Amikor a Lamborghini már a középmotoros Miurával ejtette ámulatba a világot, akkor a Ferrari még kitartott a klasszikus orrmotoros (inkább orrközép) elrendezés mellett. Az 1968 és 1973 között gyártott 365 GTB/4 Daytona volt az utolsó ilyen, utódja, a Ferrari Berlinetta Boxer már a Miura útját járta, és a két ülés mögé került a motorja. 

Ettől függetlenül a Daytona nem volt elrontott konstrukció, sőt. Amit ki lehetett hozni ebből az elrendezésből, azt kihozták Modenában. A versenyre átépített verziók komoly sikereket értek el a Le Mans-i 24 órás versenyeken, 1971-ben az összetett ötödik helyén futott be, annak ellenére, hogy GT kategóriás volt a gép. Ezt a kategóriát pedig zsinórban nyerték a következő három évben, 1972-ben az első öt helyen csak ezek a V12-es Ferrarik végeztek. Még 1979-ben is kategóriagyőztes lett a daytonai 24 óráson, ennyire volt megbízható a Colombo-féle legendás motor, és persze körülötte az egész autó.

A versenyverziónak főleg a karosszériáját alakították át (alumíniumpaneleket, üveg helyett plexi szélvédőket kapott), tömegét csökkentették első körben, de később a 350 lóerős hatvanfokos hengerszögű V12-es is izmosodott, egészen 450 lóerőre. 

Hangja, jelenléte pedig ma is megérdemli a figyelmet, itt nem egyszerűen sebességgé ég el a benzin, hanem előadássá, mechanikus művészetté.