Mindenkori üzemanyag-fogyasztásunkat rengeteg tényező befolyásolja: a motorizáció szintje, a közlekedési módok aránya, a gazdasági ciklusok, az állami ár- és adópolitika, sőt a technológiaváltások (ólmozott–ólommentes, benzin–gázolaj, bioüzemanyagok) mind nyomot hagytak rajta.
Az Arcanum Újságok archívumán keresztül a korabeli sajtóra, KSH-adatokra támaszkodva visszatekintünk a folyamatot befolyásoló tényezőkre.
Pár liter benzin a patikából
A századfordulón alig néhány tucat automobil járt Magyarországon; az 1900-as év végén 45 taggal alakult meg a Magyar Automobil Club. 1915-ben már 2877 személyautó és 316 tehergépkocsi viselt rendszámot, de a világháború a civil állományt szinte teljesen lenullázta.
Egy Buick személygépkocsi Weintraub Mór Kossuth Lajos utcai vegyeskereskedése előtt, a Sphinx benzinkútnál tankol. Mögötte a 119-es számú ház kapuja.
1924 – Kozma Endre/Fortepan
1920-ra 1672 személyautó maradt a trianoni határok között, 1939-re viszont nagyjából 27 ezerre nőtt az állomány. A benzint kezdetben patikákban és garázsokban mérték; az első két közterületi kút csak 1924-ben nyílt meg (Szabadság tér, Baross tér).
A korabeli sajtó már ekkor „drága benzinről” cikkezett, állami beavatkozást sürgetve.
Egy korabeli újságcikk felidézi, hogy az autósok „erősen nyögik” a benzindrágulást, literjéért kicsiben 12 000, nagyban 10 000 koronát kérnek, és „hő kívánság” a gyökeres változtatás mielőbbi bevezetése.
„A városi közlekedésre szolgáló automobilok tulajdonosai erősen nyögik azt a rejtélyes benzin-politikát, amely ma dívik Magyarországon. A mindennapi fogyasztásra szolgáló benzint kicsinyben már literenként 12 000 koronáért adják…” – panaszkodott a Magyarság 1924-ben, amikor az importfüggőség miatt az egekbe szöktek az üzemanyagárak.
A magyar agrárgazdaság és az importfüggőség miatt a döntéshozók az 1920-as évek végén etanolos keverékkel kísérleteztek: a motalkó (benzin és alkohol keveréke) 1929-től szabályozottan megjelent, sőt a régió több országában is követték a példát. A lapok és későbbi műszaki összefoglalók egyaránt rögzítik a kötelező/alapértelmezett keverés hazai bevezetését.
A húszas évek fejlődését megtörte a gazdasági világválság. Az 1930-as évek elején jelentős visszaesés történt a fogyasztásban, csökkenő hazai autóflotta mellett.
Az első nagy gazdasági világválság megtörte a lendületet
A Kerék magazin 1934-ben pontos adatokkal számolt be a témáról: „Ha egy elég erős benzinfogyasztású hónapnak, a májusnak fogyasztását vesszük alapul, azt látjuk, hogy míg 1929 májusában 2,426.000 liter, 1930 májusában 2,918.000 liter, 1931 májusában, 2,627.000 liter, 1932 májusában 1,919.000 liter, addig 1933 májusában 1,589.000 liter benzint és mozaikot fogyasztott a magyar gépjárműállomány. A csökkenés tehát például 1930-hoz viszonyítva közel 50%, amiben nemcsak az állomány abszolút csökkenése, hanem a takarékosabb használat is nagy szerepet játszik.”
Fehérvári út 71–73., üzemanyagtöltő állomás az Excelsior szerviz előtt. 1935 – Flanek–Falvay–Kováts/Fortepan
Nagyjából ekkoriban indult meg némi növekedés, éves szinten pedig már egész komoly bővülésről számolt be az Új Magyarság 1937-ben: „Míg 1934-ben az ország benzinkútjain mindössze 18.6 millió liter benzint és motalkót szolgáltattak ki, addig 1937-ben 31.4 millió liter került kimérésre.”
Akkora volt a benzinhiány, hogy áttértek fagázra
A folyékony üzemanyagok hadi célú allokációja miatt Európa-szerte előretört a fagázasítás: a civil járműpark nagy része fa- (vagy szén-)gázgenerátorral közlekedett. Megbízható összefoglalók szerint a háború végén csak Németországban mintegy 500 ezer fagázgenerátorral üzemelő jármű futott, a technológia kontinensszerte ismertté vált.
Központilag szabályozott fogyasztás
1947-re sem javult sokat a helyzet: a magánhasználat gyakorlatilag megszűnt a társadalom számára, sőt még a hivatalos, központi üzemanyagkészletet is korlátozták. Erről árulkodik a Kis Újság cikke: „Szakmai hírek szerint tárgyalások vannak folyamatban a benzinfogyasztás korlátozásáról. Bár a termelés örvendetesen növekedik, ezzel szemben jelentős szállítási kötelezettségeink vannak a külkereskedelmi szerződések alapján, és belföldön is állandóan emelkedik a fogyasztás az autók, traktorok, mezőgazdasági gépek számának örvendetes szaporulata következtében.
A kormány minden körülmények között biztosítani kívánja a jövőben, úgy mint a múltban a mezőgazdaság benzin- és olajszükségletét. Mindezen szempontok miatt került szóba a fogyasztás átmeneti, mérsékelt korlátozása. Ezenkívül intézkedések történnek a tekintetben, hogy az állami, hatósági és közületi kocsik csak hivatalos utakra legyenek felhasználhatók. Ezektől az intézkedésektől a fogyasztás csökkenését várják.”
Az ötvenes évek végén enyhült a helyzet, már magánszemélyek is vásárolhattak autót. Az eredmény: robbant a motorizáció. Míg 1960-ban alig több mint 30 ezer személyautó futott hazánkban, 1980-ban már több mint 1 millió – a növekedés bődületes.
A gépjárműpark bővülésével párhuzamosan dinamikusan nőtt az üzemanyag-fogyasztás. Bár pontos adatok nem állnak rendelkezésre, arról több cikk is beszámolt, hogy a benzinkutak száma szaporodott, a nagyvárosokban és az új autópályák mentén sorra épültek a töltőállomások. (A korábbi ÁFOR – Ásványolaj-forgalmi Vállalat – monopóliumát az 1970-es években is állami kézben tartották, de a hálózat fejlesztésére jelentős összegeket fordítottak.)
A benzin minősége is javult: az 1960-as években vezették be a magasabb oktánszámú motorbenzineket, például az „Super” 98-ast, amely akkoriban korszerű üzemanyagnak számított. A Népszava is beszámolt a bővülésről, írásuk szerint duplájára nőtt a benzinfogyasztás, csak azt felejtették el leírni, pontosan mennyi volt a változás: „Az idén júliusban kétszer akkora volt a benzinforgalom, mint két évvel ezelőtt, a gázolaj-felhasználás pedig körülbelül az 1958. júliusinak másfélszeresét érte el — tájékoztatta munkatársunkat a csúcseredményről dr. Plinyánszky István, az ÁFOR főmérnöke.”
1972-ből akad adat az akkor üzemelő benzinkutak számáról. A Veszprémi Napló szerint: „Felkészülten fogadta az országutak csúcsforgalmát az ÁFOR. Felújították, megfiatalították a benzinkutakat, és 40 új töltőállomást is üzembe helyeztek, így az országban már 430 helyen mérik a benzint.”
Benzinkút a 11-es út mellett. Építésügyi Dokumentációs és Információs Központ/Fortepan
Az olajválság árnyékában: 1970-es évek
A világpiaci olajárrobbanás 1973-ban érte el először a szocialista országokat – ha nem is közvetlenül, de közvetetten mindenképp. A Kádár-kormány kezdetben igyekezett úgy tenni, mintha az 1970-es évek olajválsága megállna a vasfüggönynél.
A hatóságilag lenyomott árak mellett bővült a piac, itthon elfedték a válság hatásait. 1977-ben így írt a helyzetről a Pest Megyei Hírlap: „Az ÁFOR számításai szerint ezen a nyáron az üzemanyag-forgalom 7 százalékkal haladja meg az egy évvel ezelőttit, így a három nyári hónapban átlagosan havi 1 millió 280 ezer tonna motorbenzin kiszolgálását tervezik. Felkészültek a júliusi és augusztusi, úgynevezett csúcsforgalmi hónapra is, amikor 14-20 százalékkal több üzemanyag kiszolgálásáról kell gondoskodni. Az árufedezet elegendő, mert folyamatos a pótlás a hazai termelésből, és a növekvő igények ellátására a Szovjetunióból is kapnak.”
Shell-benzinkút a Soroksári út és a Kén utca sarkán 1971-ben – Fortepan
Ezek az egyezmények azonban nem tudták teljesen elszigetelni a magyar gazdaságot a világpiaci változásoktól. 1965 és 1978 között ugyan csak kétszeresére emelték a benzin hatósági árát (1,60 Ft/literről 3, majd 5 Ft/literre), 1978-ra azonban elkerülhetetlen lett a drágítás, ugyanis az import kőolajért már jóval többet kellett fizetni. Az állam igyekezett a veszteségeket lenyelni – az üzemanyagárakat mesterségesen lenyomva tartotta –, ameddig lehetett, de az 1980-as évekre a realitás utolérte a szabályozást.
Nálunk állami beavatkozással tompították az olajválság hatásait. Benzinkút a balatoni műúton – UVATERV/Fortepan
A benzinkutak oszlopain 1978-ban megjelenő 5 Ft/literes benzinár sokkolta a régi motorosokat, akik addig éveken át 2 forint alatt tankoltak.
A korabeli átlagkereset havonta néhány ezer forint volt, így 1 liter benzin árának emelkedése is érzékenyen érintette az autósokat. A szocialista sajtóban ennek ellenére nemigen olvashattunk nyílt bírálatot a benzinár miatt. A témát tabuként kezelték, az árszabást a párt „gondoskodó” politikájának eredményeként állították be. A magyar benzinár a nyolcvanas évek közepéig a világ legalacsonyabbjai közé tartozott, köszönhetően az állami dotációnak és a barterolajnak.
1985-ben 8 Ft, 1988-ban 12 Ft, 1990 elején pedig 36 Ft volt literje a 95-ös oktánszámú motorbenzinnek.
Ezek az árak még mindig támogatottak voltak, hiszen a világpiacon ekkor a benzin ennek többszörösébe került – a különbözetet az állam állta. Ez a módszer azonban a rendszerváltáskor fenntarthatatlanná vált.
Ezért az állami média erényként tüntette fel a takarékoskodást, és több fronton arra törekedtek, hogy ne pörögjön fel túlzottan a fogyasztás az 1980-as években. Az Autó-Motor 1984-es írása ezt világosan tükrözi: „Az ÁFOR is büszkén emlékezett meg sajtótájékoztatóján a takarékosság számadatairól. 1983-ban 1 millió 203 ezer tonna benzint autóztunk el, 131 ezer tonnával kevesebbet, mint 1980-ban, noha e három év alatt 250 ezerrel gyarapodott a személykocsi-állomány.
Mi úgy véljük, hogy inkább az árak emelésével magyarázható a számok alakulása, ám az is kétségtelen, hogy a takarékossági törekvések is fékezőleg hatottak. A csökkenés mindenesetre tény.”
Sokkoló árak: 1990-es évek
1990-ben ezer főre kb. 200 személyautó jutott, ami a nyugat-európai átlag harmada-negyede volt akkoriban. Az ország benzinfogyasztása ennek megfelelően közepes szinten állt: a nyolcvanas évek végén évi mintegy 1,4-1,5 milliárd liter benzin fogyott (és hasonló nagyságrendű gázolaj).
A piacgazdaságra való áttérés jegyében 1990-ben megszűnt az állami ármegállapítás, és az addig mesterségesen alacsonyan tartott üzemanyagárakat el kellett kezdeni közelíteni a világpiaci szinthez. A benzin 15 éven át érvényben volt 36 Ft-os hatósági ára így hirtelen megugrott volna: a tervek szerint 56 Ft-ra akarta emelni a kormány 1990. október 26-án.
Erre volt válasz a taxisblokád: 1990. október 25–28. között taxisok és fuvarozók ezrei bénították meg Budapestet és az ország főútvonalait, tiltakozva a drasztikus áremelés ellen. A frissen megválasztott demokratikus kormány máris az első nagy válságával találta szemben magát. A blokád végül eredményre vezetett: a kabinet visszakozott, és csak feleakkora mértékben emelte meg az üzemanyag árát.
Szabad sajtó út. A felvétel a taxisblokád idején készült. Vimola Károly/Fortepan
Az 1990. évi árváltozás után a 95-ös motorbenzin (a kompromisszumos emelés nyomán) literenként 46 Ft körüli áron volt kapható, a gázolaj pedig 32 Ft körül. Ezek az árak még mindig alacsonyak voltak nemzetközi összevetésben, de a fizetésekhez képest így is jelentősek.
A taxisblokád tapasztalata nyomán a mindenkori kormányok óvatosan bántak az üzemanyagárakkal – nyílt ártámogatásra már nem került sor, de adópolitikai eszközökkel és gazdasági lépésekkel próbálták elkerülni a hirtelen sokkokat. Ennek ellenére a kilencvenes évek folyamán az üzemanyag ára folyamatosan emelkedett, ahogy a világpiaci ár és a jövedéki adó növekedett. 1995-re a benzinár átlépte a 100 Ft-os lélektani határt, 2000-re pedig elérte a 200 Ft-ot.
Feltörekvő dízelek és fogyasztási rekordok
Míg 1990-ben 1,94 millió személyautó volt forgalomban, addig ez a szám 2007-ben már a 3 milliót is meghaladta. A növekedés fő motorja a használt autók behozatala volt: 1990 után a nyugati országokból százezrével érkeztek a levetett, de még jó állapotú autók (Volkswagenek, Opelek, Fordok stb.), amelyek sok magyar család számára életük első autóját jelentették, és egyre szaporodtak a gázolajjal üzemelő típusok.
Ennek hatása az üzemanyag-fogyasztásban is látszott: a dízelolaj iránti kereslet robbanásszerűen nőtt. 1992-ben 332 millió liter gázolajat adtak el, 2009-re viszont 1 696 milliót, ami ötszörös növekedés. Ugyanebben az időszakban a benzinfogyasztás 1,4-1,7 milliárd liter/év sávban mozgott, lényegében stagnált a fogyasztás.
Ez azt jelenti, hogy a kilencvenes és 2000-es években az üzemanyag-fogyasztás növekményét szinte teljes egészében a gázolaj adta.
Vagyis a benzinkutak forgalmi összetétele alaposan megváltozott. 2005 körül Magyarországon először fordult elő, hogy több gázolajat adtak el, mint benzint – ekkor a dízel aránya elérte az 50% feletti részesedést a kútforgalomban.
A kilencvenes évek végére az éves hazai üzemanyag-fogyasztás elérte a rendszerváltás előtti szint dupláját: 1999–2000 körül kb. 2,8-2,9 milliárd liter üzemanyag fogyott el egy év alatt a magyar piacon (benzin és gázolaj együtt).
A 2000-es évek elején a magyar üzemanyag-fogyasztás tovább nőtt, de már lassuló ütemben. 2004-ig dinamikus bővülés volt tapasztalható, majd 2005–2006 körül megtorpant a növekedés, 2008-tól pedig enyhén csökkent is az éves eladás. A 2008-as globális pénzügyi válság Magyarországot is elérte, ami visszavetette az autóhasználatot és a fuvarozást. 2009-ben ugyan történelmi csúcsra ért az éves üzemanyag-forgalom (3,268 milliárd liter), de ez részben annak volt köszönhető, hogy a 2008 közepe után lezuhanó olajárak miatt 2009 elején olcsóbb lett a tankolás, ami egy átmeneti keresletnövekedést hozott.
Ezt követően csak 2014–2015-ben érte el újra a forgalom a 2009-es szintet, és akárcsak a szocializmus évei alatt, újra egy állami beavatkozás hozta el a növekedést és a rekordot. 2022-ben egyértelműen a kedvező, 480 forintos hatósági árnak és a külföldről érkező benzinturistáknak köszönhetően. 2022 őszén több hazai lap is beszámolt a minden addigit megelőző fogyasztási rekordról: a 12 havi gördülő (vagyis 2022. május és a megelőző 11 hónap) magyar benzinfogyasztás 2 milliárd liter felett volt, amelyre korábban nem volt példa.
Gázolajfogyasztásban szintén megdőlt a rekord: az idén májussal végződő 12 hónapban több mint 4 milliárd liter gázolaj fogyott, ami példátlan Magyarországon. Ahogy a nyolcvanas években, úgy most sem volt tartható ez a helyzet, és a piaci ár meghozta a kereslet csökkenését: a MÁSZ-tagvállalatok összesített adatai alapján 2024-ben a teljes fogyasztás 3,89 milliárd liter volt az év során; 1,54 milliárd liter motorbenzint és 2,34 milliárd liter dízel üzemanyagot tankoltak a járművekbe.
Tehát száz év alatt eljutottunk a 25-30 ezer autótól a négymilliós hazai autóállományig, az éves 30 millió literes fogyasztástól a 1,5-2 milliárd liter eladott motorbenzinig. Kétségtelen, hogy uralja mindennapjainkat; ára, elérhetősége a társadalom minden szeletét befolyásolja. A kérdés már csak az: mikor fogunk lejönni róla? Vajon száz év múlva milyen adatokról számolnak be a jövő újságírói (vagy a mesterséges intelligencia)?
