Azt hiszem felfedeztem a genetikai kapcsolatot az emberi idegrendszer és a forgácsolt fém alkatrészek között. Legalábbis tudom, hogy a libabőr és a pillangószelep összefügg. Ez pedig talán nem is lóerők száma határozza meg, elég hozzá egy lelkesre könnyített, erősített, fúrt és faragott Lada szív, és máris vigyázzba vágta magát szőrszálhadseregünk a karon. Arra a tipikus zsíros, bárdolatlan szívóhangra gondolok, amitől autónk még a száguldás előszobájában is kéjes mosolyra húzza a szánkat.


Ezért nehezen tudom elképzelni, milyen volt az a kor, mikor a teljesítmény fokozását nem szabályozta józan ész, és még a Forma-1 betétfutamaként is az igazi istenkísértés folyt négy keréken. Csak nézem a BMW M1 Procar belső kamerás felvételeit, és ez a mostanában divatos nosztalgia kerülget.



Izgalmasabb volt régen az autóverseny? A letűnt korok pilótái voltak igazi hősök? Nehéz kérdés, de ha eléggé sandítunk a féktávoknál, és a kigyorsítási pontokon, érezzük, ez nem csak üres sztárolás, és visszavágyódás valami veszélyes, romantikus korba. Nekik több szerep jutott ebben az ember-gép katyvaszban, az éppen csúszáshatáron facsarodó abroncs és az erőt kíméletlenül arra árasztó hajtáslánc között csak a hús és a vér tartott egyensúlyt. Ha tudott.


Ma sem csibék ülnek a szűk bukócsövek közzé szíjazva, és az ő fejük is zeng az emberfeletti számú robbanásorkántól, mégis a harminc évvel ezelőtti versenyautók hangulata legalább annyira tökös marad, mint egy Luke kezét szalámivá szeletelő Darth Vader.