Megint egy gyárlátogatás, megint igazi ok nélkül. A mondvacsinált indokok ellenére mégis nagyobb kedvvel indultam az átlagosnál. Az ok, hogy itt kalapálják össze a világ egyik legdrágább luxusautójának, a Rolls-Royce Phantomnak az alumínium karosszériáját. Szinte minden egyes mozdulatot kézzel végeznek, nem a szokásos robottánc és a hegesztőmunkások képe fogadja az embert.
Sajnos képeket csak a memóriánkban tudunk kihozni, a szabályok németesen szigorúak. Se álló, se mozgó képek rögzítésére nincs mód. Kísérőnket nem hatja meg, hogy más gyárakban vígan hadonásztunk egyszerre a fényképezőgéppel és a videokamerával, miközben a lábunkkal “itt jártunk” feliratot karcoltunk a padlóba.
Itt erről szó sem lehet. Nemcsak a Rollsnál, de a BMW-üzemekben sem. A munkásoknak állítólag benne van a szerződésükben, hogy csak családi fotókon szerepelhetnek. Én gyorsan túlteszem magam rajta, és a buszon hagyom a 10 kiló, műanyaggal burkolt nyákot. Elhiszem, hogy a sajtós CD-n tényleg jó képek lesznek. Persze naiv voltam.
Dél-Afrikáig faládában
Elsőként egy óriási raktárépületbe kalauzolnak el bennünket, ami – ha jól emlékszem – 250 méter hosszú és széles. A repülővel szállítandó apróbb cumók egy tálcára kötözve, szorosan lefóliázva és behálózva távoznak, ezzel megakadályozva, hogy menet közben megcsappanjon a csomag tartalma. Ha vesznie kell, akkor vesszen az egész.
A raktárban nagy a hely, viszonylag rend uralkodik, és jóval magasabb polcrendszerek vannak, mint az IKEA áruházban. Vezetőnk először Angliába, majd Amerikába, sőt aztán Dél-Afrikába is elküldene bennünket, feltéve ha nem zavar, hogy a társaságunk néhány alkatrész lesz egy fadoboz belsejében. Jó vicc.
Minden autó fehér
Végre látok egy fényezőüzemet is belülről, erre már régen kíváncsi voltam. Merítést ugyan nem mutatnak nekünk, de a piros szövetbe öltöztetett fényezőrobotok látványosan szórják a festéket. Becsúsznak az ötös, a hatos és hetes kasztnik, a robotok pedig ebéd és cigiszünet nélkül rendületlenül fújják és fújják.
Fújják kívülről, majd egy ajtónyitó tánc után fújják belülről. Ajtó bezár, jöhet a következő. A kárba vesző vízbázisú fényezőanyagot alul egy vízesés mossa “tisztára”. A látogatók által megtekinthető folyamat végén, minden autót fehérre pingálnak az “ingyen” gürcölő robotfestők, majd irány a kemence. Ettől fog csillogni állítólag.
A nagy bummról és a Rolls-Royce tapizásról a következő oldalon olvashatnak. Csak egy kattintás!
A nagy bumm
Utunk – némi séta után – egy nagy gyárcsarnokba vezet, ahol tanúi lehetünk a nagy bummnak. Nem is egyszer. A csarnokon belül egy elszigetelt, átlátszó dobozban egy ház méretű vastömb röpköd fel-alá félelmetes sebességgel. Épp a tetőket hajlítják.
A robotkar behoz egy tábla lemezt, ledobja, majd pucol, mielőtt lesújtana a tömb és megalkotná a tetőívet. Egy újabb bátor harcos felkapja a hajlított tetőt, és odébbrakja néhány méterrel. Újabb nagy bumm, és már kész a tetőablak helye is. Innen is továbbcipelik, de itt már számomra értelmezhetetlen folyamatok következnek.
Ezen a helyen a padló olajos, hatalmas gépsorok várnak a becsúszásra, ha egy harcostársuk elfárad a nagy pofozkodásban. Megállapítjuk, hogy legalább ilyen basszus kéne minden diszkóba, azután továbbállunk, mielőtt nagyobb frászt kapnánk.
A nap fénypontja
Kétség kívül a Rolls-Royce karosszériaüzeme az. A Phantom karosszériáját kizárólag itt, Dingolfingban hegesztik. Kézzel. A többi üzemhez képest itt meglepően sok munkást látunk, akik valahol talán már művészek is.
Monumentális méretű Rolls-Royce alumínium karosszériák mindenütt, tologatják, csiszolgatják, kalapálják, hegesztik. A tetőt kézzel hegesztik a karosszériára az arra érdemesek, állítólag csak a legjobbak boldogulnak vele. Gyönyörűek a varratok, kár hogy néhány perc múlva már semmi sem látszik belőlük, mert egy vadul polírozó fószer eltűnteti azokat. Rövidesen a Phantom karosszériája pont úgy fest, mintha egy darabban fröccsöntötték volna.
A hegesztőgépek ránézésére olyanok, mint egy átlagos lakatosnál az autószerelő műhelyben. Kész spórolás. Nem kell nagyteljesítményű hegesztőkre költeni, mivel a marhára kényes alumínium pillanatok alatt kilyukadna.
Itt előkerül a kalapács is, a karosszéria végső formáját tényleg emberi kezek formálják. A precizitás lenyűgöző, valószínűleg embernek álcázott droidok a munkások. Itt talán csak a fúrást végzi kizárólag robot. A Phantom karosszériáját egy beprogramozott fúrófej lyuggatja ki, tetemes mennyiségű forgácsot hagyva maga után. Alumíniumtolvajok, irány Dingolfing!
Túravezetőnk nyomatékosan felhívja a figyelmünket, hogy ne fogdossuk össze az alumíniumot, mint a gyerekek, persze nem mindenki tudja megállni. A végén találunk egy kész, tapizható példányt, amin szabad szemmel is több ezer ujjlenyomatot különböztetne meg egy valamire való nyomszakértő.
Fehér hatos = USA
Utolsó állomásunk a BMW összeszerelő üzem, ahol a karosszériából és az alkatrészekből egy működő BMW kerekedik ki. Lassan minden a helyére kerül, de itt sem robotok, hanem élő emberek végzik a műveletet.
Dobozokban állnak az alkatrészek, de sajnos minden ki van számolva, nem vihetünk semmit magunkkal szuvenírként. Legszívesebben persze egy V10-es motort tennék zsebre, de minek fáradjak, legközelebb elviszem majd egy hatos orrában.
Érdekességként – engedéllyel – megtapizunk két sebességváltó markolatot. Az egyik sokkal nehezebb a másiknál. Kiderül, hogy a dízelé azért súlyosabb, hogy minél többet elnyeljen a motor rezonanciájából. Ki gondolta volna?
A készülő BMW-k mindegyikén papírfecnik feszítenek, számunkra érthetetlen számokkal és a végállomás helyével. Feltűnően sokan mennek Japánba (mind jobbkormányos), de a legtöbbnek az USA a végállomása. Nekem úgy tűnik, ott most a fehér a divat.
