1969 és 1972 között az Apollo-program keretében az emberiség hatszor jutott el a Hold felszínére – majd öt évtizedre csend lett. Most viszont újra felpörög az űrverseny: a NASA Artemis -programja javában zajlik, és a következő években ismét emberek léphetnek a Holdra, sőt, a cél a tartós jelenlét. Az ilyen küldetéseknél hajlamosak vagyunk csak az űrhajósokra és a rakétákra figyelni, pedig a háttérben olyan apróságnak tűnő fejlesztések is kulcsszerepet játszanak, mint a gumik.
A Goodyear egyszer már „gumit vitt a Holdra”, csak nem úgy, ahogy elsőre gondolnád
A sztori nem a legendás holdjárókkal kezdődik. Az első valódi, gumiból készült abroncsok már 1971-ben ott voltak a felszínen, az Apollo–14 küldetésen. Ezek nem egy járművön, hanem egy kétkerekű kézikocsin szolgáltak, amit az űrhajósok húztak maguk után.
A szerkezet neve Modular Equipment Transporter (MET) volt, és gyakorlatilag egy „holdi talicskaként” működött: műszereket, eszközöket és begyűjtött kőzeteket cipelt.
És bár elsőre nem hangzik túl izgalmasnak egy kézikocsi, a valóságban kulcsszerepe volt. Az általa szállított minták és eszközök révén a NASA rengeteg fontos adatot szerzett a Holdról. Ehhez viszont kellett két darab olyan gumi, ami kibírja a holdfelszín brutalitását.
Fotó: NASA
A Hold ugyanis messze nem egy tükörsima autópálya
Éles kövek, kráterek, extrém körülmények – és ami még fontosabb: ha ott defektet kapsz, nincs autóklub, aki kimenjen segíteni. A Goodyear mérnökeinek tehát olyan abroncsot kellett fejleszteniük, ami nem lyukad ki, elbírja a terhelést, és kézzel húzva is gördülékenyen halad.
A megoldás egy sima felületű, nitrogénnel töltött gumi lett. Mintázat gyakorlatilag nem volt rajta – ami furán hangzik, de teljesen logikus: a Holdon nincs eső, nincs víz, tehát nincs szükség vízelvezető barázdákra sem. Inkább egyfajta „holdi slickként” működött. Bár a barázdák sokszor egy abroncs terepen való kapaszkodását is segítik.
A MET akár 160 kilogrammnyi felszerelést is képes volt cipelni, és az űrhajósok egy-egy holdi séta során több kilométeren át húzták. Nem mindig ment könnyen: a terep néha még ennek a konstrukciónak is sok volt, ilyenkor egyszerűen felkapták és vitték. Szerencsére a Hold gravitációja nagyjából a földi hatoda, így ez még belefért.
Érdekesség, hogy miközben a MET gumikkal gurult, a későbbi holdjárók már teljesen más megoldást kaptak: azok kerekei szövött fémből készültek, nem hagyományos abroncsokból.
A történet viszont itt nem ért véget. A 2000-es években a Goodyear újra összeállt a NASA-val, hogy egy modernebb megoldást fejlesszen a jövő holdjáróihoz. Így született meg a Spring Tire, egy levegő nélküli abroncs, amely több száz spirális rugóból áll. Alábbi cikkünkben írtunk róla korábban:
Ez a konstrukció már teljesen más filozófiát követett: ha egy hagyományos gumi megsérül, vége a dalnak. A rugós abroncsnál viszont egy-egy sérülés csak minimális problémát okoz, hiszen a terhelést több száz elem osztja el. Emellett egyszerre merev és rugalmas, így képes gyorsabban haladni durva terepen is anélkül, hogy szétverné a járművet.
A Goodyear azóta sem szállt ki az űrversenyből. A cég például a Nemzetközi Űrállomásra is küldött kísérleti eszközöket, hogy új anyagokat – például szilícium-dioxid alapú keverékeket – vizsgáljanak a jövő abroncsaihoz.
