A mai értelemben vett első kijelölt gyalogos-átkelőhelyet 1951. október 31-én festették fel Londonban, azt követően a „zebra” világszerte rohamosan terjedni kezdett.
Joggal vetődhet fel a kérdés: hol haladhattak át a gyalogosok az úttesten a zebrák megjelenése előtt?
Egy évszázaddal ezelőtt a teljes körűnek még korántsem nevezhető európai közlekedési szabályok általában azt írták elő a gyalogosok számára, hogy a járdán közlekedjenek (már ahol volt), továbbá óvatosan keljenek át az úttesten. A régi fényképeken és filmeken gyakran lehet látni, hogy a gyalogosok a belterületeken szinte mindenhol közlekedtek. A 30-as évek elején kezdtek megjelenni azok a rendelkezések, amelyek szerint az úttesten átkelőhelyeket kell kijelölni a gyalogosok biztonságos átkelése érdekében.
Ezeket az átkelőhelyeket eleinte az út burkolatába rögzített, sorban elrendezett nagy acélszegekkel jelölték ki, melyek egyfajta folyosót képeztek a gyalogosok számára (ezt a megoldást számos országban alkalmazták, pl. Németországban, Franciaországban, Svájcban, az Egyesült Királyságban, Ausztriában, Magyarországon).
A budapesti Rákóczi út a Nagykörút felől az Astoria felé nézve, balra a Nemzeti Színház – Fotó: Fortepan / Magyar Rendőr
Svájc még ennél is továbblépett, amikor 1932-ben világelsőként fogalmazta meg, hogy a kijelölt gyalogos-átkelőhelyeken a gyalogosoknak van elsőbbségük
„A járművezetőknek lassítaniuk kell, és szükség esetén meg kell állniuk a gyalogátkelőhelyek előtt, hogy a már rajtuk tartózkodó gyalogosok akadálytalanul átkelhessenek az úton.”
Ez a haladó szemlélet egyáltalán nem volt általános akkoriban, a KRESZ-szabályok ugyanis alapvetően a járművek közlekedését részesítették előnyben. Az acélszegek alkalmazását követően néhány éven belül a burkolatra festett közúti jelzések, valamint az első „Gyalogos-átkelőhely” táblák is megjelentek.
Ha további történelmi jellegű írást szeretnél olvasni, akkor a Vezess alábbi cikke neked szól:
