Egy pilóta hatvan évvel ezelőtti versenyruhája egészen puritán volt. Egy vékony pamutnadrág, egy póló vagy ing és egy vékony bőr/velúr cipő, általában gumitalppal – az egészet pedig egy bőrsapka koronázta meg. Ezt az együttest egy szintén könnyen égő bőrkesztyűvel viselték, általában apró lyukakkal a hátulján, a szemüket pedig egy alumíniumkeretes szemüveggel védték, ami pillanatok alatt át tudott forrósodni.

A ruhák tökéletesítése göröngyös úton vezetett végig. A biztonság élharcosai nem mindig találtak támogató szellemeket vagy pénztárcákat, gyakran egy jelentős személyiség halála – Jim Clark (1968), Ayrton Senna (1994) vagy a NASCAR-os Dale Earnhardt (2001) – kellett ahhoz, hogy a sport ráeszméljen a pilótafülkén kívüli és belüli a biztonság hiányosságokra, ez ösztönözte aztán a fejlesztéseket.

1950, Nino Farina - a biztonság nem volt szempont

1950, Nino Farina – a biztonság nem volt szempont


A beszállítók, mint például a Stand 21, Sparco, OMP és az Alpinestars sok innovációt mutattak be, míg újabban a Nemzetközi Automobil Szövetség (FIA) és kutatóintézete, az FIA Institute egyre inkább magára vállalja a felelősséget a biztonsági intézkedések kidolgozásában és a szabványok érvényesítésében, amelyeket állandó tesztekkel finomítanak és javítanak.

A hatvanas évek

A biztonság növelésében Amerika járt élen, ugyanis már 1935-ben kötelezővé tették az ütésálló sisakot az indianapolisi futamon, 1935-ben, mint ahogyan a tűzálló versenyruhákat is 1955-ben, miután Jerry Unser Jr. borzalmas égési sérülések miatt lelte halálát.

A kulcsfontosságú technológiai ugrás a Du Pont cég amerikai hadsereg által finanszírozott találmánya volt, a Nomex, ami egy könnyű, rugalmas, kényelmes és strapabíró szintetikus szálakból álló anyag, amely igene nehezen gyullad, olvadáspontja pedig magas.

Körülbelül 370 Celsius fokon a polimer szén- és nitrogénatomjai egyesülnek és egy védőréteget képeznek a ruha felszínén. A kémiai folyamat nem csupán hőt nyel el, de a keletkező szénréteg megvastagítja az overall felszínét, ami miatt a lángok nehezebben jutnak keresztül az anyagon, ezzel is védve a pilóta épségét. A szén kiváló hőszigetelő, csupán 3642 C fokon szublimál (szilárdból gáz halmazállapotúra változik).

A Du Pont megkereste az 1920-as évek óta versenyruha-gyártással foglalkozó Hinchman céget. Az 1966-os Indy 500-on Mel Kenyon lett az első pilóta, aki Nomex overallt viselt. A ruha gyorsan igen népszerű lett, a fiatal Mario Andretti is hordani kezdte, és viselet hamar meghódította Európát is.

Az overall csupán egyetlen rétegből állt, így azt javasolták a pilótáknak, hogy viseljenek Nomex alsóruhát is, hiszen katonai tesztek is igazolták, hogy több vékony réteg nagyobb biztonságot nyújt, mintha egyetlen vastagot viselnének.

Francois Cevert és Jackie Stewart 1972-ben, azbesztes overallban

Francois Cevert és Jackie Stewart 1972-ben, azbesztes overallban


A hetvenes évek

A rákkeltő azbesztet joggal mellőzik napjainkban, de a tűzálló tulajdonsága vitathatatlanul hozzájárult a kezeslábasok biztonsági fejlődéséhez.

A Stand 21 cég a két-három rétegű Nomex ruhák egyik úttörője volt, ők azonban az azbeszttartalmú overallban is alternatívát láttak.  A francia tűzoltók munkaruháit gyártó párizsi Vetements Leconte vállalattal együttműködve készítették az azbesztes overallt. Ez az overall csupán egyetlen rétegből állt, ami megfelelt a francia szövetség első szabványos szövetvastagságának. Az azbesztruhák veszélyessége még ismeretlen volt, így fantasztikus teszteredményei lenyűgözték az embereket, tűzállóságuk ellenére áteresztették a levegőt, valamint nem volt túl meleg viselet sem.

1975-re az FIA kötelezővé tette a tűzálló ruha viselését az összes Forma-1-es pilóta számára. Mivel nem volt egységes szabvány, a gyártók és a pilóták saját utakon jártak a fejlesztésben. A hetvenes évek végén Niki Lauda (aki túlélte az 1976-os nürburgringi balesetét, amelyben lángba borult a Ferrarija), Andretti és Carlos Reutemann a NASA által kifejlesztett ötrétegű ruhában versenyzett.

F1: A pamutpólótól a tűzálló overallig 4

Jacques Lafitte és felszerelése 1980-ban


A nyolcvanas évek

Közismert a fotó, amelyen az 1986-os portugál futamon Ayrton Senna, Alain Prost, Nigel Mansell és Nelson Piquet ült a pitwallon, mindegyikük az FIA első előírt szabványruháját viselve. A háromrétegű overall nagy népszerűségnek örvendett, noha még mindig folyt a küzdelem a ruhák tökéletesítéséért.

1985-től megjelentek az úgynevezett “lebegő ujjú” overallok, amik nagyobb mozgási szabadságot és kényelmet adtak a versenyzőknek. Az új szabás rendkívüli rugalmasságát a Lycrának köszönhette, az egész overall viszont nem készülhetett ebből az anyagból, mert túl rugalmas volt, ami hátrányosan érintette a ruha stabilitását és ellenállását az anyagon kívüli világgal szemben. Habár hasznos anyag, mégis csupán a ruha teljes felületének öt százaléka készült csak Lycrából a váll környékén.

A kényelem egyre fontosabb tényezővé vált a gyártáskor, így 1986-ban megjelent a ST2000 névre hallgató lélegző anyag. Az kevésbé légáteresztő ST2000 jobb szigetelést biztosított tűz esetén, de mégis képes volt hűteni a versenyzőt a futam alatt azzal, hogy még az izzadságot is elvezette.

A Stand 21 vállalatot alapító Yves Morizot azt nyilatkozta, hogy “Prost azonnal megértette, hogy mennyivel jobb volt ez a megoldás, mint a régebbi fejlesztések. Ha nem melegszik túl a pilóta, gyorsabb és nagyobb biztonságban van. Néhány versenyző ennek ellenére a régebbi típusokat kedveli jobban, mert az fényes és jobban néz ki. De Prost megértett, hogy egy biztonságosabb és kényelmesebb öltözék nagyban hozzájárul a versenyző gyorsaságához is.”

Prost haladt a korral, ST2000-est viselt

Prost haladt a korral, ST2000-est viselt


Napjaink

2002-ben egy sokkal átfogóbb szabványt vezettek be a tűzálló ruha készítésére. Az anyag, a cipzár, a cérna, a varrás, a csakis a külső rétegen megengedett hímzés, a szintén tűzállóvá tett sztreccsanyagok, a zokni, a cipő, a kesztyű, hosszú alsó viselet (kötelezően minimum 180g/m2 súlyú), tartósság, sértetlenség egy tűz után – 8856-2000-os FIA-szabvány mindenre kiterjed.

A versenyoverallok fejlesztése azonban nem állt meg, elsősorban a hőállóságot kívánták tökéletesíteni. Egy 2002-ben Morizot, a francia hadsereg, a Nancy Egyetem, az FIA intézet orvosi tanácsadójával, és az IndyCar egyik orvosának közös kutatása az overallok légáteresztésé vizsgálta.

A kutatómunkájuk eredményeként megállapították, hogy tekintettel arra, hogy az ember normál testhőmérséklete 37 C fok, akár egyetlen fok hőmérséklet-emelkedés is csökkenti a pilóta teljesítőképességét, pedig eddig volt, hogy a versenyzőknek 40 C fokos testhőmérséklettel kellett vezetniük. Levonták a következtetést, hogy minél melegebbre hevül fel a pilóta, annál hamarabb fárad el és többet hibázik, tehát nagyobb az esélye a balesetre.

Ez a felfedezés vezetett ahhoz, hogy a versenyruhák egyre könnyebbé és hűvösebbé kezdtek válni, miközben fejlődött a teljesítményük és a divatosságuk is. A fejlesztések eredményeképpen egy olyan kétrétegű overallt hoztak létre, ami ugyanolyan biztonságos volt, akár egy háromrétegű. Ezt 2005-ben sikerült elérni, amikor a belső vékony réteget egy vastag külső réteggel párosították.

Elkészült az új anyag – a ST3000 -, amely vékonyabb szálakból álló és lazább szövésű, hogy a levegő jobban áramolhasson keresztül rajta, míg a vastagabb, ellenállóbb külső réteg ellensúlyozta a jobb szellőzés miatti kisebb légszigetelést. Ez a technológia minden elődjénél hatásosabbnak bizonyult, még a legnehezebb körülmények között is.

A híres 8856-2000-es szabvány

A híres 8856-2000-es szabvány