Több száz erősító, hangszóró, mélynyomó és magassugárzó egy helyen: ez volt a Wall of Sound, szó szerinti fordításban a Hang fala. A három emelet magas, közel 30 méter széles hangrendszert a Grateful Dead együttes használta. A rockegyüttes zenéjével, stílusával és a világhoz való hozzáállásával a hippikorszak egyik meghatározó zenekarává vált.
1974-ben a zenekar számára megépült a kor legnagyobb torzításmentes hangrendszere. Az Owsley “Bear” Stanley hangmérnök által tervezett rendszert 1973 februárjában próbálták ki először, de élesben csak egy évvel később, egy koncertturné kaliforniai állomásán próbálták ki.
A minden idők második legnagyobb, nem állandó hangrendszerének tartott szerkezet hat különálló rendszer kombinálásából született meg. Az alkotók célja az volt, hogy a tomboló közönség fülébe kiváló minőségben jussanak el a dallamok. Minden hangforrás külön hangfalakat kapott, így az énekesek, a szólógitár, a ritmusgitár, a zongora és a dobok is más-más helyen szólaltak meg. A banda egyik tagjának, Phil Lesh gitárjának mind a négy húrját külön csatornákra kötötték, így az egyes húrokról érkező jelek más-más hangszórókon szólaltak meg.
A dobokat is hasonlóan kötötték a rendszerbe. Mivel minden hangszórón csak egyetlen hangszer szólalt meg, a rendszert tiszta, torzításmentes hangok hagyták el. A mérések szerint 180 méteres körzetben kiváló hangminőségű zenét hallgathatott a mindenkori közönség, de 800 méterre is elfogadható minőségben lehetett hallgatni a Grateful Dead muzsikáit.
A Wall of Sound nem élt meg hosszú időt. A Grateful Dead turnéi során egy 21 fős stáb négy teherautóval állandóan úton volt, hogy a következő koncerthelyszínre idejében felépítsék a hangrendszer állványzatát. Ez, valamint a használatból eredő fenntartási és javítási költségek egyre drágábbá tették a működtetést, így hét hónap után a Hang falát nyugdíjba küldték.
