (közel három évig) működött hibátlanul a zord űrbéli környezetben, és csak az orbitális pálya természetes süllyedése miatt, 2015. január 9-én semmisült meg, amikor a sűrűbb légkörbe érve elégett.
A legújabb fejlesztések egyik kiemelkedő példája a budapesti Puli Space Technologies. Bár a cég eredetileg a Google Lunar XPRIZE versenyére alakult egy működőképes, olcsó holdjáró megépítésére, napjainkban a technológiai fókuszuk a járművek mellett a holdi hasznos terhek (payloads) végletes miniatürizálására és az űrbéli erőforrások detektálására irányul. Ennek az iránynak a csúcspontja a “Puli Lunar Water Snooper” (PLWS) nevű miniatűr neutronspektrométer fejlesztése.
A magyar innováció lényege a költséghatékonyság és a miniatürizálás volt: ahelyett, hogy drága és nehéz, egyedi detektorokat építettek volna, a Puli csapata (a CERN sugárzásvédelmi kutatóinak bevonásával) olcsó, kereskedelmi forgalomban kapható (COTS) CMOS képszenzorokat – amilyenek a modern webkamerákban is vannak – alakított át.
Újra magyar az űrben
Magyarország kormányának 2021-ben elfogadott űrstratégiájának egyik leglátványosabb, a hazai ipart és tudományos életet leginkább mozgósító eleme a Hungarian to Orbit (HUNOR) nemzeti kutatóűrhajós-program.
Egy rendkívül hosszú és szigorú – az Európai Űrügynökség (ESA) és a NASA sztenderdjeit követő – orvosi, pszichológiai és szakmai szelekciós folyamat végén a 247 jelentkező közül 2024 májusában Kapu Tibor gépészmérnököt választotta ki az irányító testület a misszióra, míg a tartalékos űrhajós Cserényi Gyula villamosmérnök lett. Kapu Tibor az amerikai, magánkézben lévő Axiom Space vállalat Ax–4 nevű kereskedelmi missziója keretében jutott el a Nemzetközi Űrállomásra.
Kapu Tibor. Fotó: MTI/Bodnár Boglárka
„Voltak nehezebb időszakok, de mindig előttem lebegett a cél. Még ha nem is mindig hittem el, hogy tényleg én leszek az, aki eljut az űrbe. A felkészülésnek vannak olyan szakaszai, amikor az ember elbizonytalanodik.”
„Onnan fentről a Föld hatalmasnak és gyönyörűnek látszik, lenyűgöző színekkel. Ha pedig elnéztem mellette, semmi más nem volt – csak a csillagok. Ott lebegünk a világmindenség egy pontján, teljesen egyedül, és a bolygó egyszerűen hatalmas erőt sugároz. Éreztem a törékenységet is, de inkább büszkeség áradt felém a Föld felől.” – árulta el Kapu Tibor a Nők Lapjának adott címlapinterjújában.
Kapu Tibor írta a magyar űrhajózás legfrissebb fejezetét. Fotó: Nők Lapja
A HUNOR program kiválóan illusztrálja, hogy miként változott meg az űrkutatás arculata az elmúlt évtizedekben: a kétpólusú világrend hősi, hidegháborús űrversenyét felváltotta a professzionális, nemzetközi kooperációra épülő, ipari és egyetemi kutatás-fejlesztés kora. Magyarország a XXI. században is a legmagasabb technológiai hozzáadott értékkel, a műszerek és az okos megoldások révén biztosítja helyét az emberiség űrbe lépésének történetében.
