Idén lesz kereken negyven éve, hogy 1985. szeptember 26-án két székesfehérvári fiatalember, a hajóépítő Fa Nándor és társa, Gál József történelmi útra indult, hogy első magyarokként körbevitorlázzák a Földet. A példátlan kaland emlékét az Arcanum Újságok régi cikkei, korabeli bejelentkezések, riportok szövegein keresztül idézzük meg.
A két hajós egy Balaton-31 típusú hajót épített át egy 15 négyzetméteres vitorlafelületű túrahajóvá, amelyet a kenusok védőszentje után Szent Jupátnak neveztek el. Az építés maga is példátlan volt, ugyanis hazai „célszerszám” nem létezett akkoriban. A hajó születéséről maga Fa Nándor számolt be az Élet és Tudomány olvasóinak.
„Egy új típus megtervezéséhez és fölépítéséhez azonban sem a szaktudásunk, sem a lehetőségeink nem voltak elegendők. (Jelen ismereteim szerint hazánkban ilyesmire mások sem igen vállalkozhatnának.) A legmegfelelőbb pillanatban sietett hát segítségünkre a Ganz Danubius balatonfüredi gyáregysége, ahol abban az időben svéd tervek alapján B 31-es típusú hajókat gyártottak exportra.
Módunk nyílt rá, hogy egy ilyen hajónak az üres alsó héját meg a fedélzetét elfogadható áron megvásároljuk, s ezekből azután saját munkánkkal és alkalmas eszközökkel elkészítsük vízi járművünket. Ez utóbbi már csak képzelőerő és lelkesedés kérdése volt, öt év alatt meg is született vitorlásunk, a Szent Jupát. (Ilyen nevű szent persze nincsen: a kenusok és a kajakosok találták ki maguknak, nyilván a „szentlapát”-ból.)” ‒ itt tehát maga Fa Nándor írta le a név születésének körülményeit, ami később több találgatásnak, eredetmítosznak is teret adott.
Öt évig épült a hajó
Alapos munkát végeztek, a hajót elsüllyeszthetetlenre tervezték: „Ott volt azután a kérdések kérdése: lehetséges-e egy 5 t súlyú, 1,7 t tőkesúllyal megterhelt úszóalkalmatosságot olyanra építeni, amely akkor sem süllyed el, ha sérülés éri? Szívből remélem, sohasem fog bebizonyosodni, kinek volt igaza, de mi a miénket ilyennek terveztük, s hisszük, hogy a Szent Jupát elsüllyeszthetetlen!
Belső terét három részre osztottuk, s ezek közül ha kettő megsérül is, a harmadik még mindig fenn tudja tartani az összsúlyt. E három fő tér közül mindegyik még további öt-tíz légmentes rakodórekeszre oszlik.
A rendelkezésünkre álló mintegy 20 m2-t tehát olyasformán kellett beépíteni, mintha egy folyvást ugráló háztetőn élnénk. Ezenfelül több olyan útszakasz vár ránk, amely két-három hónapig tart majd, s emiatt a körülmény miatt már egy sajátos életformát is ki kellett alakítanunk” ‒ Fa Nándor, Élet és Tudomány, 1985. július‒december (40. évfolyam, 27‒52. szám).
A nagy út előtt bemelegítésként a Földközi-tengeren tesztelték a technikát: „Június 20-án indultunk az Adriára. A hajót a Hungarocamion‒Volán speciális szállítójárművével vittük le a jugoszláviai Portorozsba. Gyorsan, és ami a legfőbb, baj nélkül. Trieszt, Velence, Vieste, Brindisi, Málta, Kréta, Korfu, Hercegnovi, Dubrovnik, Split és Opatija voltak az út állomásai, ezeken a helyeken kötöttünk ki.
Két hónap alatt több mint háromezer tengeri mérföldet, azaz kevés híján hatezer kilométert vitorláztunk. A nyílt tengeri jogosítványhoz ‒ enélkül el sem indulhatnánk ‒ 1600 mérföld is elegendő lett volna, de lehetőség szerint szeretnénk biztosra menni. Tudni akartuk, mit bír a hajó, és mit bírunk mi” ‒ Fejér Megyei Hírlap, 1985.
A horvátországi (akkor még jugoszláviai) Opatija kikötőjéből való indulásukkor mindössze egy szűk, húszfős csoport – családtagok, barátok és egy tévéstáb – búcsúztatta őket. „A jugoszláviai Opatijából tegnap kihajózott az Adriára a Szent Jupát vitorláshajó, fedélzetén a fehérvári Fa Nándorral és Gál Józseffel, akik stílszerűen szeptember 26-át, a hajózási világnapot választották az indulásra, Föld körüli útjukhoz” ‒ Fejér Megyei Hírlap, 1985.
A világ magyarjai várták őket
Ezzel szemben 1987. szeptember 12-i visszaérkezésükkor, közel két év és egy 70 ezer kilométeres út után már zászlókat lobogtató és a Himnuszt éneklő magyarok ezres tömege fogadta őket.
Az út során a Gibraltári-szoroson át jutottak ki az Atlanti-óceánra, majd délnek vették az irányt, hogy megkerüljék a Jóreménység-fokát. A külvilággal rádión tartották a kapcsolatot, miközben hatórás váltásokban kormányoztak, és nemegyszer 6-7 métert is meghaladó hullámokkal küzdöttek meg.
A vitorlázók legnagyobb próbatétele 1987. március 1-jén jött el, amikor áthaladtak a „vitorlások Everestjének” is nevezett Horn-foknál, Dél-Amerika legdélibb csücskénél. Ez a térség rendkívül veszélyes az erős áramlatok, a viharos szelek és a sodródó jéghegyek miatt. Később, Argentínától keletre egy 140 km/h-s szélviharba kerültek, amely felborította a hajót. A kormánynál álló Fa Nándort a tengerbe sodorta, de a biztosítókötél megmentette az életét. A vihar után Buenos Airesben, majd Rio de Janeiróban pihentek meg és végezték el a szükséges karbantartásokat.
Az esetről maga Fa Nándor mesélt a Képes Sportnak:
„Akkora hullámok mentek el mellettünk, hogy nézni is rossz volt. Tudtuk, ha egy ilyen hegy a nyakunkba zúdul, azt a Szent Jupát aligha ússza meg borulás nélkül. Jóval sötétedés után, valamikor 10-11 óra körül aztán valóban telibe talált bennünket az egyik óriási, legalább 20 méteres hullám. Egy darabig tolta maga előtt a hajót, mint valami ócska deszkát, aztán a teljes súlyával maga alá temetett mindkettőnket. Hiába kapaszkodtam minden erőmmel a kormányba, úgy elröpültem, akár egy macskakölyök.
Még mindig javában szárnyaltam, amikor a nyolcméteres biztosítókötél végére értem, és egy vad rándítás után a tengerbe zuhantam. Még megijedni sem volt időm. Az egész, mint valami film pereg le most is előttem. Határozottan emlékszem, hogy egyszer sem vettem levegőt, tehát semmiképpen nem tarthatott tovább egy percnél. Ehhez képest meglepően sok minden történt. Ahogy a hajó a helyére billent, az árbóc a kötélnél fogva kirántott a vízből.
Aztán rögtön vissza is estem. A Szent Jupát egy darabig vonszolt magával, hol a víz alatt, hol fölötte, végül a kötélen sikerült visszakapaszkodnom a fedélzetre. Megjegyzem, nem ment könnyen. A cuccaim úgy megszívták magukat, hogy valóságos kölöncként lógtak rajtam.
A kicsiny, alig tíz méter hosszú, mindössze 4,5 tonnás hajón már semmi nyoma a déli Atlanti-óceánon történt borulásnak. Még Buenos Airesben sikerült kijavítani valamennyi sérülést, nem utolsósorban a két fehérvári világjáró vállalkozását kezdettől menedzselő Ganz Danubius és a Székesfehérvári Könnyűfémmű gyors segítségének köszönhetően” ‒ Képes Sport, 1987. július‒december (34. évfolyam, 27‒52. szám).
Ahol megfordultak, ott helyiek, kivándorolt magyarok fogadták őket. Ausztráliában az érkezésükről Sydney partjaihoz így számolt be a Kisalföld folyóirat: „Több százan fogadták őket, s énekelték el tiszteletükre a magyar Himnuszt, majd pedig ugyan mi mást, mint a lehető legstílusosabb nótát, miszerint: »Megjöttek a, megjöttek a, megjöttek a fehérvári huszárok…« ‒ lévén, ez a két vakmerő ifjú tényleg székesfehérvári lakos.
Előbb a diplomáciai testület, majd a hirtelenjében megalakult Szent Jupát baráti kör tagjai vették gondjaikba Gál Józsefet és Fa Nándort, akik végre jól kipihenték magukat, aztán a meghívások özönének igyekeztek eleget tenni. Majd fél évet vendégeskedtek Ausztráliában a Szent Jupát utasai, és amikor a hajót ismét kellőképpen megreparálták, elindultak Új-Zéland felé” ‒ Kisalföld, 1987. február (43/42. évfolyam, 27‒50. szám).
A hazafelé tartó úton ismét átszelték az Egyenlítőt, majd Gibraltárt érintve, 717 nap után, 1987. szeptember 12-én érkeztek vissza Opatija kikötőjébe. Expedíciójukkal örökre beírták magukat a magyar sporttörténelembe.
Érkezésük már sokkal nagyobb szenzáció volt, mint indulásuk, a Földközi-tengeren a Népszabadság munkatársai eléjük mentek, és még a hajó fedélzetén, a célba érés előtt készítettek riportot a tengeri utazókkal.
Hahó, Szent Jupát!
„Vannak pillanatok, amelyeket megfogalmazni, elmesélni lehetetlen, vagy legalábbis nagyon nehéz. Hatvanezer kilométer a Föld körül, hónapok magányossága, iszonyatos viharok és embert őrlő szélcsendek után hazatérőben a Szent Jupát. ‒ Hahó, Szent Jupát! ‒ Hahó, magyarok!
Két csodálatos sportember hihetetlen, gyermekes boldogsága, integetése, indiántánca a fedélzeten. A két hajó, a miénk és az övéké rövid időre egymáshoz simul. Sok mindenről kellene hirtelen szólni erről a »kis tengeren« is eltörpülő kis hajóról, valamikor fehér, mostanra megsárgult, s keményen csattogó vitorlázatáról, újrafestett és mégis megkopott oldaláról, de hát most nem ez a leglényegesebb.
A legfontosabb a két fiú… így szólítja őket az egész ország: Nándi és Józsi. A szemükből valamiféle mérhetetlen boldogság, büszkeség és erő csillog. Boldogok, mert két év után hazatérnek. Büszkék, mert előttük kevesen tették meg ezt az utat. Erősek, mert győzni tudtak az elemek és sokszor önmaguk felett” ‒ Népszabadság, 1987. szeptember (45. évfolyam, 205‒230. szám).
A Szent Jupát a hazatérése után rövid ideig a Balatonon maradt, mialatt Fa Nándor és Gál József egy alapítványt hozott létre a megőrzésére. Ez az alapítvány 1996-ban a Közlekedési Múzeumnak adományozta a Balaton-31 típusú vitorláshajót, amelyet 2001-től a múzeum városligeti épületében, a Hírességek Csarnokában állítottak ki.
2024-ben a legendás hajó teljes körű restaurálása mellett döntött a Mathias Corvinus Collegium és a Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum, a hajót pedig 2025. szeptember 24-én ismét vízre bocsátják Révfülöpnél.
