A Veszprém Rali Citro(ë)mszínű szemüvegen keresztül 1

A Veszprém Rali Citro(ë)mszínű szemüvegen keresztül

Hosszú hétvégénk volt. Már csütörtök délután elkezdődött az edzés, az autók tesztelése, beállítása a frissen leaszfaltozott királyszentistváni szakaszon. Éppen akkor csomagolták ki a Franciaországból hozott Citroën Saxo kit cart, amikor megérkeztem.
Mint minden versenyre, erre is az autóval együtt érkezett Bernard Piallat, a P. H. Sport tulajdonosa is, akitől az autót bérlik Bútor Robiék, valamint a francia csapat: négy szerelő, egy mérnök, és a koordinátor.

A P. H. Sportnak összesen több, mint negyven Saxója fut a francia bajnokságban, a VB-n, és a Bútor-Tóth kettős révén két éve egy a magyar bajnokságban is. Szerelői mind 20-25 év körüli srácok, akiket otthon válogattak ki, a különböző versenyautó-szerelő iskolák legjobb növendékei közül. Piallat egyszerűen indokolta a csapat fiatal átlagéletkorát: a srácok szorgalmuk és tehetségük mellett lelkesek, ráérnek, hiszen még nincs családjuk és élnek-halnak a raliért.

A csapat tehát összeállt, kezdődhetett volna a teszt, csakhogy Robi pilótaruhájának lába kélt. De gond egy szál se, megyünk pólóban és rövidgatyában, ami a beállításhoz és a dögmeleghez tökéletes. Az idei évadban még nem volt vegyes talajú verseny, ez mindig egy újabb kihívás a pilótáknak. A veszprémi futam első napján aszfalton, a másodikon murván kellett döngetni a verdákat. A Saxo kit car aszfaltra beállított futóművel érkezett, a két versenynap között a szerelőkre várt az átépítés.

Bútor Robi bizakodva nézett a verseny elé, nem csak azért, mert eddig háromszor is sikerült a dobogó legmagasabb fokára állnia a veszprémi futamon, de azért is, mert a Saxóból murván jön ki igazán, ami benne van.

A csütörtöki nap legemlékezetesebb része számomra az volt, amikor beülhettem Tóth Vili helyére, a Saxo navigátori “székébe”, és belülről is átélhettem, amit a pálya széléről csak sejteni lehet. Gyorsításkor az ülés hátba vág, kanyarvételkor a centrifugális és centripetális erők is zavarba jönnek, nem tudván megegyezni, hogy most melyiknek kell hatni, fékezéskor pedig még az orrod vére is elered, amikor rábólintasz a lassítóra. A sebességről persze fogalmad sincs, mert az autóból a műszert “kifelejtették”, nehogy valaki feszélyezve érezze magát. A szekvenciális váltó jóvoltából tizedmásodpercekben mérhető a fokozatok kapcsolása, ezért a gyorsulás egybefolyik, mintha soha nem érne véget. Közben, ha a döbbenet meg is engedné, Robihoz nem lehet szólni, ilyenkor már csak az előre fölírt információkat szereti hallani a jobb ülésből. Ez pedig nem az én feladatom, így egy-két tőmondaton kívül nem beszéltünk, hogy tudjon koncentrálni. Utána persze átbeszéltük a közös autózást. Kiszabadulva az övek fogságából, máris az emberek gyűrűjében és kérdések özönében találtam magam: milyen volt, hogy ment, mit éreztél, stb. Vigyorogtam, de reagálni nem tudtam, “ezt meg kell emészteni” – válaszoltam.

Míg a pilóta frissiben megosztotta tapasztalatait az autó viselkedéséről a szerelőkkel, addig én a csapat sajtófőnökével, Mihályi Csabával beszélgettem a teamen belüli munkamegosztásról, a francia kapcsolatokról, a versennyel szembeni várakozásokról.

A péntek hajnalban a “Bútor-különítmény” még látogatást tett a siófoki üdítőital parton, ahol okos, kereskedelmi televízióhoz illő kérdésekre kellett válaszolniuk, például: “a kislőtéren a pilóták egymásra lövöldöznek majd?” Még félálomban néztem a műsort, azt hittem befordulok. A megpróbáltatások és megrázkódtatások után a nap a regisztrációval és a gépátvétellel folytatódott. Majd következett a rali-rajongók számára a futam első izgalmas momentuma, a prológ, ahol tíz másodpercenként, párosával indították az autókat. Voltak versenyzők , akik egymás közt megbeszélték a taktikát, hogy a közelség ellenére se essék kár az autókban.

Ennek ellenére voltak, akik már ekkor lezúzták az autóikat, köztük Bútor Róbert, Magyarország. A rajt utáni első lassító kifogott rajtuk, mert a gumik kihűltek a várakozás alatt, így látványosan, közönségdíjas mutatvánnyal rendezték át a pályát. Jöhettek a “dokik”, akik rögtön meggyógyították a piros paripát, csak Robi lelkét nem, ezért még este is letargiás volt, mondván, “csak a hülyék törik össze az autót prológon!”. Bár ő nem hallotta, de a legnagyobb tapsot és ovációt aratta a pályán. Ebben legyőzte Janit.

A szombati napot erős hajrával kezdték, 47.5 másodperces előnyük volt, viszont az utolsó szakaszon három kilométer után defektet kaptak, ami másfél percükbe és az első helyükbe került. Így az első napot az F2-es értékelés második helyén zárták. Volt olyan gyors, ahol nyolc Mitshubishi Lancert utasítottak maguk mögé. A kemény munka után jött a megérdemelt vacsora, ahol folytatódott az esélylatolgatás, és a másnapi feladatok megbeszélése. Robi egy “gyenge” pillanatában azt merészelte mondani, hogy “már behozhatatlan ez a hátrány, jó lesz a második hely is, pontot úgy is szerzünk”. A franciák egyből hőzöngtek, ha így gondolja, ők egy kiadós alvás után fölpakolnak és hazamennek. De akkor maradnak, ha csak azért is nyerni akar. Ezt esküvel is megerősíttették vele.

A hét utolsó napja murva nap volt, amely murva jól sikerült a Citroen-Total csapat számára. Az első két gyorsaságin tíz másodpercet faragtak hátrányukból, és a látványosabb autózást is a murván produkálták. A nagy ellenfélnek, a Herczig-Herczig párosnak műszaki problémái akadtak, egy elméretezett landolás eredményeképpen. Ezután Robiékat elkapta a gépszíj, újra átvették a vezetést. A balszerencse azonban megint az út szélén állt és várta a piros autót, újabb defekttel lassítva a párost. Ennek ellenére a korábbi előnynek köszönhetően sikerült megtartaniuk az első helyet, ami egy újabb lépés az F2-es bajnoki cím elérésére. Az örömünnep a vacsoránál folytatódott, megköszönték a bíztatást, a lelki támogatást és a kemény munkát.

Ez a pár nap nagy élmény volt számomra, hiszen a csapatnak nem csak a “sajtóarcát” ismerhettem meg, hanem egy fiatalos, vidám társaságot, akiket nem csak a munkakapcsolat tart össze.