Supermoto amatőröknek – Esések az esőben 1

Supermoto amatőröknek - Esések az esőben

Esőruhát hoztatok? – kérdezi Zsembery Barnabás, a 2004-es Supermoto Média Kupa szervezője. Tanácstalanul nézegetünk egymásra, merthogy azért annyira zöldfülűek nem vagyunk, hogy ne tudnánk, esőruhában nem szoktak versenyezni. Merthogy – folytatja Zsembery – szerintem sokat fogtok esni, ezért esőruha is kellene nektek a versenyre. A körülöttünk álló profi versenyzők kárörvendően röhögnek, mi pedig azt hisszük, hogy ez valamiféle beavatási tréfa. De nem az.

A supermoto viszonylag új motorkerékpárfajta. Talán egyfajta válasz a krómtól csillogó, súlyos, és nehezen manőverezhető chopperek divatjára. A különös, élénk színre festett, gőzkalapács módjára dohogó egyhengeresek a zöld lámpánál könnyen egy keréken indulnak el, és első ránézésre krosszpálya-szökevénynek tűnnek, pedig nem azok.

Bár pont negyedszázada Amerikában találták ki, Európában a supermoto-t a franciák tették ismertté a nyolcvanas években. Mégpedig úgy, hogy “Arany Kormány” néven versenyt írtak ki a különböző szakágak legjobb motorkerékpár-versenyzői számára. A cél a legjobb motoros megtalálása volt, és ehhez egyenlő feltételeket próbáltak teremteni. Ezért a pálya kétharmad részét aszfaltból, egyharmad részét ugratókkal tarkított földútból állították össze. A versenyzéshez enduro, azaz terep-motorkerékpárokat használtak, melyek lényegében közúti közlekedésre is alkalmassá tett krosszmotorok.

Az első verseny hatalmas sikere felgyorsította az eseményeket. A motorépítő műhelyekben elkezdték módosítani a résztvevő endurókat, melyek erősebb fékeket, aszfaltra való kisebb kerekeket és keményebb rugókat kaptak. Megszületett az utcai és a terep-motorkerékpár keveréke, melyet franciául supermotardnak, más néven supermotónak kereszteltek. Az átalakítgatós időszaknak viszonylag gyorsan vége szakadt, mert a motorkerékpár gyárak is felfedezték az új piacot, és megkezdték a supermotók sorozatgyártását.

A francia őrület a kilencvenes években terjedt át Nyugat-Európa többi részére, nálunk kis fáziskéséssel az ezredforduló környékén indult be. Addigra már a sportcsatornák szinte hetente sugároztak supermoto versenyeket, ami nagyban hozzájárult az új motorfajta népszerűsítéséhez. 2002 óta világbajnokságot is rendeznek, melynek győztese az első évben az osztrák KTM, tavaly pedig a svéd Husquarna volt.

A supermotok varázsa sokoldalúságukból, igénytelenségükből és élvezetes vezethetőségükből ered. A pillekönnyűnek számító, másfél mázsás supermotok úgy gyorsulnak, mint a nagy hengerűrtartalmú sportgépek, ugyanakkor olyan fordulékonyak és kezesek, mint egy kerékpár. Jól bírják a kemény igénybevételt, egyszerűen szervizelhetők és karbantartásuk is olcsó.

Egykerekezésre, erőcsúsztatásra és egyéb akrobatikus mutatványokra valósággal kínálja magát a supermoto. Az ötven lóerő körüli teljesítmény, a nagy forgatónyomaték és a kis tömeg kombinációja utolérhetetlenül fürgévé teszi ezt a motorfajtát. A puha műanyagból készült burkolatok és sárvédők pedig alakváltozás nélkül elviselnek kisebb bukásokat. Ilyen pedig néhányszor biztosan előfordul egy supermoto élete során.

Ezt mi is megtapasztalhattuk. A szabadedzés első körében ketten “kicsi a rakás nagyot kíván” játékba kezdtek az első földes kanyarnál, ezzel indítva az egyelőre még esőmentes esőnapot. Észnél kell lenni, mert hiába néz ki terepmotornak a supermoto, a sima aszfaltgumik miatt bizony igen gonoszul viselkedik földúton. Már közepes gázadásra is kitör a hátulja, aztán ki tudja hol áll meg. Pedig mi csak viszonylag gyenge, negyven lóerős, 125 köbcentis, kétütemű gépekkel versenyeztünk. A profi versenyzők motorja négyütemű, teljesítménye eléri a hetven lóerőt is. Furcsa, hogy amíg az autós ralikrosszban a terepgumis utcai autók terjedtek el, addig motorkerékpáros megfelelőjében, a supermotóban az utcai gumis terepmotorok használatosak. Eső tehát még nem volt, de az időmérő edzésen folytatódott az esések sorozata a kötszer- és farmernadrág-gyártók örömére.

A versenyfutamra aztán becsapott a ménkű. A szó szoros értelmében. A rajt előtt zuhogni kezdett az eső, villámlott, az aszfalton akkora tócsák gyűltek össze, hogy távirányítós hajó bajnokságot lehetett volna rendezni bennük. Barnabás komoly arccal arra figyelmeztet mindenkit, hogy tartózkodjon a hirtelen manőverektől, a társaság pedig érzi, hogy ha már ő is elvesztette a humorérzékét, akkor nagy lehet a baj.

Az is. Az ex-motorversenyző Moldvai Tibor KTM-je az első kanyarban öt km/órás sebességnél elkezd forogni a függőleges tengelye körül, miközben hátsó kereke úgy pörög, mintha jégen futna. Tibor küzd, aztán oldalra dől. A bukás után bal oldala ugyanolyan, mint a verseny előtt. Teste jobb oldalának teljes felületét viszont – beleértve arcát is – nyúlós, barna massza, más néven anyaföld borítja. Tibor példája – és a sár – ragadós. Nemsokára a társaság többi tagja is vaddisznó módra dagonyázik, a közönség őrjöng, az újságírók egy része fetreng.
A vicc az, hogy élvezzük. A kockás zászló fülig sáros, megtépett öltözékű, de elégedetten vigyorgó csapatot int le.

Még megnézzük, ahogy a profik is elhasalnak a sárban, aztán számba vesszük a károkat. Két szakadt nadrág és ugyanennyi vérző térd a Média Kupa eredménye, meg persze a felismerés, hogy még a hobbimotoros számára is szükséges a térdvédő és a – bennfentes szóhasználattal élve – esőruha. Aztán összegek, lóerők és más műszaki adatok repkednek a levegőben. A társaság egy részén kitört a vásárlási láz.
Supermotót akarnak venni.