A hegyekkel zsúfolt Japán egyik alapélménye a terek hiánya. Egyszerűen nincs nagy sík terület, a városokat hegyek közé zsúfolták, még a vidéki települések utcái is szűkek. Így a parkolók is aprók, a garázsban nincs hely, az autósoknak fel van adva a lecke a nagyvárosi környezetben.
Nem véletlenül találták ki a városi mikroautónak számító kei car kategóriát, ami kifejezetten ezt a zsúfoltságot enyhíti. A nagyobb autók közlekedését ma már parkolóradarok, kamerák tömkelege segíti, 360 fokos képet élvezhet a sofőr, miközben izzadva próbálja eltalálni a helyet két oszlop között.
Náluk viszont a technikát megelőzően is volt megoldás a problémára. Méghozzá a parkolási pozíciót jelző rúd vagy antenna. Ez a japán autózás egyik legtisztább, legokosabb analóg találmánya: egy filléres eszköz a parkolás megkönnyítésére.
A gyári opcióként is rendelhető kiegészítők pofonegyszerűek: elektromosan kitolható fémrudak, amelyek pontosan jelölték az autó sarkait, jól látható vizuális jelet adva a sofőrnek.
Japánban a fordított közlekedési logika, a jobbkormányos autók miatt leginkább a bal oldali frontrész a veszélyeztetett: a Mitsubishi hivatalos tartozékleírása írja le egyértelműen: a rúd segít jobban megítélni a bal első oldalon lévő akadályok távolságát.
Ez egy jogilag ismert és elfogadott kiegészítő, amit viszont nem kötelező alkalmazni a Japánban forgalomba kerülő autókon. A japánok pedig szeretik a saját kis tradícióikat, és hiába van már modern megoldás, ezek a kis rudak ma is feltűnnek egy-egy autón, sőt olyan is van, amibe LED-es világítást építettek be.
Érdekes adalék, hogy volt olyan európai típus is, amin feltűnt a megoldás, méghozzá a Mercedes-Benz 1991-től 1999-ig gyártott, W140 kódjelű S-osztályában. A korai évjáratok hátuljából a hátramenet kapcsolásakor két krómozott rúd emelkedett ki, amelyek segítették a tájékozódást. Mivel később világelsőként ebben az autóban jelent meg a tolatóradar a felszereltség részeként, így a rudak alkalmazását felfüggesztették a németek.
