Nem kellett volna. A gyorsan felejthető, kurta óbégatás helyett most élete végéig azt fogja hallgatni, hogy mennyire nyomorult módon vezet, és hogy megtörte a szent személygépkocsit. És ez nincs így jól.

Na, és veled mi a helyzet? Beledumálsz a vezetésbe, ha nem előtted van a kormány? Tanácsokkal halmozod el a sofőrt, ne adj’ isten át is nyúlsz, dudálsz, kormányzol, kapcsolgatsz? Vagy némán, ökölbe szorult gyomorral rettegve, de tűrsz? Esetleg olyan szerencsés vagy, hogy remekül vezet a hölgyismerősöd is? Esetleg még nálad is jobban? Hopsz, ez persze nyilván kizárt.

Mégsem kellett volna kimennem a suzukis elé - fotó: iStock

Mindenkivel előfordult már, hogy valamiért ideiglenesen alkalmatlanná vált az autóvezetésre. Illetve ő maga ezt biztosan másként érezte, de a szabályok értelmében mégsem vezethetett autót. Mindegy, hogy begipszelt lábbal, vagy keresztbe álló szemekkel nem ülhet valaki a kormány mögé, a lényeg, hogy ha az ember nem kíván, vagy nem tud tömegközlekedni, akkor ezekben a helyzetekben másnak kell vezetni, ha mégis haza/orvoshoz kell eljutni.

Leggyakrabban a feleség, barátnő, anyuka az, aki kisegítheti a bajba került férfit. Ilyenkor persze illik hálásan kussolni, de a férfiember nehezen állja meg, hogy ne lássa el vezetéstechnikai tanácsokkal a hölgyismerőseit, rokonait, illetve úgy bárkit az univerzumban. Amit aztán a beugró sofőrök nem feltétlenül viselnek jól.

Nézzük, nálunk – ahol talán az átlagnál valamivel többféle autót vezetünk és azokat nem ritkán versenypályán, de emellett gyakran ülünk mások, igaz, főképp kollégák mellett –  mi a helyzet, ha éppen nő ül a volánnál:

S.G.

Nálunk az asszony nem vezet, állítólag azért, mert én mindig mindenkit kritizálok, ahogy haladunk a forgalomban. Hogy lassú, hogy tököl, hogy nem indexel, hogy miért nem jön már, ha beengedem, és ez őt nyomasztja. Más kérdés, hogy amikor mégis vezetett, akkor mindig azt mondtam neki: ne foglalkozz azzal, hogy feltartasz valakit három másodpercig, ne menj át, ha nem érzed biztonságosnak, nyugi, relax, stb. Amikor külföldre megyünk, akkor át szokta venni, olyankor általában nálam gyorsabban vezet.

Klára a lefotosoppolt emblémájú Fordjával pontosan 130-km/órás sebességgel előz a belső sávban – fotó: iStock

R.T.

Én már rég leszoktam arról, hogy emlékeztessem családom hölgytagjait az ötödik vagy hatodik fokozat létezésére, a kuplung finom kezelésének vagy az aknafedelek kikerülésének jótékony hatására a jármű élettartamára. Ellenben remekül szoktam mulatni azon, ahogy engem tanítanak vezetni ők. Van egy feleségem és két lányom. Egész ezidáig csak előbbi érezte nálam sokkal jobban, hogy mennyi az ideális követési távolság (normális x 2), hogy éjszaka mekkora tempó az, ami még biztonságos (normális x 0,5).
Azt is ő jelezte mindig megbízhatóan hirtelen VIGYÁZZ!!! kiáltással, hogy a biciklis, akit épp békésen kikerülök, létezik, valamint az úton átfutó kutyával kapcsolatban is megnyugtatóan meg szokta kérdezni, hogy „Látod?”, amikor felpillant a könyvéből, megnézni, hogy miért lassítok éppen.

Levente bölcsen megdicséri Panni parkolását, mert tudja, hogy a vendégségben tekintélyes mennyiségű sört kíván elfogyasztani, és utána nem menne gyalog haza – fotó: iStock

De úgy látszik, ezek a szokások nem a férj-feleség viszonnyal kapcsolatos dolgok, hanem valahogy összefügghetnek úgy általában a nőiséggel. Talán a hormonháztartásban van a magyarázat erre az óvó jobbantudásra, mert serdülő nagyobbik lányom, aki már időnként maga is vezet egy kicsit (velem a jobb egyben a falunk határában lévő néptelen téeszutakon), szintén elkezdett segíteni öreg, hülye apjának.

Ő is beszáll már az optimális követési távolság és a még biztonságos sebesség megválasztásával kapcsolatos vitákba és időnként már ő is megkérdezi, hogy látom-e azt a biciklist vagy gyalogost, akit épp kikerülök. Alig várom, hogy kisebbik lányom is elérje azt a kort, amikor kifejlődik benne a vezetésbe beleszólás női ösztöne, onnantól kezdve lesznek csak igazán szórakoztatóak a családi autózások!

K.D.

Hát, nem szeret vezetni, ha én ülök mellette. Pedig igazán csak néhányszor tettem megjegyzést, hogy “most miért kellett megállni ennél a sárgánál”, “elég ferdén álltál be a kertbe” és hasonlók. Azóta, ha ő vezet, érzem, hogy dolgozik benne a megfelelési kényszer, és ettől tutira nem lesz tökéletes valami.

Most akkor nekem, vagy neked jobbra? -fotó: iStock

Pedig esküszöm, 90 százalékban meg sem szólalok, nem is sóhajtozok, semmilyen ráutaló magatartást nem teszek semmire, de a korábbiak már épp elegek voltak az önbizalom megcsorbításához. Pedig nem vezet rosszul, sőt, bőven átlag feletti a vezetési képessége (a vezetéstechnikai tréningen is ezt mondták neki). Csak az frusztrálja, ha én ülök mellette, hát van ilyen.

Csak akkor érzem úgy, hogy FELTÉTLENÜL nekem kell vezetni, ha sietünk valahova, mert ő óvatosabb, megfontoltabb, emiatt lassabb is, csak ez bizonyos esetekben nem fér bele. De ez nem a képességei ellen szól, csak ebben biztosan jobb vagyok.

Édesapám szerint minél több nő ül egy autóban, annál nagyobb a veszedelem, ami a többi közlekedőre leselkedik. Itt elég nagy a baj. – fotó: iStock

Sz.A.

A mi esetünkben az érzékenység hangulatfüggő, a párkapcsolati dinamika aktuális állásától és a tőlem érkező javaslat-beszólás-leszúrás jellegétől függően eredményezhet a jódizotópokhoz mérhető felezési idejű megbántottságot vagy beépülhet a napi rutinba. Mivel a feleségem jó érzékkel bánik a Focusszal, nemcsak kedélyes delíriumban ülök mellette szívesen. Másoknál sem élek javaslatcsomagokkal, mert a kocsi kibírja, ha néha negyedikben jön fel a hegyre 1400-as fordulatszámmal.

Az igazi jellemóriások akkor is inkább csak befelé sziszegnek, amikor a hitves még 7000-nél sem vált fel a dízel BMW-ben – fotó: iStock

Aki kéri, azt szívesen támogatom a vezetésben, de nem látom értelmét jobbító szándékú tanácsokat adni valakinek, aki ezt nem igényli. Ha lebontom a magabiztosságát, olyan helyzeteket sem fog tudni megoldani, amiben addig helytállt. Belefutottam rémesen vezető emberekbe, minden él nélkül mondom, hogy több nő, mint férfi volt köztük, de az arány messze nem 1:99-hez. Ilyenkor reménykedem, hogy megússzuk, és legközelebb én megyek kocsival, buszozunk vagy sétálunk. Kritizálni valakit semmi értelme, mert úgyis Niki Laudának van igaza. Szerinte az emberek bármit hajlandóak beismerni, csak azt nem, hogy rossz autóvezetők.

Sándor szomorú, mert megtudta, hogy statisztikailag – bármit is jelentsen ez – a nők jobb sofőrök – fotó: iStock

F.A.

Nálunk nincs különösebb para az autóban, ha nem én vezetek. Legalábbis az én oldalamról. Feleségem jól, biztonságosan vezet, de három gyerekkel a háta mögött néha az indokoltnál talán óvatosabb. Véletlenül sem kockáztat még annyit sem, hogy a másik autósnak akár csak a gázt is el kelljen vennie miatta. Ez néha azért idegőrlő. De százszor inkább ilyen legyen, mint az önérzetes, nagy arcú fajta, aki kamikazeként zuhan bele a forgalomba és a csak a többi – főleg férfi – közlekedőnek köszönheti, hogy még egyáltalán életben van.

Biztos, hogy egy nő töketlenkedik a sor elején – fotó: iStock

Ami még engem zavar, az a műszaki ismeretek teljes hiánya. Valószínűleg a nők a vizsgán még el tudják mondani, hogy működik a kuplung, de érteni például sosem fogják, miért ne tartsák lámpánál állva lábukat a kuplungon. Amely rossz szokásnak közvetve a hisztis férfi is lehet kiváltó oka, hiszen így biztos gyorsabban elindulnak a lámpánál, mintha még a pedált is keresni kéne váltás előtt.

De megkérdetem a feleségem is, hogy mit utál abban, amikor mellette ülök. Neki az a baja – valóban eleinte én is belepofáztam a vezetésbe, hogy oda, az elé még kiférünk, kilóg, ez nem párhuzamos stb. – hogy ha én ülök a jobb egyben, akkor a saját döntései közben még azt is végig kell gondolnia, hogy én majd mit szólok hozzá. És ez dupla annyi processzoridőt, energiát igényel, ami vezetés közben nem az igazi. Szóval holnaptól biztosan kussolok, legfeljebb elismerően hümmögök, ha elsőre mellettem is sikerül a tolatva parkolás párhuzamosan. Mert nélkülem simán megy. A gyerekek azt mesélik.