Az én autóm – Mazda MX-5 1

Az én autóm - Mazda MX-5

Egy barátommal véletlenül betévedtünk a sarki Mazda-kereskedésbe (ő akarta, én alapjában véve nem igazán kedvelem a japán autókat, meg a közeli gyorsétterem jobban érdekelt), megláttam a kis dögöt és megszerettem. Na jó, annyira nem volt hirtelen a villanás – már tíz éve álmodozom egy ilyen autóról, most egy éppen futó akció adta meg az utolsó löketet, hogy meg is vásároljam.

Persze azért annyira nem volt ám könnyű megszerezni álmaim autóját, hiszen az első kereskedő nem akarta eladni nekem (én többször kerestem, ő visszahívást ígért, de biztos nem ért rá…), a második nem akarta beszámítani a régi autómat normális áron, viszont elmondta, hogy van raktáron fekete is. A harmadik kereskedő volt a “nyerő”. Igaz tőlem tudta meg, hogy fekete is van a Mazda központi raktárán, de legalább nem annyira sértő árat mondott a használtra, és adott kedvezményt is az új álomautómból.

Na mindegy – egy jó hölgyért is meg kell ugye küzdeni, és ez az autó hasonló élvezetet tud nyújtani a gazdájának. Kívánok minden autókereskedőnek sok ilyen hozzám hasonlóan kitartó és elszánt ügyfelet…

Az amcsiknál “Miata”-ként ismert kis Roadstert a Mazda a 80-as évek legvégén dobta piacra. Az akkor sok konkurens által megmosolygott autó feltámasztotta a megfizethető, de megbízhatatlan angol roadsterekkel együtt kihaltnak hitt szegmenst. A vásárlók megőrültek a kis Mazdáért, a 90-es évek elején hosszú hónapokat kellett várni a megrendelt autókra.

A régi Lotus Elan által ihletett MX-5 két dolgot tudott sokkal jobban angol példaképeinél: megbízható és jó minőségű volt. A sokak által bukásra ítélt autó időközben a legtöbbet eladott nyitott sportkocsiként bekerült a Guinness Rekordok Könyvébe. Az általa elindított hisztériának köszönhetően manapság már gyakorlatilag minden neves autógyártó kínálatában megtalálható az ismét divatos roadster.

Az én autóm az 1998 óta gyártott második széria. Sajnos a bennfentesek által “NB”-nek hívott új típus már nem bukólámpás, mint elődje, vászontetejében viszont igazi üveg hátsóablak van.
Gyönyörű dupla vezérműtengelyes motorja hosszában helyezkedik el az autó orrában. A hátsókerék-hajtás, az igényes futómű és a hihetetlenül pontos “jojstickos” váltó naponta többször rávarázsolja a mosolyt az arcomra (egészen pontosan minden kanyarban). Az egész autón érezni, hogy sportkocsinak tervezték, és nem valami nagyszériás tömegautó padlóvázára épül. Amúgy a nyitott karosszéria meglepően merev. Még a budapesti utakon vadulva sem nyöszörög az autóban semmi.

Utastere szigorúan kétszemélyes, csomagtartója erősen gátolja a pakolási mániámat.
A középkonzolban található hitelkártyatartóban elhelyezhető aranyszínű kártyácska jobbaknál persze megoldhatja az otthon hagyott pulcsiból adódó kellemetlenségeket – bolt végül is van mindenhol…
Az üléspozíció egy élmény. Az ember szinte a földön ül, előtte a hosszú motorháztető, mellette a vastag kardánalagút az icipici váltókarral. Egyébként gyors autózások után picit átmelegszik a lábtér (talán az alatta vezetett kipufogó miatt), ami megadja az autót vezetőnek az utolsó sportautós dobást. Szinte mint egy kis Lotus a 60-as évekből.

A tető zseniális. 10 másodperc alatt kézzel nyitható és zárható a vezetőülésből. Becsukva nyugodtan lehet rádiót hallgatva döngetni a sztrádán. A szélzaj ilyenkor minimális. Persze az ember elég ritkán csukja be egy Roadster tetejét…
Egyébként téli hónapokra van egy nagyon igényes keménytető is az autóhoz, ami remélem még hosszú hónapokig a garázsban marad.

Ez a kis Mazda bizonyítja, hogy lehet megfizethető áron igazi sportkocsit kínálni. Nem a kevlárbetéttől meg bőr üléshuzattól lesz egy autó sportkocsi. Nem kellenek tízmilliók, hogy az ember igazi roadsterrel járhasson. Sajnos manapság az autógyártók a legtöbb “feelinges” autónak megkérik az árát, és hosszútávon biztos elvérzik még pár jópofa járgány a gyártási költségek oltárán.

Amúgy az új szerzeményem jelenleg munkanapokon a garázsomban pihen (járok egy unalmas négyajtóssal), csak hétvégi túrákra használom. Biztos hosszú élete lesz nálam…