Sághi Iván autója 1962 elején készült – akkor, amikor már a láthatáron volt a hatszázas motor, s alig hetekkel később bevezették a szinkronizált váltót. Ez viszont még ízig-vérig P50-es, egészen pontosan P50/1-es kivitel, csak az egyenes díszlécezés mutatja, hogy késői példányról van szó – már amennyire szabad ilyet mondanunk egy negyvenéves autómatuzsálemről.

Mostani tulajdonosa 1994-ben vette az autót, akkor, amikor még szinte értéktelenek voltak a szocialista érából származó veteránjárművek. Az utcán pillantotta meg, utánaeredt, s megkérte az akkori tulajdonost – egy egyetemista srácot – hogy ha eladná, elsőnek őt hívja fel.

Fél évvel később a kocsi volánja mögé ülhetett, nevét pedig a negyedik helyre jegyezték be a szürke “gépjárómű” forgalmi engedélyben. A kocsi Budapesten kezdte működését, huszonkét évig egy tulajdonosnál volt, majd egy következő fővárosi lakhely után Veszprémbe költözött. A kevés tulajdonos még kevesebb kilométert jelentett; a számláló alig lépte túl a 31 000-es állást.

Noha az eredetileg kétszínű autót nem túl nagy szakértelemmel, de annál jobb minőségű festékkel egyszer már átfényezték, egy korábbi baleset után fekete első lökhárítót tettek rá, az ajtókárpitok bevonatai alól pedig valaki kidobta az eredeti kartont, majd furnérlemezre dolgozta át a műbőrt, a kocsi ma is javarészt eredeti állapotban van.

Motorja vajpuhán jár, a gázok öblösen gargarizálnak a tiszta kipufogórendszerben. Még az eredeti vasdob is megvan, noha a fűtéshez szükséges palást már lerohadt róla. Csillognak a díszlécek, elképesztően szépek a dísztárcsák, alig ereszkedett meg a tető, a csomagtartóból pedig még az elakadásjelző háromszög ősének tekinthető, macskaszemes, zászlós figyelmeztető állvány is előkerült. A műszerfalban ugyan az autónál bő öt évvel fiatalabb Blaupunkt rádió van, ám a tulajdonos otthon dobozban tartja az eredeti takarólemezt is.

A kocsi különlegessége mindenképpen az, hogy soha nem restaurálták és alig futott. Motorja nem volt megbontva, lakatos soha nem nyúlt a karosszériájához, duroplast elemeit még nem vették le, a hátsó lökhárítókon az ősi, fémperemes üvegmacskaszemek tükröznek, az alja, mint az új, s a váltót is csak egy repedés miatt kellett szétszedni. Ekkor derült ki, hogy a Trabant még az első kuplungtárcsáját nyűvi, ugyanis máig benne van a 62/1-es dátum pecsétje…

Persze akadnak hibák – a fékrendszer ereszti a folyadékot, az ajtózsebek bebarnultak, a féltengelyeknél pedig a váltószerelés során kétajkú szimmeringek váltották fel a kezdetleges (és szivárgós) filctömítéseket. Apró karcaival, kisebb kopásaival, mégis gyönyörű állapotával ez a Trabant úgy hiteles, ahogy van.

Állapota pedig feltehetőleg egy jottányit sem romlik az elkövetkező évtizedekben, hiszen száraz garázsban áll, s Iván, saját bevallása szerint, évente jó, ha ötven kilométert autózik vele. De azért el nem adná semmi pénzért.

Ezt a cikket teljes terjedelmében a Veterán Autó és Motor 2002. évi harmadik számában olvashatja.