Napjainkban az autó mindennapos használati tárgy, az egyik legszélesebb körben alkalmazott közlekedési eszköz. Csak Magyarországon nagyjából 4,2 millió darab van belőle forgalomban, és egy átlagos havi fizetésért bárki bármikor beszerezhet olyat, amely papíron alkalmas a közlekedésben való részvételre.
Nem volt ez mindig így, a 20. század derekán Magyarországon igazi ritkaságnak számított a saját tulajdonú személyautó. 1970-ben is még csak a fenti töredéke, 240 ezer személygépkocsi járta az utakat.
És akárcsak napjainkban, ezek nagy része nem 4-5 utassal indult el célja felé, hanem általában csak a sofőr ült benne, vagy maximum ketten, így az üres helyekre pályázva felvirágzott a stoppolás jelensége. Akkoriban ez valódi forró téma volt, a közbeszéd része, hiszen szinte minden forgalmasabb út mellett többen álldogáltak fuvarra várva. A sajtó is sok esetben foglalkozott a kérdéssel. A korabeli véleményeket, a stopposokhoz való hozzáállást most az Arcanum Újságok archív anyagain keresztül idézzük meg.
Csavargó vagy kalandvágyó fiatal?
A stoppolás mentén kirajzolódik egy klasszikus társadalmi súrlódási pont: az autótulajdonos idősek és a szabadosabban élő hosszú hajú fiatalok között. Az 1960-as években negatív előjellel bukkant fel a jelenség a hazai sajtóban. A hatóságok eleinte igyekeztek is eltántorítani a fiatalokat ettől a „spontán” utazási formától.
A párt ifjúsági lapja, a Magyar Ifjúság 1960-ban a levelezési rovatában mentegetőzve közölte: „Nálunk az autóstop nem népszerű. A vállalati rendelkezések és a közlekedésbiztonsági rendeletek nem teszik lehetővé, hogy ez az utazási mód elterjedjen. Országjárásra […] a kerékpárt ajánljuk.”
Stopposok a Balatoni útnál, háttérben a Budaörsi út, illetve az Osztapenkó-szobor talapzata. Fotó: Fortepan/Magyar Rendőr
A Népszabadság 1962 őszén Pintér István bűnügyi újságíró tollából származó írásában élesen támadta az autóstopot. Figyelmeztette az autósokat, hogy „ne essen meg a szívük” a stoppoló fiatalokon, mert könnyen lehet, hogy némelyikük rosszban sántikál. A cikk állítása szerint a stopposok egyharmada potenciális bűnöző: hangoskodnak, garázdálkodnak, meglopják a jóhiszemű sofőrt, a Balatonnál nyaralók értékeit is megfúrhatják, a stoppos lányok pedig „alkalmi prostituáltként” süllyedhetnek mélyre.
Ezek a felülről megfogalmazott dörgedelmek úgy hatottak a fiatalokra, mint 2025-ben. Semennyire. A stoppolás egyre elterjedtebb jelenség lett, hétvégente százával álltak a diákok az Osztapenkó-szobornál, hogy lejussanak a Balatonra.
Lassan enyhült a légkör
A jelenség az autósok szemében a tűrt kategóriába esett, a Veszprémi Napló 1971-es cikke szerint azért a legjobb az lenne, ha valahogy csökkenne az út szélén fuvarra várók száma.
„Csak a saját tapasztalatomról beszélhetek. Általában ritkán veszek fel integetőket. Hosszú úton azonban, amikor sokáig egyedül ülök a volán mellett, egyszer csak elunom magam, és az ötödik vagy a tizedik stoppost felveszem. (Azt hiszem, nagyon sok gépkocsivezető van így.)
Hogy kit, s mikor, erre aligha tudok felelni. Ha lehet, leginkább diák formájú fiatalokat. Ült már mellettem sok szerény, kellemes modorú, kispénzű egyetemi hallgató, aki Pestről igyekezett a Balatonra, vagy fordítva, de vettem fel, hibás »felmérés« folytán, szemtelen és veszélyes huligánt, munkakerülő lányt, sőt csavargót is, akiktől szinte megijedtem, s alig vártam, hogy megszabaduljak tőlük. Ha tehát mérleget akarnék csinálni, inkább passzívnak mondhatnám.
Nem jó, de van. Fotó: Bogyó Virág/Fortepan
Összegezésképp az autóstopról: nem jó, de van. Tömegjelenség, tehát tudomásul kell venni. Korlátlanul engedélyezni vagy arra törekedni, hogy lehetőség szerint csökkentsük. Azt hiszem, ez utóbbi törekvés volna a helyes. Az autósok és a stopposok érdekében egyaránt. Nem látványos és eredménytelen viták felélesztésével vagy kényszerítő rendszabályokkal, hanem egy-egy ötletes intézkedéssel.” – Veszprémi Napló, 1971
Legyen rá egy hivatal!
Az 1970-es évek elején voltak hangok, amelyek a központi szabályozásért szólaltak fel: stopposhivatal lebegett a szemük előtt iratokkal, pecsétekkel, igazolványokkal.
„Száz fórumot megjárt már a vita. Ahelyett, hogy pontot tettek volna a végére, inkább tovább növelték a »káoszt«. Ha a viták mérlegét nézzük, akkor a stoppos kimehetne az út szélére, de nem integethetne, az autós pedig ugyan megállhatna, de nem vehetne fel senkit.
A stopposmozgalom pedig, nem törődve a vitákkal, él, fejlődik, virágzik. Sőt, vadhajtásokat is hoz.
Az olyanok, amikor az autós furcsa ellenszolgáltatást igényel a lengető lányoktól, amikor a teherautós több tonna sóder lelapátolását kéri a szállítás ellenértékeként. Pár hónappal ezelőtt az Ifjúsági Magazin is »színt vallott« egy stopposetika közlésével, melyben kimondatlanul a fiatalok stoppos utazása mellé áll. De miért kell ismét csupán hallgatólagosan tudomásul venni a tényeket? Miért nem szervezett formában segítjük az országot, világot látni akaró ösztöndíjas, vékony zsebpénzű fiatalokat?
Hova? Hát a Balatonra! – mondják stopposok a Balatoni útnál, az Osztyapenko-szobor közelében. Jobbra szemben a Budaörsi út. Fotó: magyar rendőr/fortepan
Miért az autósok bizonytalansága, talán félelme, amikor másképp is lehetne? Úgy mondják, megyénk a Balaton megyéje. Nemes feladat, s hasznos munka lehetne megyénk ifjúsága számára egy olyan »stopposetikát” elfogadtatni, mely valóban országos érvényű és értékű lehetne. Mit szeretnénk?
Azt, hogy legyen valahol valamilyen szerv, vállalat, hivatal, fórum, mely vállalja autósok és stopposok »összehozását«. Legyen egy „igazoltató« hely, ahol a stoppos igazolja »diákságát«, vagy »turistaságát«, munkaviszonyát, akár eddig megtett stoppos kilométereit. Egy ilyen igazoltatás az autós biztonságát is szolgálná. Hiszen egy, mondjuk a lengyelekéhez hasonló, stopposigazolvány dokumentálná a fiatal »tisztességét«. Milyen szervekre, intézményekre gondoltunk?
Kézenfekvőnek tűnik például a benzinkút. Az autósnak nem kell az út szélén, kanyarban, emelkedőben megállnia, ha fel akarja venni a stoppost, s a fiatal is fix helyen és »érkezési sorrendben« kérheti az autósokat a »szállításra«. Cikkünkkel elsősorban fiatal olvasóink érdeklődését szerettük volna felkelteni, s kérni az aktív segítséget, ötleteket, javaslatoka.” – Veszprémi Napló, 1970. július (26. évfolyam, 152–178. szám)
Külföldön is népszerű volt az autóstop. Az A10-es autópálya (Berliner Ring) Kranichberge nevű pihenőhelye. Fotó: Faragó László/Fortepan
Részletesebb és kevésbé részrehajló, de azért főleg semleges hangnemet ütött meg az Élet és Irodalom szerzője, aki 1973-ban merült el a stopposok között, hogy megtapasztalja ezt az életformát:
„A művelet igen egyszerű: lehetőleg egyértelmű jelzéssel az autós tudomására kell hozni, hogy egy irányba igyekszünk, gyalog kicsit hosszadalmas lenne, ezért szeretnénk, ha megállna, elvinne, jól megférnénk ott az üres hátsó ülésen.
A jelzés legtöbbször karjelzés. Legegyszerűbb formája a le-föl mozgatott integető kéz. Egyértelmű és egyszerű, bár egy idő után némileg fárasztó. Nyugatot járt stopposok elegánsan hüvelykujjuknak az ég vagy a kívánt irány felé tartásával jeleznek. Ezeken az alapformákon kívül számtalan – a stoppos ötleteitől és színészi hajlamától függő – egyéb módszer ismeretes.
Gyakran próbálkoznak az útvonal helységneveit föltüntető táblákkal, patrióta külföldiek kis zászlókkal. Lehet ezenkívül egymás nyakába ülve, sőt kézen állva is stoppolni, az autós humorérzékében bizakodva.
A stoppolás a hippimozgalomnak is egyik velejárója volt, sok fiatal nem anyagi megfontolásból kért fuvart. (Fotó: Frank Calleja/Toronto Star via Getty Images)
Aki stoppol, kik az autóstopposok?
Fogas kérdés, vitáztak is róla eleget. Mert elsősorban ez dönti el, hogy milyen vélemény alakul ki magáról az autóstopról. Az egyik napilap belső vezércikkének írója például nyíltan bevallotta, hogy addig képtelen véleményt alkotni az autóstoppos mozgalomról, amíg szociológiai fölmérés tudományos alapossággal ki nem mutatja: kik az autóstopposok?
Egy bizonyos: az út szélén integetők többségükben fiatalok. Jómagam, aki két-három országot már keresztül-kasul stoppoltam, útszéli ismerkedések és teherautó platóján zötykölődő szeles beszélgetések alapján állíthatom: elsősorban utazni vágyó, kevés pénzű diákok.
Ez az útmenti fölismerés persze korántsem tudományos igényű, a napilap által igényelt szociológiai fölmérést pedig végképp nem pótolja. Azt sem bizonyította viszont semmiféle vizsgálat, hogy a stopposok munkanélküli csavargók vagy fiatalkorú bűnözők volnának. Szerencsére ez a fölfogás mintha kezdene eltűnni, s ma már csak némelyik ifjúsági lap fiatalokat óvó cikkében bukkan elő nagyritkán, rossz emlékeket ébresztve, rossz szájízt keltve.” – Élet és Irodalom, 1973. július–december (17. évfolyam, 27–52. szám)
Egy katonát hamarabb felvettek, mint egy hosszú hajú „suhancot”. Fotó: Mujzer Péter/Fortepan
Hazai tanácsok stopposoknak
Az Autó-Motor 1975-ös írása már ismert jelenségként tekint a stoppolásra, a szerző (aki maga is stoppolt) gyakorlati tippeket is adott azoknak, akik akkoriban vágtak bele a közlekedés ezen formájába.
„Magyarországon nincs olyan rendelet, amely szabályozná az autóstopot; tilalmak csak az autópályákra és autóutakra vonatkoznak, amelyeken gyalogos nem tartózkodhat. Akik ezt nem tartják be, 500 forintig terjedő pénzbírsággal büntethetők.
Néhány gyakorlati tanács: Nem tanácsos stoppolni kanyarodó autót. Igaz, hogy ilyenkor az autó lassít, de nem áll meg, mert ezzel balesetet okozhat. Ugyancsak balesetveszélyes a stoppolás egyik agresszív módja is, amikor a stoppos az autó elé állva kényszeríti azt, hogy álljon meg. Nem sok reményre jogosít a stoppolás hegytetőn, közvetlenül város előtt, útkereszteződésnél, valamint éjszaka és kis forgalmú utakon. Nagyobb az esély lámpa alatt vagy buszmegállóban, benzinkútnál, parkolóhelyen, esetleg városból kivezető utakon.
Különbséget kell tennünk a fiatalok kedvelt ország- és világjáró mozgalma és a 20 forinttal a Balatonra igyekvő – a közbiztonságot veszélyeztető – személyek között. Bár stoppost fölvenni nem kötelező – ez magánügy –, de nem követendő annak az autósnak a viselkedése sem, aki engedelmeskedve a stoppos kérésének, lassított, majd amikor az odaszaladt, nyomdafestéket nem tűnő szidalmak kíséretében ezt kiáltotta:
„Nem azért ettem öt évig zsíros kenyeret, hogy séta-autózni vigyelek!”
Persze a betoncsíkok széléről integetők sem mind bárányok. Dubrovnikban láttam, hogy egy stoppos, miután nem vette föl az autós, utánaintegetett, jelezve, hogy forduljon fel az első kilométerkőnél.
A fiatalok többsége nem azért stoppol, mert nincs pénze, hanem azért, mert kedveli az utazásnak ezt a módját. Néha a stoppos »leszurkolja« azt az összeget, amit a buszon, vonaton fizetett volna. Opatijában fültanúja voltam egy házaspár beszélgetésének: »Fölveszünk két sovány stoppost, és meglesz a kávépénzünk.«
Hogy mi a véleményünk az autóstopról, azt befolyásolják mindenekelőtt azok az élmények, amelyeket szereztünk. Akinek nagyon sietős dolga van, az természetesen ne stoppoljon, inkább menjen vonattal, busszal. Ideges, izgága utazóknak sem ajánlatos stoppolni. A stopposnak megértőnek kell maradnia, még akkor is, ha nem állnak meg neki. De nincs jobb érzés annál, amikor az autó »engedelmeskedik«, lassítani kezd, és a vezető megkérdezi: hová akar menni?” – Autó-Motor, 1975. január–június (28. évfolyam, 1–12. szám)
Stoppoló nők
A hetvenes, nyolcvanas években rengeteg fiatal nő stoppolt egyedül vagy barátnőjével, de számolniuk kellett a nem kívánt közeledésekkel. Sok sofőr – látva a kor fiatal lányainak divatos öltözetét – automatikusan többet remélt egy egyszerű utazásnál. A korszakban elterjedt nézet volt, hogy aki nő létére kiáll az út szélére, az „magára vessen”, ha zaklatás éri. Egy korabeli újságírónő egészen áldozathibáztató módon fogalmazott: „A stoppos, ha nő, nem is nagyon sértődhet meg, ha a vezető hozzá közeledik. Könnyen megkaphatja, akkor miért szállt fel?” – írta egy cikkben. Természetesen ez a felfogás ma már megdöbbentő, de a késő Kádár-kor viszonyai között ezzel kellett számolnia a stoppolással közlekedő nőknek.
A szabályozási kísérlet: a stopposigazolvány
A nyolcvanas évek közepén volt egy próbálkozás a stopposigazolvány bevezetésére, ami kijelenthetően kudarccal végződött.
„A stopposigazolványról egyesek azt hallották, hogy kísérleti jellege miatt csak pár darabot adtak ki az országban, mások azt, hogy csak egyetemisták kaphattak, volt, aki semmit. Így nem csoda, ha népszerűsége ellenére, a szomszédos országokkal ellentétben, nálunk hanyatlóban van az autóstop.
Fotó: Urbán Tamás/Fortepan
A tévhitek, a rendezetlenség és az ezekből következő általános negatív szemlélet megszüntetése érdekében, biztosítva az olcsó utazási lehetőséget, fellendítve az ifjúsági turizmust, kezdtük meg 1984. január 1-jével stopposigazolványok értékesítését – mondja Nagy Vilmos, az Express Utazási Iroda osztályvezetője. – Az első évben 1933-at, ’85-ben már csak 500-at, idén pedig becslésem szerint mindössze 200-at adtunk ki. Ez is bizonyítja: egyre inkább érdektelenség kíséri mozgalmunkat.
Ugyanakkor bosszantó tájékozatlanság, pedig 750 ezer szórólapot küldtünk a benzinkutakhoz, kirendeltségeinkhez, a diákrendezvényekre az egész országban. Értesítettük az iskolákat, a megyei KISZ-bizottságokat, és hirdettük több újságban, a televízióban is.
Mint megtudtuk, az igazolvány a stoppos részére biztosítást jelent, emellett a vezető válláról leveszi a felelősséget, így tehát mindkét félnek megérné a közös utazás. Az idén az igazolványok 150 forintos árát 70-re engedték le. Ezért elkeserítő, hogy egy ilyen kiváló lehetőséget nem használnak ki a fiatalok, pedig továbbra is stoppolnak az utak mentén. Az igazolvánnyal talán a bizalmatlanság, a negatív szemlélet is változna.” – Dunántúli Napló, 1986. augusztus (43. évfolyam, 210–239. szám)
Fuvarra várók Milánónál 1971-ben. Bár Nyugaton több volt az autó, azért a stoppolás virágzott. (Fotó: RaffagliMondadori Portfolio by Getty Images)
Az autók jöttek, a stopposok elmaradtak
Míg a korábbi évtizedekben sok fiatal kényszerűségből vagy spórolásból választotta az autóstopot, addig a kilencvenes években már kevésbé volt rászorulva erre az utazási módra a lakosság. Sok akkori fiatal emlékeiben él úgy, hogy a nyolcvanas években mindennapos volt a stoppos az út szélén, de „aztán jött a rendszerváltás, minden más lett”.
Ezzel párhuzamosan a rendszerváltást követő években romlott a közbiztonság érzete: a sajtó nap mint nap beszámolt korábban szokatlan erőszakos bűncselekményekről, az emberek bizalmatlanabbá váltak idegenekkel szemben. Ebben a légkörben a stoppolást sokan egyre kockázatosabb vállalkozásnak ítélték.
Napjainkban kifejezetten ritka a stopposok látványa, a cseh Malte Stolpe sportszerűen űzi ezt a tevékenységet, rajongója ennek az utazási formának. Fotó: Johannes Stein/picture alliance via Getty Images)
A kétezres évekre gyakorlatilag megszűnt a stoppolás jelensége, elvétve akad egy-egy vállalkozó kedvű utazó, amit a korabeli újságcikkek is tükröznek. A 24 óra így írt a stoppolás eltűnéséről:
„Stop: nagyszüleink idejében csak úgy sorjáztak a fuvarra vágyók feltartott ujjai az utak mentén, a katonáknak is kedvelt utazási módszere volt a kocsira kéredzkedés. Ma már kiveszőben van: fél autós, utazó egyaránt.
A biztosítótársaságok több szempontot vizsgálnak, ha baleset történik stoppolás közben. A kártérítés mindig attól függ, hogy ki okozta a balesetet. Ha a gépjármű vezetője a felelős, és a stoppos utasként megsérül, akkor a hibás felelősségbiztosítása alapján térítik az egészségi kárt.
Útszéli stoppos elütése esetén is a kötelező biztosítás alapján térítenek, de előtte megvizsgálják, hogy nem állt-e a stoppos alkohol vagy drog befolyása alatt, illetve nem történt-e egyéb bűncselekmény. Ha a stoppos hibája a baleset, az egyéni biztosítás alapján fizetnek, ennek hiányában nem jár kártérítés – magyarázza Labancz Zsuzsanna, az egyik nagy biztosítótársaság munkatársa.
Az újságnak nyilatkozó Gábor így vélekedett: »Egyáltalán nem jellemző, hiszen kocsival járok mindenhová. De ha nem lenne autóm, akkor sem stoppolnék. Ez a mai világban elég veszélyes dolog, nem éri meg kockáztatni. Felvenni sem szoktam senkit, az is ugyanolyan rizikós, mintha én ülnék be egy idegen autójába. Maximum ismerősöket szoktam elvinni, de az teljesen más. Az ismeretleneket inkább otthagyom az út szélén.«” – 24 óra, 2008. július (19. évfolyam, 152–178. szám)
