Június 26-án, azaz ma kerül a mozik műsorára az F1. A Lewis Hamilton, Brad Pitt és a legendás Jerry Bruckheimer produceri felügyelete mellett, a pár éve a Top Gun: Maverickkel nagyot alkotó Joseph Kosinski rendezésében, az Apple által finanszírozott filmben Pitt egy veterán versenyzőt alakít, aki évtizedek után tér vissza a Forma-1-be, hogy segítsen egykori pilótatársa (Javier Bardem) küszködő csapatának az előrekapaszkodásban. A fiktív APX GP-nél egy tehetséges, igyekvő technikai igazgató (Kerry Condon) a társa ebben, míg a másik autót egy ígéretes, de még nagyon éretlen ifjonc, Joshua Pearce (Damson Idris) vezeti. Fél szezon van a javulásra, vagy lőttek az istállónak…
A filmet a jövőre már a Forma-1-ben gyári csapattal szereplő Audi jóvoltából néztük meg a széles körű premier előtt, (dióhéjban) ilyennek láttuk az F1-et.
Brad Pitt, Kerry Condon és Damson Idris (Kép: Tim P. Whitby/Getty Images)
Ahogy a trailerekből is sejteni lehetett, a sztori a klasszikus (hollywoodi) sportfilm kliséit hozza: a küszködő csapat lendületbe hozása, a különc, magányos farkas veterán utolsó nagy esélye, az önfejű ifjú titán és a vén róka konfliktusa, egy kis szerelmi szál a közös sikeren dolgozó női munkatárssal – ez mind-mind ott van a vásznon, ráadásul maguk a karakterek is inkább kétdimenziós sztereotípiák, melyeket ugyanakkor azért elvisz a színészi teljesítmény és a karizma – Pitt, Idris, Bardem és Condon is „odateszi” magát. Humor, kikacsintás is akad.
A történet, annak fordulatai nagyrészt kiszámíthatók – szerencsére azért nincs a döntő pillanatban „megtalált” utolsó utáni, 9. sebességfokozat! –, de itt talán nem is ez a lényeg, hanem az, hogy Kosinskiék az elkerülhetetlen dramatizálással együtt is remek érzékkel vitték a mozivászonra a Forma-1-es versenyzés hangulatát.
A rendszeres F1-nézők által sem látott szögekből, hatalmas lendülettel sikerült átadni a száguldást, a látványt a kismillió kamera, képbeállítás – a finanszírozó Apple külön kameraszenzorokat is fejlesztett a forgatáshoz! –, a hitelességet a versenygépeket valóban vezető színészek adják, ezekhez pedig még jelentősen hozzátesznek a hangeffektek, valamint a filmes zeneszerző-legenda Hans Zimmer kompozíciói, utóbbiakból lehetett volna több is. (Külön öröm, hogy a CGI-t illetően épp csak egy-egy pillanatra lógott ki a lóláb.)
Nekünk a versenyjelenetek tetszettek a legjobban, pusztán azokért megéri beülni a moziba.
„Sonny Hayes” és „Joshua Pearce” (Kép: Jakub Porzycki/NurPhoto)
Nagy öröm, és a hitelességet erősíti, hogy az F1 vezetése és több csapat is beállt a produkció mögé, így a pályán és azon kívül is feltűnnek a valós résztvevők, a versenyzők és csapatvezetők, illetve a McLarennek köszönhetően a fiktív csapatközpont is valódi.
Nagyon sok mindent igyekeztek az F1-es filmbe beleszuszakolni, a laikusok kedvéért elmagyarázni, amiért elismerést érdemelnek a készítők, de az alkotás feszesebb is lehetett volna, a két és fél órás játékidőből 15-20 percet lehetett volna ejteni – más kérdés, hogy „egyszer van Forma-1-es film!”, azaz ki kellett maxolni a lehetőséget.
A szerző ugyan nagy ellensége a „csak kapcsold ki az agyadat” megközelítésnek, így itt-ott voltak kifogásai, de a kevésbé finnyás, kevésbé kritikus – akár F1-rajongó, akár csak hétköznapi mozijáró – nézőnek igen szórakoztató lehet az alkotás – ún. nyári blockbuster, méghozzá a jobb fajtából.
Kinek nem ajánljuk?
Hangsúlyozzuk, hogy a keretes írás tartalma a Forma-1-et évek-évtizedek óta követő, a sportág szabályait, gyakorlatát mélyebben ismerőknek szól, itt soroljuk a sportszakmai „hibákat”, ennek tükrében olvassátok tovább!
Aki képben van, annak egyértelmű lehet, hogy az egyéb sportsikerei ellenére is lehetetlen lenne „Sonny Hayes” visszatérése, hiába nyert a veterán a film jelenében a közelmúltban akármilyen túraautós vagy hosszútávú futamot, az annak idején Prost, Senna, Mansell és a fiatal Schumacher ellen küzdő, jó 50-es versenyzőként kizárt lenne az újabb F1-es lehetőség, főleg, hogy jó néhány éve az F1-es versenyzői engedély, az ún. szuperlicenc a megelőző három szezonban magas szinten szerzett bajnoki eredmények után járó pontok alapján adható csak ki. Szintén nincs olyan, hogy valaki a versenynapon, vasárnap ugrik be az autóba, miután az edzéseken és az időmérőn még más pilóta vezette azt.
Kép: Gongora/NurPhoto
Nevetségesnek hathat a trailerekben is pörgetett megjegyzés Hayestől, miszerint nem a biztonságra, hanem a küzdelemre épített autót kér – az F1-es csapatok mind a tőlük telhetően legversenyképesebb járgányt tervezik és gyártják, ugyanakkor a formaautók jellegéből adódóan sosem cél koccanós-ütközős strapabírás, a biztonság pedig nem „alkuképes”, a Nemzetközi Automobil Szövetség (FIA) szigorú előírásainak és tesztjeinek minden egyes autónak meg kell felelnie – hamis dilemma tehát a felvetés. Az APX GP-nek előrelépést hozó „nagy fejlesztés” szintén megmosolyogtató.
Fájó, és az F1-et nem követő néző szempontjából félrevezető hiány a szabadedzések és főleg az időmérők mellőzése – hiába integráns, meghatározó részei a versenyhétvégéknek, utóbbiakat is épp csak említik –, vajon mi alapján indul ebből vagy abból a pozícióból Hayes és Pearce, na meg a többiek?
Ugyancsak homlokráncolásra késztethetik az F1-et ismerő nézőt a futamokon alkalmazott „taktikák” – ugyan nem egy pilóta és csapat feszegeti a határokat a valóságban is, Hayesék húzásai azért már tényleg csak a filmvásznon férnek bele.
