25-30 éve az átlagember álomautói voltak a kétliteres, négyhengeres benzinmotorral szerelt típusok. A dupla vezérműtengelyes, 16 szelepes, 150 lóerő körül teljesítő konstrukciók jelentették az elérhető csúcsot, a megfizethető életörömöt a volán mögött. A V6-os, V8-as fenevadak kevesek kiváltságát jelentették akkor és most is, de egy jó kétliteresről azért bárki álmodhatott. Ma pedig még csábítóbbak az 1990-es évek gépei.
Ezen motorok torkát még nem fojtogatták a szigorú kibocsátási normák, inkább a mechanikára építettek mintsem az elektronikára, és lökettérfogatból hozták azt, amit ma apró motorokból, turbóval szuszakolnak ki.
A piac pedig beárazza az élményt, ma már a kétliteres motorral szerelt izgalmasabb típusok is egyre drágábbak és ritkábbak. Íme öt olyan autó, aminek szinte minden porcikája különbözik, de a motorok alapvető konstrukciója azonos: kétliteres négyhengeres, 16 szelepes!
Opel Kadett E GSi 16V – 150 lóerőnyi mechanikai mámor
A C20XE kódjelű legenda. Ez a 150 lóerős gép már a maga idejében is a piac egyik legjobb szívó ékszerének számított. A Kadett E-ben, amely alig nyomott többet egy tonnánál, ez az erő bőven elég volt ahhoz, hogy felvegye a versenyt az akkori hot-hatch elittel – nem egy sofőr emlékszik még ma is a kellemetlen leckékre, amit egy GSi-től kapott a lámpánál.
Opel Kadett GSi, 1988
A motor vidáman forgott 7000-ig, lineáris gázreakciót, telt hangot és olyan megbízhatóságot nyújtott, hogy később rengeteg tuningolt típusban helyet kapott, a Corsa A projektektől a rali-Kadettekig. A karosszéria azonban nem volt hűséges szövetséges.
A küszöbök, kerékívek és az ajtók alsó élei gyorsabban porladtak el, mint ahogy a technika repítette az autót. A beltérben javarészt nyöszörgő műanyagok, lógó kárpitok díszelegnek, de egy jól karbantartott példány az Opel történelmének ikonikus darabja marad.
VW Corrado 2.0 16V – 136 LE a G60 és a VR6 árnyékában, de jobb, mint hinnénk
Míg mindenki a G60-asról és az ikonikus VR6-os Corradókról áradozott, a szerényebb, 136 lóerős 16V csendben gyűjtötte a pontokat tartósságával és a tiszta vezetési élménnyel. Mechanikailag nem állt messze a Golf GTI-től, de gyorsabb, merevebb és meggyőzőbb volt.
Kevésbé volt temperamentumos, mint a G60, cserébe jóval ritkábban hagyott az út szélén. A legnagyobb ellensége nem a motor volt, hanem a karosszéria, amit sok tulajdonos ízléstelen és silány tuningkísérletekkel tett tönkre. A rendszeres szerviz, különösen a vezérlés és az olajcsere kulcsfontosságú a nyugodt élethez. A vételre érdemes példányok egyre ritkábbak, ami csak növeli a típus nimbuszát.
Alfa Romeo 145 2.0 Twin Spark – szenvedélyes motor, olaszos szeszéllyel
A Twin Spark motorok mindig is külön kasztot képviseltek, a 145-ös modell 150 vagy 155 lóerős verziójában pedig igazi tűzijátékot rendeznek. A motor lelkesen pörög a piros tartományig, erőteljes, nyers hangaláfestéssel, a könnyű karosszéria pedig inkább szenvedéllyel, mintsem sebészi pontossággal követi az ívet. Vezetése élettel teli, bár a nagy fordulókör és a puha futómű hamar megmutatja a határokat.
A problémák forrása inkább az elektronika, mint a mechanika. A szenzorok, a lambda-szonda, a hidegindításnál dízelesen kerregő vezérlésmódosító, valamint a méregdrága, hengerenként két gyertyát (összesen nyolcat!) igénylő gyújtásrendszer alaposan megdobhatja a költségeket. A motor híresen kényes, és érzékeny a megfelelő kenőanyagra, az elhanyagolt olajcserék pedig végzetes következménnyel járhatnak.
A belső tér hangulatos, de zörgős, az alkatrészellátás pedig egyre nagyobb kihívás. Mégis, a ma már ritkaságszámba menő, szépen rendbe szedett példányok a szívómotoros korszak legérzelmesebb autói közé tartoznak.
Honda Prelude 2.0i 16V – 137 LE japán tartósság és magas fordulat
A Honda az elsők között „demokratizálta” tömegesen a 16 szelepes technológiát, a Prelude második generációja pedig 137 lóerejével bizonyította, mennyire hatékony és megbízható is lehet ez. A motorok imádták a fordulatot, korukhoz képest keveset fogyasztottak, és legendásan ritkán romlottak el.
A karosszéria azonban nem volt ennyire ellenálló: a rozsda rengeteg példányt felemésztett, a pótalkatrészek beszerzése pedig ma már komoly kutatómunkát igényel.
A beltér japánosan precíz, a vezetés pedig kifinomult. Japánban létezett belőle egy erősebb, 160 lóerős változat is, ami jól mutatja, mennyi tartalék volt ebben a fejlett platformban. A Prelude értékes mementója annak a korszaknak, amikor a japán gyártók a mechanikai kiválóságot tették a tömeggyártás mércéjévé.
Renault Clio Williams – 150 LE és egy csipetnyi Forma-1
A Clio Williams, amely a Renault és a Williams F1-es sikerei előtt tiszteleg a 90-es évek elejéről, a korszak egyik legjobb hot-hatch modellje volt.
Bár viszonylag apró, és a tömege alig éri el az 1000 kilogrammot, a 150 lóerős, 2.0 16V F7R motor olyan menetteljesítményeket garantált, ami akkoriban kirobbanónak számított. A kormányzás pengeéles, a futóművet a ralihomologizációhoz hangolták, az arany Speedline felnik és a sötétkék fényezés pedig azonnali kultuszt teremtett.
Mára ez a típus ritka és nagyon drága portékává vált. Az alkatrészek ára csillagászati, a karosszéria – különösen a küszöbök és ívek – pedig érzékeny a korrózióra. De egy jól karbantartott Williams a 90-es évek egyik legvágyottabb élményautója, és kemény emlékeztető arra, mennyire izgalmas tud lenni egy mechanikai irányból megközelített sportos konstrukció.
