A családi nyaralásból pár napot lecsippentve néha tolunk egy kiscsoportos, felnőtt túrát is. Szigorúan gyerekek nélkül. Voltunk így hegyet mászni, via ferratázni, idén pedig pár nap tekerésre adtuk a fejünket Szlovénia és Olaszország határán, egy kényelmesnek és látványosnak ígérkező szakaszon, aminek nagy része nem is olyan régen még működő vasútvonal volt. Aztán amikor már nem volt rá szükség, bicikliúttá változott. Nem is akármilyenné. Gondoltuk megnézzük, és bringázunk egy kellemeset a hegyek között.

Korrekt, tiszta, jól felszerelt parkolóhely lett végül a bázisunk

Szállás

Terveink szerint a szlovén-olasz határ közelében lévő kiindulópont környékén szerettünk volna kempingben, saját sátorban aludni, a közös fürdőt, vécét használni, és persze a kemping konnektorából tölteni a Škoda villanybringát. Ez a terv már megérkezésünk után percekkel füstbe ment, mivel az összes közeli, számításba jövő kemping, szállás, akármi púposra volt tömve turistákkal. Nem földöntúli dráma, de aki szeret biztosra menni, az nálunk alaposabban járjon utána a szálláslehetőségeknek.

Praktikus napnyugta után elfoglalni az alvóhelyet és korán odébbállni. Így nem zavarunk senkit

Na de akkor hol aludjunk? Az autó adta magát, túl sok cuccunk nem volt, ami pedig mégis, azt simán el lehetett rendezni az első üléseken vagy a lábtérben úgy, hogy ne foglaljon semmi helyet a csomagtartóban, amit a második sor üléseinek lehajtása után ágynak használtunk. A Škoda Kodiaq elképesztően tágas autó, 190 centis felnőttnek hosszban bőven elég hellyel, és rengeteg olyan apró, okos dologgal, ami megkönnyíti az autóban éjszakázást. (A gyújtás levétele után is feszültség alatt marad a középkonzol, szóval reggelre feltöltődik a telefon, GPS, akármi, van árnyékoló a hátsó ajtók ablakain, stb.)

A nyilvános klotyó konnektora még biciklitöltésre is jó.

Aztán a második, harmadik éjjel sem volt helyünk. Ekkor már nem a spórolás, sokkal inkább a kihívás miatt maradtunk az autóban alvás mellett. Végül is WC, víz, mosdó- és főzőhely mind volt a közelben, éjszaka pedig még a mellettünk elcsorgó rendőrnek sem jutott eszébe kötekedni, hogy mi a fenét keresünk itt.

Fürdés, klotyó

Az első napot a közeli parkoló sarkában lévő wc által nyújtott komfortra alapoztuk. Akadt itt meleg víz, zárható ajtó, és ami a legfontosabb, a napi lelkiismeretes takarításnak hála, kívül-belül teljesen tiszta volt. Kicsit messzebb pedig asztalok, padok csap várták a hozzánk hasonló csöveseket. Találkoztunk is két francia lánnyal, ők egy Peugeot-ban háltak, láthatóan nem először, mert rutinosan sötétedés után álltak csak át aludni a mellékút farakásai közé és hővisszaverő fóliával tisztességesen szigetelték az ablakokat is. Így nem fáztak és nem is látszott ki a vörös fényű fejlámpáik fénye.

Full extrás Škoda, itt éppen ruhaszárító kiegészítővel

Első nap a Mojstrana Dovje melletti parkolóból indulva a Vintgar szurdok és a Bledi-tó volt a cél. A szurdok békeidőben, sietve egy óra alatt letudható oda-vissza, de mivel van látnivaló dögivel, nem érdemes átszáguldani rajta. A szurdok maga 1600 méter hosszú, az aljában a valószínűtlen színekben játszó Radovna folyó hömpölyög, és a végén egy csinos, 16 méteres vízesés teszi fel az egész tetejére a cseresznyét.

Öt euró nem nagy pénz a belépőért

Jó időben komoly tömegre lehet számítani a szurdokban

Persze a szurdok látogatása nincs ingyen, 5 eurót kell leperkálni, bármelyik végén is indul neki valaki a hidakon, pallókon vezető keskeny ösvénynek. Hétvégén, kirándulóidőben nagy tömegre kell számítani, de még így is megéri. Kellemes klíma, kőbabák, kisebb-nagyobb zúgók, vízesések, vasúti híd, van itt minden, ami csak kellhet. A biciklit mindkét végén le lehet lakatolni valamihez, igaz, kell némi kreativitás hozzá, mert gyári bringaparkoló nincs, ahhoz kell zárni, amihez épp lehet.

Ezernyi kőbabát építettek már az erre járó turisták

Egy dolgot nem érdemes elfelejteni, hogy ha a bázisnak használt parkoló jóval magasabban fekszik, mint Bled, akkor hazafelé nem lesz jó. Sőt, igazából odafelé is van egy izzasztó, rettenetes emelkedő, de mivel mi puhányok vagyunk, másnak ez simán sikerülhet lendületből is. A Bledi-tó is megér egy körbebringázást, – nagyjából 6 km az egész – közben lehet sört, fagyit, akármit fogyasztani a számtalan vendéglátóipari egység valamelyikében. Akinek több ideje van, bérelhet csónakot, hogy beevezzen a tóban lévő, giccsbe hajló kis szigetre, ahol a turisták megállás nélkül kongatják a templom harangját, abban bízva, hogy az valóban teljesíti a kívánságukat.

A Bledi-tó mesébe illő hely. Tóval, szigettel, várral, a háttérben heggyel. Mi kell még?

Második napra egy lazább menet következik, szintén a parkolóból, csak most nem lefelé, hanem felfelé induljunk a D2-es bringaúton, át Olaszországba. Tarvisio volt a végcél, de egy ordenáré zivatar miatt csak a Fusinei-tavakig jutottunk. Abból is egyhez, mert valami buznyák koncert miatt lezárták a felső tóhoz vezető utat, ahova így csak érvényes jeggyel lehetett volna továbbtekerni. A többi pórul járt turistához hasonlóan mi is hangot adtunk csalódottságunknak, hogy mi a fenéért nem lehetett ezt még az emelkedő alján kitáblázni.

Kedves hegyi tó, kristálytiszta vízzel

A kerékpárút ezen a napon kezdett izgalmassá válni, kaptunk pár régi, a bringaúthoz mérten erősen túldimenzionált acélhidat is, hiszen az itteni bringaút nagy része korábban vasút volt. Annak megszüntetése után megtartották a már meglévő alagutakat, viaduktokat és pompás bicikliutat csináltak belőle. Nagyjából Mojstrana környékén tér át a D2-es bicikliút nyomvonala a korábbi vasútéra, innentől kellemes, egyenletesen emelkedő, lágy kanyarokkal megspékelt szakasz jön.

Az első, igazán csinos, volt vasúti híd. Nincs jó kedvem, mindenem vizes.

Persze néhol letér az út, ott lehetnek kisebb nagyobb meglepetések és a kevés, hanyagul forgatott jelzőtáblára is oda kell figyelni. A tavakhoz vezető letérőút könnyen észrevehető, kezdetben még barátságos is, ami a vége felé eléggé gorombába vált. Itt nem szégyen a tolás sem. A mókás kékben játszó tavat kerékpárral nem lehet körbetekerni, itt gyalogolni kell egy kicsit, de ez is megéri. Néhány elmebeteget láttunk fürdeni is benne, de nem akarom tudni, milyen hideg volt a tó vize. Bambulás, sörözés után irány lefelé, majd a szálláson a már ismert vacsorafőzés, fürdés, ágyazás, miegymás volt a program.

A Fusinei alsó-tó

A harmadik napi lelkesedésnek nem tett jót az előző napi elázás, így rögtön Chiusafortéig autóztunk, ahol a települést elhagyva egy alaposan kiépített, út menti vízvevő helynél tettük le a kocsit. Aki gerjed a katonai emlékekre, az itt egy csinos erődöt is megtekinthet. Innen 2 méterre futott a bicikliút, amin most bölcsen felfelé indultunk. A háromnapos túra legizgalmasabb része következett, megszámolhatatlan vasúti híddal, kivilágított, bent hideg alagúttal. Nagyjából ötpercenként lehetne megállni fényképezni, szájat tátani.

A régi chiusafortéi állomás mai funkciója

Alagút, viadukt és vasúti emlékek. Ezek váltogatják egymást végig. A 25 százalékos lejtő nem az alagútban van, itt elkanyarodik az út az épület mögött jobbra. :)

Azért ez nem rossz. A híd után az alagútban vagy 20 fokkal van hidegebb, mint itt a napon

A régi, elhagyott és változatos állapotban lévő állomások és a magasban futó korábbi vasúti hidak is mind remek fotótémák és felfelé nem is bánja az ember, ha úton-útfélen megállhat valamiért. Pontebbában pedig, ahogy átmegy a településen az út, inni és igen jókat enni is lehet. Pláne, ha a mázlista bringás valami helyi rendezvény közepén találja magát, ahol még az sem zavaró, hogy a tömegben tolni kell a kerékpárt. Valahol Ugovizza környékén fordultunk meg és váltottunk át a felfelé kaptatásból a lefelé döngetésre. Na, ez az igazán jó móka, minimális energiabefektetéssel bőven 30 felett száguldani lefelé. Egy baj van, így nagyjából fele annyi idő alatt érünk le a starthelyre, mint amennyi a felfelé vezető út letekerése volt.

Percenként lehetne megállni bambulni. Felfelé ez nem is akkora áldozat

A kocsihoz visszatérve már csak a két bringa felpakolása és rögzítése volt hátra. A villanybringát egy Kodiaq tetejére felemelni elég durva móka, jó ötlet volt elvinni egy zöldséges rekeszt, ami fejre állítva sokat könnyít a feladaton. Innen a jól ismert szlovén parkolóig autóztunk, gyors fürdés után pedig leautóztuk a hazáig tartó 550 kilométert.

A napi, bőven a lélektani 100 kilométer alatti távokkal bárkinek ajánlható ez a pár napos túra, vagy akár csak egy-egy szakasza is, aki nem ijed meg egy hosszabb bringázástól, szeret gyönyörű helyen, kényelmesen tekerni, vagy van valami vasutas becsípődése. Tuti élvezni fogja.

A túrák útvonalai itt is megtekinthetők:

Mojstrana – Bledi-tó

Mojstrana – Fusine-i tavak

Chiusaforte – Ugovizza