Amikor manapság bioműanyagról beszélünk, sokunknak valami környezetbarát startup-projekt jut az eszébe. Pedig az ötlet valójában több mint nyolcvan évre nyúlik vissza, egészen Henry Ford 1941-es „szójabab-autójáig”, amely nemcsak könnyebb, olcsóbb és környezetbarátabb volt, hanem a mezőgazdasági kutatás és az autógyártás merész ötvözete is.
Az autó, ami „a földből nőtt”
Henry Ford nemcsak a sorozatgyártással forradalmasította az autóipart, hanem merőben új iránnyal is kísérletezett: a mezőgazdasági terményekből készült anyagok autóipari felhasználásával. Célja az volt, hogy olyan anyagokat találjon, amelyek könnyebbek, olcsóbbak és akár biztonságosabbak lehetnek a hagyományos acélnál.
Ennek eredményeként készült el 1941-ben egy prototípus, amelyet akkor a sajtó és a közönség egyszerűen csak „szójabab-autónak” (Soybean Car) nevezett.
A jármű ugyan acélvázzal rendelkezett, de 14 darab, növényi alapú műanyagból készült karosszériaelemet szereltek rá.
Három évtizeddel ezelőtt majdnem az autógyártás egyik fő alapanyagává vált a szójabab. A Henry Ford által fejlesztett “szójabab-autó” 1941-ben mutatkozott be, és hogy bemutassa az anyag szilárdságát, Ford egy tűzoltóbárd lapos oldalával ütött rá az autó szójababból készült elemére. – Fotó: Bettmann / Getty Images
Bár a történet legendás, a pontos recept nem maradt fenn, így azt senki sem tudja biztosan megmondani, miből állt a növényi műanyag pontosan. A kortárs beszámolók szerint a panelek valamilyen szójafiber-alapú kompozitból készültek, amelyet gyantával injektáltak, de a tényleges összetételt hét lakat alatt őrizték, és azóta sem került napvilágra.
Egyes beszámolók szerint a bioelegyben szója mellett búza, kender, len és ramie (hócsalán) rostok voltak, és az ebből készült panelek vastagsága körülbelül 6 mm volt. Mindez hozzájárult ahhoz, hogy a prototípus kb. 25–30 %-kal könnyebb legyen, mint egy azonos méretű acélkarosszériás változat.
Miért érdekes ez ma?
Ford nem pusztán valami játék-koncepciót akart létrehozni, három fő cél vezérelte:
- Az ipari és mezőgazdasági kapcsolatok erősítése, vagyis hogy a farmok terményei új ipari felhasználást kapjanak.
- Súlycsökkentés és üzemanyag-hatékonyság javítása.
- A fémhiány problémájának kezelése a második világháborús acélkorlátozások közepette.
Mindez jól mutatja, hogy Ford már a 20. század közepén is előremutató gondolkodással kísérletezett alternatív anyagokkal, és nemcsak a motorizáció szélesítését, hanem annak fenntarthatóbb irányba terelését is szem előtt tartotta.
Bemutatás és bukás
A „szójabab-autót” 1941. augusztus 13-án mutatták be a Dearborn Days fesztiválon Michiganben, majd később néhány helyen még kiállították. Az autó nagy sajtóvisszhangot kapott, részben azért, mert a korabeli újságok – például a New York Times – is beszámoltak róla mint mezőgazdasági eredetű műanyagból készült járműről.
Ám a projekt sorsát végül a második világháború pecsételte meg: a háború súlya alatt az autóipar erőforrásait elszívta a hadigép gyártása, és a szójaprojektet félretették. A prototípus később el is veszett, és a munka nem folytatódott.
Bár a “szójabab-autó” soha nem lett sorozatgyártott modell, története mégis különleges fejezet az autótörténetben. Sőt, a Ford nem dobta kukába teljesen a technológiát, ugyanis 2008-ban szójabab ülések kerültek a Mustangokba.
