Minden idők egyik legnagyobb klasszikusa a Jaguar E-Type. Tudják, az a sportkocsi, amit még maga Enzo Ferrari is a világ legszebbjének nevezett, pedig távolról sem volt olasz és picit sem Ferrari. A típus nem csak a versenypályán, de a vásárlók körében is sikeres volt, ezért lehet az, hogy számos veterán fut belőle a legkülönbözőbb változatokban.

Utódja, az XJ-S egyszerűen nem tudott felnőni a legendás modell sikeréhez és ezt az angolok is nagyon jól tudták. Idő közben belekezdtek az XJ220-as fejlesztésébe, mely szintén nem aratott osztatlan sikert, hiszen akkoriban hathengeres turbómotorral szupersportkocsit nem igazán szeretett volna venni senki azok után, hogy tizenkét hengeres változattal hergelték a közönséget.

Mindenképp szükség volt egy olyan modellre, mely meghozza a sikert a Jaguarnak és kicsit szélesebb körben elérhető. Belevágtak az F-Type fejlesztésébe, amit kupé és kétüléses roadster formában is elkészítettek. A prototípusok erőteljesen hordozták magukon az XJ220-as formai megoldásait. Az előzetes tesztek alapján 7 másodperc alatt futotta a százas sprintet és a végsebessége 256 km/óra volt, de számos nehézség miatt késett a megjelenés időpontja.

A Jaguar 4 literes, sorhatos biturbó motorja bő 330 lóerőt teljesített és szóba került, hogy ehhez összkerék-hajtást kínáljanak. Ezzel azonban távol estek volna az eredeti koncepciótól. Végül három prototípust adtak át a Karmann-nak, akik tesztre fogták őket. A turbós, összkerekes változat állítólag túlsúlya ellenére is 274 km/órás sebességet ért el Nardóban.

Az F-Type súlya eredetileg 1,5 tonna körüli lett volna, de a számos módosítással és az áttervezett karosszériával már 1,8 tonnára hízott és a termelési költségek is rettentően megnőttek. Így már a Jaguar nem szerette volna tovább cipelni a vállán ezt a terhet. Átadták a Ford fennhatósága alá tartozó Aston MArtinnak, akik tovább dolgoztak rajta és megszületett a DB7-es.