Robert Kubica súlyos balesete egy csapásra fókuszba állította a régi igazságot: az autósport veszélyes üzem. Megmagyarázhatatlan, miért engedték meg a Renault istálló vezetői, hogy toppilótájuk a kelleténél tovább feszítse a húrt, és az eleve veszélyes F1 mellett raliversenyeken is indulhasson.

A lengyel korábban már hét raliversenyen indult (köztük a 2010-es Monte-Carlo Ralin), vasárnap viszont egy teljesen jelentéktelen versenyen vett részt egy Skoda Fabia S2000-essel. Bekövetkezett a tragédia, és Eric Boullier, a Renault F1-es főnöke magyarázhatja a bizonyítványát ? de már túl késő. Ha idővel rendbe is jön a lengyel karja, ennek a szezonnak már biztosan lőttek, és jelen állás szerint az is kérdéses, vajon lesz-e még valaha teljes értékű autóversenyző Kubicából.

Hawthorn tragikus királysága

A Forma-1 hőskorában, az 1950-es, ’60-as években úgy tartották, hogy évi két-három súlyos sérülés, haláleset ha nem is normális, de “belefér” a statisztikába. Akkoriban egyszerűen ez volt a norma. Amikor Mike Hawthorn sorra vesztette el ferraris csapattársait (Eugenio Castellotti 1957-ben egy modenai tesztelésen, Luigi Musso az 1958-as Francia GP-n, Peter Collins pedig a Nürburgringen szenvedett halálos balesetet), az angol úgy döntött, ha megnyeri a világbajnokságot, nyugdíjba vonul. Úgy is tett, de a mindig bokréta-nyakkendőben versenyző angol csak néhány hónapig élvezhette nagy sikerét. 1959 januárjában túl gyorsan hajtott a Guildford melletti autóúton, Jaguarja kicsúszott a nedves aszfalton, Hawthorn árokba borult és meghalt.


Csapattársa tragédiája hozta előre Jackie Stewart búcsúját is. A skótok háromszoros világbajnoka az 1973-as szezon elején megbeszélte csapatfőnökével, Ken Tyrrellel, hogy túl sok barátot vesztett el balesetek miatt, ezért hamarosan abbahagyja a versenyzést. Megkérte Tyrrellt, ne szóljon erről a csapattársának, François Cevert-nek. A skót jelképesen neki szerette volna átadni a húzóemberi posztot az évad végén.

Cevert azonban ezt már nem érhette meg: az Amerikai Nagydíj időmérő edzésén kocsija korlátnak csapódott, a dicsőségről álmodozó francia pedig meghalt. Stewart, barátja előtti tisztelgésként, nem állt rajthoz Watkins Glenben, így megmaradt 99 futamrészvételnél – de élve.

Svájci dráma: Regazzoni végzete

Clay Regazzoni akkor kezdett igazán befutni, amikor Stewart visszavonult. A banditabajuszos svájci, akit a Ferrarinál tiszteletbeli olasszá fogadtak, miután majdnem megnyerte nekik az 1974-es vb-címet, karrierje a Ferrari után leszállóágba került. A felvállaltan nem a világbajnoki címért, csak az autóversenyzés öröméért hajtó “Regának” még egy felvillanás jutott, amivel rögtön történelmet írt: megnyerte az 1979-es Brit Nagydíjat Silverstone-ban, ezzel megnyitotta a Williams-istálló évtizedeken átívelő sikersorozatát.


Az 1980-as szezonra azonban nem marad számára hely a csapatnál, ezért a krónikus pénzhiányban szenvedő Ensign csapathoz igazolt. Az évad negyedik futamán, a Long Beach-en megtartott Amerikai Nagydíjon, a pálya leghosszabb egyenesében eltört a titánból készült fékpedál (!) és “Rega” 280 km/órás tempóval rohant a betonfal felé.

A svájci úgy próbálta megfékezni megvadult kocsiját, hogy nekihajtott Ricardo Zunino ott hagyott Brabhamjének, de az Ensign feldobódott rajta és orral nekirobogott a betonfalnak. Regazzoni közel egy órát töltött fejjel lefelé lógva, törött lábbal és sérült gerinccel a kocsiban, mire a pályamentők ki tudták szabadítani. Az orvosok kezelésbe vették, de addigra már túl késő volt: a rossz vérellátás miatt Regazzoni mindkét lába lebénult, élete hátra lévő részét kerekesszékben töltötte.

Balesete után “Rega” több alkalommal rajthoz állt a Párizs-Dakar-ralin egy speciálisan átalakított kamion, majd később egy Isuzu 4×4 volánjánál, emellett a svájci televízió Forma-1-es szakkommentátoraként is működött. A sors fintora, hogy nem versenyzés közben érte utol a végzete: 2006 decemberében frontálisan ütközött egy kamionnal a Parma melletti autópályán, a helyszínen meghalt.

Frank Williams: életkedvből jeles!

Frank Williams volt az, aki megadta a visszatérés lehetőségét a bátorságáról ismert Regazzoninak 1979-ben. A csapatalapító maga is sportember volt: rendszeresen futott, részt vett a New York-i maratonin is. Miután autóversenyzőként nem érte el az általa megkívánt szintet, versenyistállót alapított. Egy évtizeden át tartó kínlódás, elkeseredett pénzvadászat után a hetvenes évek végén rámosolygott a szerencse: a szaúdi olajsejkek támogatásával végre nyerő kocsikat építhetett, amellyel 1980-ban Alan Jones, 1982-ben pedig Keke Rosberg hódította el a világbajnoki címet. A turbómotor térnyerését látva Frank Williams megállapodott a Hondával a V6-os turbók beszállításáról, 1985 végére a Williams-Hondák lettek a leggyorsabb kocsik a Forma-1-ben. A csapatfőnök Nigel Mansell mellé leigazolta Nelson Piquet-t, két pilótája gyorsasága és tapasztalata, valamint a bikaerős Honda turbó garanciát jelentett a sikerre.


Egy kora tavaszi napon, 1986-ban Williams és sportigazgatója, Peter Windsor épp a nizzai repülőtér felé száguldott egy Le Castellet-i tesztelésről, amikor Frank elvesztette uralmát a bérelt Ford Escort fölött és beleborultak az árokba. Súlyos sérülései következtében (mindkét lába lebénult és a kezeit is csak nagy megerőltetéssel tudta használni) Frank Williams is tolószékbe kényszerült.

Williams azonban óriási lelki erővel megtartotta humorérzékét: a balesetét firtató újságírói kérdésekre máig úgy kezdi a válaszát, hogy “Ó, igen, amikor kitörtem a nyakamat?”.  Bámulatos akaraterővel visszatért a csapat élére, és technikai igazgatója, Patrick Head segítségével további hét konstruktőr-világbajnoki címre vezette a Williams-istállót. Remek autóinak köszönhetően nyert bajnoki címet Nelson Piquet (1987), Nigel Mansell (1992), Alain Prost (1993), Damon Hill (1994) és Jacques Villeneuve (1997) is.

Francia rapszódia: Pironi és Streiff balesete

Didier Pironira a legtöbben csak úgy emlékszünk, hogy ő volt Gilles Villeneuve csapattársa és legnagyobb ellenfele a Ferrarinál. Pedig a kitűnő családi háttérrel rendelkező párizsi srác egyáltalán nem volt rossz versenyző! 1982-ben, Villeneuve tragédiája után szinte csak magát foszthatta meg a világbajnoki címtől, az NSZK Nagydíjra 20 pontos előnnyel érkezett. De Hockenheimben esett, és Pironi a bemelegítő edzésén hátulról nekiütközött Alain Prost Renault-jának. Mindkét lábszára szilánkosra tört, így persze elvesztette a vb-címet. Nehézkes járása miatt csak évekkel később ülhetett újra F1-es kocsiba, amikor egy Ligier-t tesztelt. Pironi motorcsónak-versenyzőnek állt, 1987 nyarán a britanniai Wight-sziget partjainál indult egy versenyen, de motorcsónakja felborult és az egykori F1-es kiválóság életét vesztette.

Philippe Streiff karrierje szintén szépen ívelt felfelé a nyolcvanas években. A Renault, a Ligier és a Tyrrell színeiben gyors, megbízható pilótaként tette le a névjegyét. Az 1989-es szezon előtt az AGS kocsiját tesztelte a Brazil Nagydíj helyszínén, Jacarepaguában, amikor a hátsó felfüggesztés megbicsaklott, a versenyautó kitört és nagy erővel a korlátnak csapódott. Streiff deréktól lefelé lebénult, így 54 versennyel a háta mögött, tolókocsiban ért szomorú véget a pályafutása.

Alessandro Nannini: teljes élet fél karral
 
A Williams és a McLaren ellen kellett bizonyítania életképességét a Benetton csapatának a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján. Alessandro Nannini volt a csapat ifjú reménysége és a lányok kedvence. A harmincas évei elejét taposó srácot – aki az olaszországi foci-vb himnuszát éneklő rockénekesnő, Gianna Nannini öccse – nagy tehetségnek tartották, különösen az 1989-es szuzukai győzelme, illetve az 1990-ben megszerzett három dobogós helyezése után.


Sandro az évad hajrájában Jerezben is dobogóra állt, de ez volt az utolsó alkalom, hogy ezt megtehette F1-es pilótaként. Az év októberében helikopterrel lezuhant szülővárosa, Siena közelében, és a forgó rotor levágta Nannini jobb alkarját. Az orvosok nagy bravúrral visszavarrták az alkarját, amely részben visszanyerte életképességét. Nannini még évekig versenyzett az Alfa Romeo gyári pilótájaként a DTM-ben, illetve a sorozat utódjaként létrehozott az ITC-ben is. Utolsó szezonját versenyzőként 1997-ben futotta, amikor hatodikként zárt a FIA GT-sorozatban egy Mercedesszel. Visszavonulása óta üzletember lett, exkluzív kávézóival Olaszországban és Ázsiában terjeszkedik.

Futamgyőzelem műlábakkal: Alex Zanardi
 
Egy másik ügyes olasz, Alessandro Zanardi akkor hagyta el a Forma-1-et, amikor Lotusával csúnya balesetet szenvedett Spában, az 1993-as Belga Nagydíj szabadedzésén. Az olasz két évig nem találta a helyét, majd átment Amerikába szerencsét próbálni. Chip Ganassi ChampCar-csapatánál kötött ki, amit bőkezűen meghálált nagyvonalú főnökének. “Alex” Zanardi 1996-ban az év újonca lett, majd 1997-ben és 1998-ban rekordokat átírva, fölényesen szerezte meg a bajnoki címet a Reynard-Hondával. Sikerei csúcsán visszautasíthatatlan ajánlatot kapott a Williams F1-es csapatától, de a szimpatikus olasz pilóta visszatérése kudarcot vallott.

Ezért 2001-ben visszatért a CART-ba, annak a Mo Nunn-nak a csapatához, aki három évvel korábban Zanardi főmérnöke volt a Ganassinál, és akinek Ensign kocsijában Regazzoni lebénult. A lausitzringi futamon (Németország) Zanardi vezette a versenyt, amikor néhány körrel a leintés előtt, az utolsó tankolásáról visszatérve a kocsija megcsúszott, keresztbe állt a bokszutca kijáratánál és a pályán nagy sebességgel érkező Alex Tagliani telibe találta. Tagliani Lolája az első kerék mögött kapta el a Reynard orrát, éppen ott, ahol Zanardi térde volt. A 280-as tempónál karambolozó kasztnik borzalmas vérfürdőt rendeztek, Zanardi mindkét lábát combközéptől amputálni kellett.


De Frank Williamshez, vagy Regazzonihoz hasonlóan az olasz sem rettent meg a mozgáskorlátozottak életének nehézségeitől. Hosszú rehabilitáció következett, de kerekesszék helyett mindig ragaszkodott hozzá, hogy két mankóval járjon. Nagy meglepetésre 2005-ben visszatért a túrakocsi-világbajnoki sorozatba. A BMW az FIA és a többi csapat külön engedélyével speciális, kézi vezérlésű gázkarral szerelte fel egyik 320-as autóját, amivel Zanardi később három futamgyőzelmet aratott. Sikeres, elégedett emberként vonult vissza 2009 végén, életrajzi könyve bestseller lett Olaszországban. Példájával mozgáskorlátozottak millióinak adta vissza a reményt, hogy érdemes kitartani, mert egy súlyos baleset után is lehet teljes életet élni.