Nincs idegesítőbb órákig araszolni az M0 valamelyik belassult szakaszán, mindenhonnan elkésve. Baleset? Sávlezárás? Biztos van valami oka!
Sok esetben viszont nincs sárga villogós vontató az út mellett, és a munkásokat sem látjuk, a dugó, a torlódás ahogy elkezdődött, magától véget ér. Mégis miért? Hogy alakulhat ki maga a helyzet, ha semmilyen fennakadás nincs?
Erre világít rá egy látványos kísérlet, ami elektronikusan vezérelt, építőkockákból felépített egységekkel szimulálja az autósok viselkedését.
“Ebben a videóban egy 22 LEGO autóból álló, körkörös útrendszert építek meg, hogy modellezzem a valós forgalom dinamikáját, és kiderítsem, pontosan mikor omlik össze a haladás. Mindegyik kisautót úgy programoztam, hogy hús-vér sofőrként viselkedjen: az előtte haladó távolságára reagálva gyorsít vagy éppen a fékbe tapos.
Ahogy nő az autók száma egy kritikus ponton a forgalom instabillá válik, és a semmiből kialakul a dugó.
Különböző sofőrtípusokat is teszteltem, köztük átlagos vezetőket, figyelmetlen autósokat és önvezető robotautókat. Az eredmények kristálytisztán megmutatják, hogy a viselkedésbeli legapróbb eltérések is gyökeresen meg tudják változtatni a forgalom áramlását.
A rendszer egy mágneses megvezetésen alapul – amelyet a Miniatur Wunderland ihletett –, ahol a járművek az útburkolatba rejtett acélszálakat követik.” – olvasható a kísérlet leírásában.
Tehát az emberi viselkedés és a rengeteg autó kettőse mindig, kivétel nélkül torlódást eredményez. Akinek ismerős a látvány, az nem téved, volt hasonló híres kísérlet valódi autókkal és sofőrökkel.
Bár a LEGO-kísérlet is zseniálisan szemlélteti a folyamatot, a mechanizmus tudományos, empirikus bizonyítását egy japán fizikuscsapatnak és egy végtelenül egyszerű, de annál beszédesebb valós tesztnek köszönhetjük.
Yuki Sugiyama, a Nagoyai Egyetem professzora és kutatócsoportja 2008-ban a New Journal of Physics folyóiratban publikálta azt a korszakalkotó kísérletet, amely bemutatta a fantomdugók spontán kialakulását.
A kutatók egy 230 méter kerületű, zárt körpályára pontosan 22 darab személyautót küldtek fel. A sofőrök feladata pofonegyszerűnek tűnt: tartsanak egyenletes, 30 km/órás sebességet, és őrizzék meg a biztonságos követési távolságot az előttük haladóhoz képest. Előzni tilos volt, a külső körülmények pedig ideálisak voltak.
Az első percekben a forgalom harmonikusan áramlott. Ám az emberi tényező hamar közbeszólt. Bármennyire is koncentráltak a vezetők, apró – sokszor tudat alatti – sebességingadozások léptek fel. Ezeken a pontokon megjelent a torlódás, ami nem maradt egy helyben. Egyfajta lökéshullámként kezdett el terjedni a haladási iránnyal ellentétesen.
Amíg a kilométerenkénti járműszám a kritikus érték alatt marad, a rendszer képes elnyelni az apró fékezéseket. Amint azonban átlépjük ezt a sűrűséghatárt, a forgalom elveszíti a csillapító képességét.
A 2008-as kísérlet megcáfolta azt a tévhitet, miszerint minden torlódás mögött forgalomtechnikai hiba vagy külső akadály áll. Világossá tette, hogy a modern közlekedés legszűkebb keresztmetszete maga az emberi reakcióidő. Ezért lenne leginkább hasznos, ha a vezetéssegítő rendszerek teljes biztonsággal ott dolgoznak minden autóban: a gépi szenzorok ugyanis mentesek a fluktuációktól: ha az autók milliszekundumok alatt, tökéletes szinkronban reagálnak a tempóváltozásokra, a fantomdugók végleg eltűnhetnek az autópályákról.
