A nyolcvanas években a Volvo volt a visszafogott, konzervatív jólét jelképe. Volt egy-két gyorsabb darab, de a nagy tömeget a komótosan cammogó, méretes családi darabok adták, a 200-as, és a 700-as széria darabjai. 

Ekkor is a biztonság, és a praktikum volt a fő jelszó, bár a korabeli kreatív hirdetéseken még a Ferrari-párhuzamot is belengették a marketingesek. Mondhatni értették a poént: 

Ezek a Volvók otthonkás nagyinak tűnnek, de a bőrük alatt lakik a fiatal Schwarzenegger 1

Szó se róla, a 740 Turbo kora színvonalán dinamikus darab volt, főleg a legendás négyhengeres 2,3 literes “red block”-nak köszönhetően, ami a legerősebb kivitelben gyárilag is megközelítette a 200 lóerőt (volt belőle rengeteg verzió a nyolcvanas években).

Viszont a Ferrari-magasságokba tényleg csak marketing szintjén jutott, ezt vakmerő, és elszánt tulajdonosok hozták össze, akik ezekből a klasszikusokból faragtak gyorsulási pályára való ördögöket. Nehéz, kényelmes típusokról van szó, ami nem előny negyed mérföldön, de ha sikerül összeterelni ezer lóerőt, már nem is akkora hátrány, és a svéd téglák rakétaként lódulnak a célvonal felé. 

Ez a narancssárga kétszázas kupé már hordónyi hátsó abroncsaival sejteti, hogy komolyan gondolja. Öthengeres motorját 1000 lóerő körüli teljesítményre húzták fel, a mutatvány pedig parádés: 

Általában nem a gyári technika szolgál ezekben a szörnyekben. A következő amerikai darabban például egy V8-as Corvette blokk dolgozik, két 76 milliméteres turbóval megtámogatva. Így már érthető, hogy tud 6-7 másodperc körüli őrült időt negyed mérföldön.

Ebben a fekete Volvo 740-esben viszont a gyári négyhengeres adta a keretet, a 16 szelepes kivitel természetesen minden ízében átalakult a kihíváshoz, és a családi pizza méretű Garrett feltöltőt látva még a Közlekedési Hatóság emberei is megmondják, hogy ez nem “full gyári”.