Száz éve még ritkaságnak számítottak, ma viszont az életünk szerves részei a megállók, ahol üzemanyag mellett egyéb útravalóból is feltankolhatunk. A benzinkutak hazai fejlődését az Arcanum Újságok régi cikkei, és a Fortepan fotós adatbázis archív képei segítségével idéztük fel.
Az automobilizmus hajnalán nem léteztek még mai értelemben vett benzinkutak. Az első autósok a patikákban és vegyesboltokban szerezhették be a motort hajtó benzint, melyet kezdetben petróleumos hordókból kannákba mértek ki, majd tölcsérrel öntöttek a jármű tankjába.
1924 – az első kút
A világháború után a gépkocsik száma lassan emelkedett, így csak 1924-ben nyílt meg az első két nyilvános benzinkút Budapesten: az egyik a Szabadság téren, a másik a Keleti pályaudvar mellett, utóbbi ráadásul éjjel-nappali nyitvatartással. Ezek már automata kutak voltak, vagyis nem egyszerűen hordóból fejtették át az üzemanyagot a kocsikba, hanem egy komplett töltőoszlop állt üzembe.
“Erről a komoly fejlődésről így írt az Autó magazin 1924-ben: egyelőre két benzinkutat állítottak fel Budapesten: az egyiket a Szabadság téren, a másikat éjjeli és nappali üzemmel a Baross téren, a Keleti pályaudvar érkezési oldalán.
Rövid néhány hete kezdte meg üzemét a két kút és máris rendkívüli népszerűségnek örvend, ami érthető, mert a hozzáfűzött reményeket teljesen beváltotta. A benzin kiszolgáltatás szünet nélkül tart egész nap. Az eljárás az obligát budapesti lehetőségektől teljesen eltérően precíz, pontos és megbízható.
A vállalat a kérdést az idő ökonómiai jegyében oldotta meg. A kiszolgáltatott benzinmennyiség megfelel a kívánt súlynak grammnyi pontosságig, minősége elsőrangú Shell benzin. A tartány megtöltése közvetlenül az automatából történik, a mennyiségük pontosan ellenőrizhető s abból egy csepp sem megy veszendőbe.
Eltekintve a felsorolt előnyöktől, az üzembe helyezett benzinkutaknak rendkívüli előnyük még az is, hogy az autótulajdonosnak felesleges hordószámra benzint tartani, amelyből párolgás, gyakran könnyelmű, avatatlan, esetleg rosszakaratú kezelés folytán igen sok veszendőbe megy és tűzveszélyessége folytán állandó, súlyosgondot okoz.”
A Magyar Királyi Honvéd gépkocsiszertár üzemanyagtelepe Mátyásföldön, az Újszász utca 41-43. alatt 1943-ban. #72474 Fotó: Fortepan / Lissák Tivadar
Az új kutak kezdetben nagyon egyszerűek voltak: mindössze egy kézi pumpás kútoszlop állt a járdaszegélynél – nem voltak még nagy építmények, csupán olyan jelleggel bírtak, mint egy utcai telefonfülke vagy parkolóóra. A kezdetleges kutak kézi szivattyúi átlátszó mérőüveggel működtek: a kezelő előbb egy pontosan 5 literes üvegpalackot töltött tele benzinnel, amit a vevő is láthatott, majd abból engedte a benzint az autóba.
Gombamód szaporodtak
Ez garantálta a mennyiséget és a minőséget a vásárló szemében, hiszen szemmel kísérhette a folyamatot. Csak később, a megbízható mechanikus számlálók megjelenésével tűntek el ezek a mérőüveges megoldások. A 1920-as évek második felében robbanásszerű fejlődés indult: a két úttörő kút után nem sokkal már 25 üzemelt Budapesten.
fővárosi tanács anyagilag támogatta a létesítésüket, és hamar nyereségessé vált a vállalkozás, így ezrével jelentkeztek engedélyért a befektetők. Az Est újság 1929-ben így írt a benzinkútnyitási lázról: „Vígözvegyek, magasállású nyugdíjasok, letűnt gavallérok, valamikor híres dámák, élelmes protekcióhajhászok törik a fejüket az összeköttetések kiépítésén, és minden reménységük egy-egy kút, amelyből életük végéig évjáradékot akarnak maguknak biztosítani.”
Benzinkút a VII. kerületi Damjanich utca 40. és 42. között 1933-ban. #20896 Fotó: Fortepan / Négyesi Pál / US National Archives
A kutak előtt és mellett működtek “garage” feliratú műhelyek, melyek a század közepéig népszerűek maradtak: ezek fedett parkolást, autószervizt, mosást, kölcsönzést is kínáltak, és természetesen benzint is árusítottak.
Az 1930-as évekre gomba módra szaporodtak a benzinkutak. 1932-ben már 160 töltőállomás működött Budapesten. A magyar hálózat viszonylag fejletlen maradt Nyugat-Európához képest, részben mert az autó továbbra is luxuscikk volt, és nagyobb infrastruktúrára nem mutatkozott igény. Ugyanakkor a nagy olajvállalatok is felismerték a piacot: a Shell már 1925-ben megalakította magyar leánycégét (75%-os Shell tulajdonrésszel), és Csepelen 1930-ban finomítót épített, majd kiépítette országos töltőállomás-hálózatát – 1942-re 109 töltőállomása és lerakata volt országszerte.
A nagyobb forgalmú utakon már ekkor felmerült az igény a sofőrök kényelmének növelésére. A ’30-as évek végétől megjelentek az első fedett beállók – esővédett tetők – a kutaknál, elsősorban ott, ahol szerették volna rávenni a vezetőket, hogy kiszállva fogyasszanak vagy vásároljanak valamit.
A II. világháború visszavetette a hazai autózás és benzinkúthálózat lendületét. A járműpark jelentősen zsugorodott, az üzemanyag-ellátás akadozott. 1947-től – néhány hónapos szünetet leszámítva – egészen 1956-ig benzinjegyrendszer volt érvényben Magyarországon.
Benzinkút a Váci úton, az Újpesti vasúti híd hídfőjénél 1942-ben. #210303 Fotó: Fortepan / Danassy Károly
A háború utáni szovjet befolyás alatt a külföldi olajtársaságokat hamar kiszorították a magyar piacról. Államosították a nagyvállalatokat: 1948-49-ben állami tulajdonba került a Shell Kőolaj Rt. (is), valamint a korábbi magán töltőállomások többsége. Ezzel az összes benzinkút az Ásványolaj-forgalmi Részvénytársaság (ÁFORT) kezébe kerül. (Az ÁFORT-ból később ÁFOR, Ásványolaj-forgalmi Vállalat lett).
Az ÁFOR embléma 1957-től jelent meg a kutakon, és a következő évtizedekben a magyar utak meghatározó látványává vált. A hatvanas évek enyhülést hoztak az üzemanyag-ellátásban és a benzinkutak világában. A gazdasági nyitás jegyében megszűnt a korábbi szigor, és – bár a járműállomány még mindig korlátozott volt – elkezdtek visszaszivárogni a nemzetközi márkák a magyar töltőállomásokra
Május 1-jei felvonulók a VII. kerületi Nefelejcs utca és Thököly út sarkán 1977-ben. #28307 Fotó: Fortepan / Ferencvárosi Helytörténeti Gyűjtemény
1966-ban a Shell megnyithatta első háború utáni benzinkútját Budapesten, a Mészáros utcában., kezdetben itt csak valutáért lehetett tankolni – jelezve, hogy a külföldi autósok és a deviza mennyire fontos volt az államnak.
Majd gyorsan bővült a hálózat, írta a Tükör magazin 1969-ben: “Budapesten a Soroksári úton és a Bécsi úton új Shell benzinkutakat és szerviz állomásokat építenek, ahol Shellüzemanyagot mérnek és a gépkocsik ápolását, a kisebb javításokat is elvégzik. Az üzemanyag forintért is megvásárolható lesz.”
Pár évvel később az Agip is visszatért: az olasz cég ÁFOR-ral közös márkájú állomásokat hozott létre. Ilyen lett például a legelső budapesti kút a Baross téren, mely a ’70-es évektől egy ideig Agip-ÁFOR színekben működött.
“Gyakran szóba kerül, hogy a benzinkút a közúton lebonyolódó autós turizmus egyik létfontosságú kelléke. Még gyakorlati rendeltetésén felül is: olyan kirakat, amelyet a külföldről érkező szinte elsőként vesz észre.
Ha kevés a töltőállomás, szegényes a választék és ráadásul még a kiszolgálás is udvariatlan, a turista máris rossz bizonyítványt állít ki a vendéglátókról. Tudja ezt az ÁFOR is és bármennyi gonddal küzd is, a közúti üzemanyagtöltő hálózat fejlesztését kiemelt feladatként tartja számon. Különösen az idegenforgalom által érintett területeken szorgalmazza az új kutak építését az idén is.” – Magyarország, 1970. január-június (7. évfolyam, 1-26. szám)
1972-ben a BP (British Petroleum) is megvetette a lábát Magyarországon: zöld-sárga színeivel 11 állomást üzemeltetett 1991-ig.
Az 1950-es évek végéig sok helyen kézi pumpával emelték ki a benzint a földalatti tartályból, utána viszont gép hajtotta kútoszlopok terjedtek el, amelyek mechanikus számlálóin le lehetett olvasni a tankolt mennyiséget.
Benzinkút és szerviz az I. kerületi Mészáros utcán, a Zsolt utca torkolatánál 1966-ban. #80358 Fotó: Fortepan / UVATERV
Az utak mentén sorra épültek az “éttermes töltőállomások”, ahol a Presszó felirat jelezte az utazóknak a kávé, üdítő és szendvics lehetőségét – ezek bizonyos értelemben a mai benzinkúti miniboltok és kávézók elődjeinek tekinthetők. A cél az volt, hogy a külföldieknek is megmutassák: a szocialista Magyarország infrastruktúrája sem marad el a Nyugattól.Az egyik ilyen ikonikus épület a Budaörs melletti modern benzinkút-presszó volt, ahol még valutás kútoszlop is üzemelt külön, dollárban számolva az üzemanyag árát a nyugati utazók számára.
A rendszerváltás alapjaiban forgatta fel a hazai üzemanyag-kereskedelmet. 1991-ben, az OKGT felbomlásakor megalakult a Magyar Olaj- és Gázipari Részvénytársaság (MOL), és ennek keretében az ÁFOR teljes kúthálózata a MOL-hoz került. a MOL saját márkája mellett megjelenhettek a külföldi olajcégek is önállóan. A Shell, a BP és az Agip már a ’80-as évek végén vegyesvállalatokkal készültek a piacnyitásra.
Csepel márkájú Áfor tartálykocsik töltése 1973-ban. #215789 Fotó: Fortepan / FŐFOTÓ
Hamarosan új nevek – OMV, Total, Esso, Jet, Avia, Lukoil stb. – tűntek fel országszerte a töltőállomásokon. A nagy nyugati hálózatok egységes arculatú, korszerű töltőállomásokat építettek vagy újítottak fel rövid idő alatt, így a ’90-es évek közepére Magyarországot is behálózták a logós, színkódolt kutak.
A benzinkút mint fogalom is átalakult: az út menti “pumpa” helyett multifunkciós pihenőhellyé vált. A legtöbb nagyobb töltőállomáson bolt, kávézó, gyorséttermi kínálat, ATM, mosdó, autómosó is található.
Benzinkút az M7-es autópálya mellett Velencénél 1973-ban. #184835 Fotó: Fortepan / Inkey Tibor
A jelen és a jövő pedig új kihívásokat hoz. A hagyományos üzemanyagok mellett megjelentek az elektromosautó-töltők is a kutakon, a kannás kiszolgálástól eljutottunk az automatizált, okos töltőállomásokig.
Az egykori “benzinszagú” műhelyek helyét átvették a klimatizált üzlethelyiségek, a szimpla tankolás helyett élményalapú megállóhelyekké váltak a kutak. A változás pedig folytatódik – hiszen az elektromobilitás és a megújuló energia korában a mai benzinkutak is új szerepet keresnek maguknak.
Egy azonban biztos: akár benzin, akár áram hajtja majd járműveinket, megállóra útközben mindig szükség lesz, és a pihenőhelyek története tovább íródik a XXI. században is.
