Az autózás hőskorában, a 19–20. század fordulóján még semmilyen előírás, sőt, műszaki megoldás sem rendelkezett az automobilok irányváltásának jelzésére, a sofőrök és az úrvezetők egyszerűen karjelzéssel figyelmeztették közlekedőtársaikat, hogy irányt váltanak egyik vagy másik irányba, pont, ahogy a kerékpárosok a mai napig teszik.
Kép: Keystone View Company/FPG/Archive Photos/Getty Images
Nyilván nem mindig volt ez kényelmes, vagy akár praktikus, így idővel más megoldások után néztek. Egy ilyen volt az előzményeket egyszerűen mechanikus szerkezetté átdolgozó gépi kézjelzés, melyben egy fából vagy műanyagból készült, emberi kezet formázó plasztikát mozgatott odabentről egy kapcsoló. Ezt 1907-ben szabadalmaztatta az amerikai Percy Douglas-Hamilton.
Kép: Fox Photos/Getty Images
Más irányt jelentett a szemaforos „indexelés”: Európában az 1900-as évtized végétől kezdett elterjedni a módszer, mely az A vagy B oszlopra szerelt, zászló alakú fémlapocskákat nyitott fel a megfelelő oldalon.
Míg a két fenti mechanikus megoldás volt, az első elektronikus rendszert egy némafilmes hollywoodi színésznő, bizonyos Florence Lawrence találta fel. Miután 1915-re már megengedhette magának, hogy autót tartson, jött az ötlet: ő olyan, a hátsó lökhárítóra szerelt szerkezetet álmodott meg, mely a műszerfalon megnyomott gombbal elektronikusan működtetett jelzőkart emelt fel a megfelelő oldalon, míg a fékezés jelzését automatizálta, a pedál lenyomásakor a lassítást jelző táblácska magától emelkedett ki. (Érdekesség, hogy Lawrence édesanyja is feltaláló volt, ő az első elektronikusan működtetett ablaktörlőket tervezte meg – sajnos egyikük sem szabadalmaztatta találmányát, így pénzt sem láttak belőlük.)
Szemafor (Kép: National Motor Museum/Heritage Images via Getty Images)
Az első, a ma is használtakra hasonlító, fényalapú irányjelző ötlete 1925-ben született meg, az amerikai Edgar A. Walz Jr. szabadalma már egy-egy nyíl alakú, villogó, valamint egy, a lassítást folyamatos világítással jelző lámpáról szólt. Tegyük hozzá, másfél évtizedig hiába házalt ötletével az autógyártóknál, végül csak 1939-ben, a Buick járgányain jelentek meg a hátsó lámpák, majd egy évvel később a Buickokon és a Cadillaceken már elöl is ott voltak az irányjelzők.
Ami a jellegzetes indexkattogást illeti, az is a Buickoktól indult: a gyár mérnöke, Joseph Bell elektromosság hatására eltérő hőtágulású fémlapokkal, azaz bimetál szerkezettel oldotta meg a villogást, az eszköz pedig működéséből fakadóan adott ilyen hangot. A modern autókban természetesen már csipek vezérlik a borostyánszín LED-ek villogását, ám a hang megmaradt, hiszen továbbra is hasznos, ha valami figyelmeztet az irányjelző működésére.
No de vissza a kezdetekhez: cikkünk apropója ugyanis egy műkezes irányjelző, melyet hamarosan a Bonhams aukciósház kínál árverésre.
Kép: Bonhams Cars
A Birglow-gyártmányú Auto Signal az 1920-as években készült, a brit utakon használták. Az eredeti alkatrész minden eleme megvan: a működtetőkar, a bovdenek, a kéz is. Sok pénzt ugyan nem várnak érte, leütési árát 100-200 font (kb. 50-100 ezer Ft) közé jósolják, ám aki megveszi, az autózás történetének egy érdekes kis szeletét viheti majd haza.
