Bizony mondom, csodát láttam! Azt hittem, hogy az importőr meghívására egy kellemes kis családi teázásra érkezek a MINI birodalmába, ehhez képest egy thrillerbe csöppentem. Bence kollégám olyan átalakuláson ment keresztül a szemem láttára, mint farkasember teliholdkor. Ugyan nem szőrösödött ki, de arca eltorzult, sátáni vigyor jelent meg rajta. Nem vérre szomjazott azonban, az autó vette el az eszét, amelynek a kormányát markolta.

72 fotó

Négytagú család

Nem kell megijedni, nem mindegyik MINI csinál vadállatot az emberből. Az átalakulást a 211 lóerős John Cooper Works változat okozta. Ám az összes többi is erős függést képes kiváltani abban, aki vezette.

Akinek ez még nem adatott meg, azt általában a forma ejti rabul. Ez pedig 2001 óta gyakorlatilag változatlan, hiába volt közben egy generációváltás, amelynek során egy teljesen új autót építettek. Hiba is lett volna átlépni a klasszikust annyira jól idéző apróságon.

Viszont a BMW megtalálta a módját annak, hogyan modernizálja a MINI-t. Családbővítésbe fogott, így született meg szépen sorjában – a háromajtós és a nyitott változat mellé – először a Clubman, tavaly pedig a Countryman.  Ezek nagyobbra nőttek, ezért elfért rajtuk öt ajtó, bár a Clubmanen ezek nem a megszokott elrendezésben helyezkednek el. Abban mindannyian megegyeznek, hogy a vezetési élmény az alapfelszereltséghez tartozik, ebből nem engedett a BMW.

Cooper D

A németországi menetpróba során alkalmunk volt vezetni mindegyik változatot. A szerencsénknek és egy kis szervezkedésnek köszönhetően, a kínálat aljával indítottunk, s utoljára örömködhettünk a legjobban motorizált verzió kormánya mögött.

Szerencse, mert ha fordítva történik, akkor minden bizonnyal kevésbé tudtuk volna értékelni a Cooper D nyújtotta teljesítményt és élményt.

Pedig ennek a vezethetősége is szenzációs, akárcsak az erősebb motorral szerelt változatoké. Közvetlen, agilis és szinte képtelen elpirulni, zavarba hozni csaknem lehetetlen.

Az 1,6 literes dízelmotor mindössze 112 lóerős, de a MINI igazi csodája nem a sprintekben és a végsebességben rejlik. Százra 9,7 másodperc alatt gyorsul és kis híján megfutja a kétszázat. Tisztességes adatok ezek, de autópályán egyáltalán nincs elemében. A masszával együtt hömpölyögve nem mutathatja meg, mit tud. Ahhoz kanyarok kellenek, sok-sok kanyar.

Amelyeket egyre szélesebb vigyorral lehet leküzdeni. Mert a MINI elfordul. Országúton nem találtunk olyan ívet, ahol legalább csak a kerekeket megnyikkanásra késztethettük volna. Csak élveztük a közvetlen kormányzás és a futómű által nyújtott örömöket.

Semmi másra nem összpontosít ilyenkor az ember, csak arra, hogy minél később hozza működésbe a kitartóan teljesítő féket és minél gyorsabban vehesse be a következő kanyart, hogy aztán a jókedvűen felpörgő dízelmotorral minél hamarabb kigyorsíthasson. Nem léteznek ilyenkor a MINI hibái. A kanyarok farkasvakságot okozva elfedik azokat.

Eszembe sem jutott ekkor, hogy a csomagtartóba épphogy befért a két kézipoggyász. De már az is kiment a fejemből, hogy a kilincset legalább háromszor működésbe kellett hozni ahhoz, hogy bejuthassak a vezetőülésre. A váltó előtti pohártartókba pedig csak 0,33-as palackokat érdemes behelyezni, a nagyobbak az alsó kapcsolósort kitakarják. A könyöklő is gyakran útban van. Ezek az összes változatra jellemző apróságok.

Merész húzás

A próba első része kétszáz kilométer után ért véget a kempteni ADAC vezetéstechnikai pályán. Azt ugyan nem értettem, hogy miért az ebéddel kezdtünk, de ők tudták azt, amit mi még nem. Kivittek ugyan a pályára, hogy egy kis biztonságos vezetést oktassanak, de nem kellett attól tartaniuk, hogy a kárpitozást összepiszkítjuk.

Szlalomoztunk kicsit, aztán vészfékezés közben kerültük ki a képzeletbeli akadályt. Aztán modellpaletta legújabb tagját, a Countrymant vittük “terepre”. Dombra fel, dombról le, nagyjából ennyiben ki is merült a mutatvány. Bevallották, hogy a hasmagasság az akadálya annak, hogy komolyabb terepre mehessünk velük.

A kissé hervasztó takarékossági verseny után megváltóként vártunk az utolsó eseményre. Láttuk, hallottuk ugyanis, hogy a gárda másik részét versenyautókba ültetik és két-három kört kocsikáztatják a pár száz méter hosszú pályán.

Természetesen kíváncsi voltam a MINI Challenge versenyautókra is – amelyek a John Cooper Works változatra épülnek -, de a BMW merészet húzott. Kigurította múzeumából az 1967-es Mini Cooper S replikát – ezek szerint már az is a történelmük része. Mi pedig beülhettünk a jobb egyre, hogy átérezhessük, milyen volt a versenyzés 40 éve.

Felhúzott szemöldökkel álltam a kis 70 lóerős görcs mellett, miközben az járt a fejemben, hogy tuti nem fogok beleférni. Hosszában még csak-csak, hiszen a folyamatosan mosolygó sofőröm is majd’ két méter magas volt, de én kétszer olyan széles voltam. Nem bejutni volt azonban nehéz, hanem fix pontot találni a kapaszkodáshoz, hiszen öv sem volt az autóban. Találtam egy pontot, ahol a puszta lemezt markolhattam, de akkora erőhatások voltak, hogy a két kör végére sikerült is kihajtogatni. Folyamatos küzdés volt az utazás, hiszen egy enyhe balos kanyaron kívül csak két húzós jobbos volt. De hihetetlenül élveztem.
Az új autót kicsit kevésbé. A ’67-es Mini után egy műtőnek tűnt. A kagylóülésbe szíjazva, bukósisakkal a fejemen, a hűvösen profi pilóta mellett nem adott akkora élményt. Gyorsabb volt természetesen, a fölösleges terhektől megszabadított MINI 6,1 alatt éri el a százat, de a vigyorgás itt elmaradt. Ha az elődben nem ültem volna, most ezért lelkesednék. De megmutatták a csodát, mástól nem tudtam eltátani a számat.

Countryman SD

A napot az új, 143 lóerős dízelmotorral szerelt Countrymannel zártuk. A matracpumpával megalkotott SUV kevésbé közvetlen, mint a kisebbek. Ez már a kanyarokban azért csak megbillen, nem is fordul úgy, mégis nagyon kellemes társ. Ennek már öt ajtaja van, a hátsó ülésre azokat is be lehet ültetni, akik rendelkeznek lábakkal, sőt, csomagtere egyenesen hatalmas, 350 literes.
Kellemetlen volt viszont az autó hangja 2500-as fordulat körül, kétségbeesetten üvöltött. Alatta és fölötte viszont kimondottan szépen szólt.

Cooper Cabrio 1.6

Reggel, az ablakon kinézve már nem tartottam olyan jó ötletnek, hogy előző nap sikerült megszerezni délelőttre az egyik nyitott változatot – az autók vastagon deresek voltak.

Az indulásra javult ugyan a helyzet, de rendesen be kellett fűteni, hogy kizárjuk a hideget, miközben a hegyekben kanyargunk. Az előző napi autókázás élménye rögtön a feledésbe merült, amint a nyitott tetőn át beáramlott az 1.6 literes benzinmotor, illetve a kipufogó csodálatos hangversenye. A nyomaték néha kicsit kevésnek tűnt a meredek emelkedőkön, de a hangok ekkor is kárpótoltak bennünket.

Kanyarodásra ez is pontosan annyira alkalmas, mint a csukott verzió, a karosszéria merevsége sem tér el attól. A csomagtartó viszont még apróbb, a hátsó ülések még használhatatlanabbak. Nem is kellene azokat annyira erőltetni, elég oda a két első ülés is.

Túl a csúcson

A végére igazi ajándék jutott. Még a Cabrio mellett álltunk, mikor a sietősebbek már indultak. Egyszerre kaptuk a fejünket a mennydörgésszerű hang irányába.

Román kollégáink indultak elég fickósan egy hideg motorú Clubmannel – ejnyebejnye! Jól tippeltünk a John Cooper Works változat volt az. Balogh kollégával egymásra néztünk, szavak nélkül is tudtuk, a másik is arra gondol, ezt meg kell szerezni.

Talán az ebédet is hajlandóak lettünk volna kihagyni miatta, hogy rendesen megetessük a 211 lovat. A feltekert egyhatos nyomatéka 260 Nm, ami túltöltéssel a 280-at is elérheti. Hogy ez a gyakorlatban mit jelent? Az első gázadásnál iszonyatos meglepetést, hitetlenséget, a másodiktól pedig legyőzhetetlenséget érez az ember. A MINI szünet nélkül húz, nem érezni erő hiányát alacsony fordulaton sem.

Úgy gyorsul, hogy a fordulatszámmérőbe épített digitális kilométeróra képtelen követni. Rendre 20 kilométerrel el van maradva analóg társától, viszont arra meg ritkán pillant az ember, miközben a gázpedált tapossa, hiszen igen nehéz leolvasni. Erre már bőven megindul a vér a barlangos testek felé, de a hanghatásokat meghallva pillanatok alatt megtöltik őket.

Gázadásra a motor sportos koncertbe kezd, a kipufogó, ropog, dörög, gázelvételkor pedig visszadurran. Egyenletes tempónál viszont mindez eltűnik, észrevétlenül suhanhatunk az autóval. Talán mindennapi használatra is alkalmas az autó, mert a hajtási befolyások szinte nem is voltak érezhetőek a kormányon és a futómű sem tűnt túlságosan keménynek. Persze nem nagyon találkoztunk nyomvályúval, kátyúkkal, így csak azt mondhatom, Németországban élmény egy ilyennel közlekedni.
MINI mindenkinek

Bármelyikkel az. A vezetés élvezetét nyújtják. Afféle mindennapi dolgokra, mint helykínálat, praktikum, a MINI ügyet sem vet. Élményautók ezek, amelyek már szélesebb közönségnek készülnek.