Ennyi hőhullámmal, rekord magas hőmérséklettel, extrém szárazsággal nem néztek szembe a XX. század derekán autóba ülők. Hűvösebbek voltak a nyarak, minden mérés bizonyítja, mégis ha az autózásról van szó, akkor nekik volt nagyobb kihívás eljutni A-ból B-be. Miért? Hát az autók miatt! 

Sokkal több odafigyelést igényeltek a korabeli kocsik, zajosak voltak, a klímaberendezést pedig csak legfeljebb amerikai filmekben látták a magyar utazók. Tisztában voltak ezzel az újságírók is, akik minden szezon előtt felkészítették a hazai autós társadalmat a várható kockázatokra. Mit tanácsoltak? Mikre kellett odafigyelnie egy sofőrnek 50 éve? Az Arcanum Újságok archívumában kutatva derítettük ki.

Legyen kéznél gyertya, ékszíj, légpumpa

Az 1960-as években eleve sokkal kevesebben autóztak, de dinamikus növekedésnek indult a hazai autóflotta. A korabeli autókkal még egy balatoni túra során is előfordulhattak technikai problémák, amit egy átlagos sofőrnek is meg kellett oldania. 

„Az autósok, a motorkerékpárosok ne induljanak felkészületlenül útra. Legyen kéznél gyertya, ékszíj, légpumpa, benzin — mert néha még erről is megfeledkeznek. A motorosok, különösen a pannóniások ne „szívatással” indítsák gépeiket, mert ez télen hasznos, de a mostani kánikulában nem: a gyertya kormozódik, olajosodik, s üzemképtelen lesz.

Figyelem: az úrvezető balkezével ne könyököljön, ne fogja a tetőt autózásközben. Egy kézzel vezetni veszélyes, s ha sokáig tartja rossz szokását, bal keze reumát kap. A menetközi cigarettázásról is le kell szokni. A hirtelen ruhára hullott szikra elfojtása éppen elég a figyelem eltereléséhez, s ebből könnyen baleset lehet.

A vezető mellett ülő utas kinyújtott lábakkal utazzon, mert az esetleges veszély ezzel is csökkenthető. Újdonsült autósoknak javasolják: ne várják meg ateljes sötétedést, lefelé ésa Balatonról vissza érdemes ötven kilométerenként pihenőt tartani.” –  Esti Hírlap, 1965. június (10. évfolyam, 127-152. szám)

Lencse Zoltán/Fortepan

Jól jön a volánra fűzhető bőrhuzat

Egy korabeli cikkből kiderül, hogy a kormányra húzott különféle borítások, az ülésre rakott nádfonatos háttámasz szakértők által ajánlott kiegészítő volt

„Legalább olyan nagy figyelmet igényel nyáron a vezetés, mint jeges időben — figyelmezteti a gépjárművezetőket Bódis István, a KPM miskolci Autóközlekedési Tanintézetének vezetője. — A nagy melegben hamarabb elfárad a „pilóta”, figyelme szétesik, lába elnehezül, a kocsi pillanatok alatt a megengedett — vagy még inkább: az ajánlott — sebességen túl fut, s könnyebben bekövetkezhet a karambol, mint bármikor.

Ezt megelőzni elsősorban azzal lehet, hogy sűrűbben tartunk pihenőt vezetésközben Apróságnak tűnik, de fontos: jó szolgálatot tesz kánikulában a nádfonatos háttámasz, a bőr vagy műbőr ülésre helyezett textil-, flanel- vagy gyapjútakaró, s nem árt a volánra fűzhető szivacsos bőrhuzatot is alkalmazni. (Ez utóbbi mutatós is, s nem drága mulatság.)” – Déli Hírlap, 1970. augusztus (2. évfolyam, 179-203. szám)

Ne erőltessük a motort

Volt aki gunicsövekkel indult útnak a hetvenes években, ha mondjuk külföldi útra indult. 

„A vízhűtéses kocsiknál gyakrabban kell ellenőrizni a hűtőfolyadék szintjét. Ha nagyobb útra indulunk, mindig legyen a kocsiban egy kanna víz és tartalék gumicső (alsó és felső is! ! !) mert ha útközben elromlik a termosztát és kilyukad a vízcső, ezek nélkül nem tudunk tovább haladni.

Sokan félnek a nyári autózástól, mert a motor túlmelegszik. Erről most csak annyit, hogy a járművek motorja úgy van méretezve, hogy a legnagyobb nyári melegben, a legnagyobb megengedett terhelésnél se károsodjon és letudja adná a kívánt teljesítményt.

De ehhez az is kell, hogy feleslegesen ne erőltessük túl. Mindig a megfelelő sebességi fokozatban legyen a sebességváltó, mert a motor csak egyet tud: bizonyos fordulatszámon bizonyos nyomatékot leadni.

Nyáron különös gondosságot igényelnek a gumiabroncsok is. Ha nem a gyárilag előírt levegőnyomással használjuk, igen hamar tönkre mennek és ami még fontosabb szempont: lényegesen növekszik a balesetveszély.

Nyáron a balesetek általában súlyosabb kimenetelűek, mint a mostoha időjárási viszonyok között. Ennek egyik oka, hogy nyáron sűrűbb a forgalom, több az utakon a tapasztalatlan gépkocsivezető és általában nagyobb a haladási sebesség. Ne bízzunk tehát túlságosan a nyári betonon kitűnően tapadó gumikban.” – Szabad Föld, 1974. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)

Elefántfülek!

Az 1970-es években a légkondícionáló berendezés csak álom volt a magyar autósoknak. A szellőztetés volt a megoldás, és ezt a legtöbb korabeli típuson külön nyitható kis ablak, és a levegő áramlását szabályozó kiegészítő légterelő, avagy elefántfül szabályozta.

„Nyáron kell a levegőzés. Jólesik a friss légáramlás. Ne nyissuk ki azonban a kocsi valamennyi ablakát! Az átáramló nagy sebességű levegőnek lehetnek káros hatásai is. Nem annyira a huzattól kell félnünk, mint inkább a máj nem biztos megfázástól.

A vezető általában kimelegedett állapotban ül a volánhoz, ezért a test hőmérsékletének hirtelen megváltozását szervezete csak nehezen tudja követni. Reumára hajlamosak különösen kerüljék a túlszellőztetést.

Az ablakok (elefántfülek) jóbeállításával mindig érezhető és éppen ezért megteremthető a kocsiban a kellemes és senkit sem bántó légcsere.

Arról nem is szólva, hogy a terelés nélkül bezúduló levegő porszemet is sodorhat a vezető szemébe, vagy éppen rovart, s ezt a kellemetlenséget mindenképpen el kell kerülnünk. Ha mégis megtörténne, az első alkalmas helyen álljunk meg, s úgy távolítsuk el szemünkből a látást zavaró porszemet, rovart. Amíg bántja a szemünket, ne haladjunk tovább!” – Népszava, 1976. július (104. évfolyam, 154–180. sz.)

Pálinkás Zsolt/Fortepan

160 kilométer=3 óra

Még gyér volt az autópálya hálózat, lassabb tempóban haladt az élet, és a menetidők is másképp alakultak. Ami ma bő egy órás autópályás etap, az még a nyolcvenes években is három órás túra volt, amire komolyabban fel kellett készülni.

„Aki hosszútávú vezetésre indul, számolnia kell azzal, hogy a szokásosnál több pihenőidőre lesz szüksége az úton. Ugyancsak szem előtt kell tartania, hogy átlagsebességünk többnyire jóval kissebb, mint ami a közhiedelemben elterjedt, ezért egy-egy útszakasz megtételéhez nagyobb időt kalkuláljunk.

Pl. ha egy 160 km-es utat akarunk egyhuzamban megtenni országúton, ne gondoljuk, hogy két óra alatt bejárhatják, hiszen a 80 kilométeres óránkénti sebesség csak a maximálisan megengedett érték, és egyáltalán nem biztos, hogy végig ezzel a sebességgel haladhatunk.

Főleg nem, ha az útunk városokon, falvakon vezet keresztül. A tapasztalat azt mutatja, hogy a 160 kilométert általában 3 óra alatt lehet biztonságosan megtenni.”–Zalai Hírlap, 1986. július (42. évfolyam, 155-179. szám)

Chuckyeager tumblr/Fortepan

Mire is kell vigyázni?

Edzett sofőröknek 1986-ban még egyes vélemények szerint még belefér 1300 kilométer megtétele komoly pihenők nélkül, de azért mindenkinek azt ajánlották, hogy a bolgár tengerpartra két nappal tervezzenek.

„Kezdjük azzal, hogy a szokásosnál több és hosszabb pihenőt kell bekalkulálni az útba, s ezért persze, átlagsebességünk is csökken. Az utazási időt tehát arányosan is jelentősen hosszabbra kell terveznünk a kisebb hazai kirándulások távjánál megszokottnál. S ha ezt előre így tervezzük, nem fordul elő a szokásos idegesség: „még mindig csak itt tartunk?”.

A tervezéskor természetesen azt is figyelembe kell venni, mennyi lakott területen haladunk át, s éjszaka, vagy nappal utazunk, hisz a haladás gyorsaságát mindkét tényező jelentősen befolyásolja. Sokan egyszerre teszik meg a tengerpartig vezető utat, ami — például a bolgár partokig — hozzávetőlegesen 1300 kilométer.

Egyvégtében ennyit vezetni — csak nagyon gyakorlott, „edzett” sofőröknek szabad, s nekik sem veszélytelen. Ne sajnáljuk tehát az időt, s a pénzt, inkább két nap alatt guruljunk a „nagy vízig”, s közben kempingezzünk egy éjszakát.” – Délmagyarország, 1986. augusztus (76. évfolyam, 180-204. szám)

Fortepan

A máig érvényes tanács

Vannak örök érvényű tanácsok, amik semmit sem vesztettek érvényességükből az évek során. A Dolgozók Lapjában 1978-ban megjelent írás pont ilyen.

„VÉGÜL egy sokat emlegetett példa az autózás legújabbkori történetéből. Évekkel ezelőtt műszaki szakemberek különféle típusú autókat indítottak útnak Budapestről Balatonföldvár felé. A kocsik vezetőinek egy része az úgynevezett agresszív vezetést képviselte, mások a nyugodt, tempós autózásképviselői voltak.

A kísérlet végén kiderült, hogy az agresszív vezetők testi épségüket és kocsijukat kockáztatva 100 kilométerenként mindössze 10 percet nyertek a másik csoporttal szemben. Kérdést talán felesleges is feltenni: megérte?” – Dolgozók Lapja, 1978. június (31. évfolyam, 127-152. szám)