Michelin  Gumiabroncs Kalauz – A  kezdetek 1

Michelin Gumiabroncs Kalauz - A kezdetek

I.e. 3500 körül találták fel a sumérok a kereket, és harci szekereknél alkalmazták azt. A kerék néhány ezer éven keresztül alapjában nem változott, csak könnyebb, elegánsabb lett és egyre könnyebben gördült.

Papin, Cugnot, Watt és Stephenson színrelépése kellett ahhoz kétszáz évvel ezelõtt, hogy létrejöjjön egy másik forradalmi találmány: a gõzgép. A gõzgép elsőként mozdony formájában állt az utazás szolgálatába.

A feltalálók nagyon hamar elkezdték kutatni, hogyan lehetne megszabadulni a sínpályától, és megszületett egy különös gép, a ló nélküli kocsi, amit késõbb autónak kezdtek nevezni. Ez újítások özönét indította el, amelyek közül a két legfontosabb: a belsõ égésû motor és a gumiabroncs.

A leleményes skót James Watt 1780-ban szerkesztette az elsõ ipari gõzgépet. Joseph Cugnot francia hadmérnök néhány évvel korábban alkotta meg a gõzkocsit, amelynek kerekét gõz hajtotta, és amellyel tüzérségi fegyvereket szállítottak.

Nagyot lendített az autó fejlõdésén a belsõ égésû motor feltalálása. 1889-ben Gottlieb Daimler benzinmotoros autót konstruált, mely kisebb és könnyebb volt, ezért kétségtelenül a mai jármûvek közvetlen õsének ezt tekinthetjük.

A XIX. század végén újra felfedezték a kaucsukot – amely Charles de la Condamine természettudós XVIII. századi utazása után vált ismertté, majd Hérissant és Macquer felfedezték 1768-ban, hogy a kaucsuk oldódik terpentinben és éterben. Thomas Hancock 1819-ben észrevette, hogy feldolgozás hatására a nyersanyagból sûrû képlékeny massza keletkezik. Ez azután különbözõ szerek hozzáadásával lágyítható: ez fontos lépés volt a gumigyártás fejlõdésében.

1823-ban Mackintosh következett, aki vízhatlan anyagokat készített speciális oldószer, a kõszénkátrányolaj segítségével. Volt azonban ennek egy nagy hátránya: nagy melegben a gumi ragadós lett, hidegben pedig kemény és törékeny. Charles Goodyear találta meg a megoldást 1839-ben, amikor feltalálta a vulkanizálást (amelynek során kaucsuk és kén keverékébõl hõ hatására rugalmas anyag keletkezik).

Ezzel a XIX. közepétõl kezdve megteremtõdtek a kaucsuk széleskörû alkalmazásának alapjai.
A kaucsukot tulajdonságai (alakíthatósága, rugalmassága, jelentõs fizikai ellenállása, tapadása mindenféle felülethez) már száz éve nélkülözhetetlenné tették az abroncsiparban, amely a világ kaucsukfelhasználásának 70 %-át fogyasztja el.

Kb. 1835-ben Charles Dietz elõbb parafával, majd kaucsukkal borította gõztraktorának a kerekét – így született meg a tömör abroncs. Ez a megoldás, egyszerûsége és a vulkanizálással elérhetõ tartóssága miatt sokáig elég ésszerû volt.

A légabroncsot 1845-ben találta fel Robert W. Thomson mérnök, párosítva találmányában a gumi rugalmasságát illetve a segítségével létrejött néhány kisebb légkamrába zárt levegõ rugalmasságát. Ezzel a találmányával messze megelõzte korát, így nem is volt sikere.

1888-ban egy állatorvos, John Boyd Dunlop talált ki egy kereket, amely gumiból, bõrbõl és levegõbõl állt. Bár ez az abroncs korántsem volt tökéletes, és javítása hosszú idõt vett igénybe, azonnal elkezdték velocipédeken (a kerékpárok õsén) alkalmazni és a siker óriási lett.

1891-ben a Michelin-fivérek, André és Edouard megalkotja a leszerelhetõ abroncsot. Ez az újszerû alkotás már az általunk ma is ismert abroncs őse.

A találmányt elõször kerékpárokon alkalmazták (ugyanis az új abroncs nagyon könnyû kivitelû volt), majd a Michelin-fivérek bérkocsikra kezdték el felszerelni. 1895-ben belevágtak a személyabroncs-gyártásba, és az Éclair-t, amelyet saját maguk terveztek és készítettek a Párizs-Bordeaux-Párizs autóversenyre, saját abronccsal szerelték fel.

Éclair-nek (Villám-nak) azért nevezték, mert az autó kormányzási hiba miatt cikcakkvonalban haladt. A verseny során felmerült számtalan nehézség ellenére az Éclair célba ért a kitûzött idõre és megmutatta a közönségnek a történelmi jelentõségû találmány, a gumiabroncs képességeit.

A gumiabroncs elnyelte az akadályokat, az út egyenetlenségei által okozott ütéseket, úgyhogy a gépalkatrészek és az utasok nem voltak többé kitéve az út hatásának – így végül az autó átlépte a 30 km/órás sebességhatárt.

1898-ban a Jamais Contente (’Mindig elégedetlen’) nevû, Michelin-abroncsokkal szerelt kiskerekû, és így alacsony súlypontú villanyautó pedig az autózás történetében elõször áttörte a 100 km/órás sebességküszöböt.

Ettõl kezdve a gumiabroncs fejlõdése kísérte, sõt gyakran meg is elõzte az autóipar fejlõdésének fõbb lépéseit a biztonság és a teljesítmény tekintetében.

1900-ban az elsõ abroncsok nagyon rövid életûek voltak: 1200-1500 km-t lehetett velük megtenni. 1910-ben 6-8000 km volt az abroncsok futásteljesítménye. Az árakat tekintve 1906-ban mai pénzre átszámítva 3-600 euróba került egy-egy abroncs, mérettõl függõen.
Ma egy jó minõségû abroncs általában több mint 50 000 km-t fut.