Ma már természetes, és helyénvaló, hogy nők és férfiak egyaránt vezethetnek bármilyen járművet, a motorkerékpártól a kamionig, a jogosítványszerzés lehetősége mindenki előtt nyitva áll, aki megfelel az alkalmassági teszteken. Ez azonban nem volt mindig így, ahogy más szakmák, tevékenységek esetén, a XX. század elején a nők ezen a téren is kevésbé voltak reprezentáltak.
A fejlődést, a nők autózásba, közlekedésbe történő belépését az Arcanum Újságok archív anyagain keresztül követjük végig. A régi cikkekből kiderül, miként vélekedett a kor embere a volán mögé ülő hölgyekről.
Az autózás hajnalán még nem volt kialakult szabályrendszer, az úri hobbinak, sőt hóbortnak számító automobilokkal bárki foglalkozhatott, akinek pénze és ideje volt rá. Ez gyorsan megváltozott: az érdeklődők 1903-tól a Magyar Királyi Technológiai Iparmúzeum által indított gázmotor-kezelői tanfolyamon tanulhattak – itt nem volt önálló tantárgy az automobil, de a belső égésű motor igen.
A vezetői vizsgáztatás első éveiben a jelentkezők mind férfiak voltak; a vizsgát műegyetemi tanárok előtt tették le, kurblival indítva a motort, szlalomozva a városi forgalomban. Amikor 1910-ben az egész országban kötelezővé tették a jogosítványt, már 1047 automobil futott a magyar utakon – de mind „úrvezetők” és alkalmazott sofőrök vezették.
Egy magyar nő nemzetközi hírnevet is szerzett ebben az időben: Dr. Pappné (a keresztneve sajnos nem ismert) 1907 novemberében a világ első női taxisofőrjeként kezdett dolgozni Berlinben.
A korabeli Tolnai Világlapja lelkesen számolt be sikeréről: “Egy berlini fiatalasszony, a magyar származású dr. Pappné elhatározta, hogy mint automobil-bérkocsi-vezető fogja megkeresni kenyerét a maga és két kis gyermeke számára. Megtanulta az automobilvezetők tudományát és fényes sikerrel tette le a képesítő vizsgát, pedig a bizottság nagyon is szigorúan bánt el vele.
A minap volt az első nyilvános útja. Este hét órától reggel hat óráig szakadatlanul volt dolga és ezen az első éjjelen 120 márkát keresett. A férfikollégái nem irigykedtek rá, sőt virágcsokorral üdvözölték az első női sofőrt. “
Szenzáció volt, ha egy nő vezetett
A korabeli lapok egyfajta bulvárhírként időnként említést tettek arról, ha egy-egy arisztokrata hölgy saját autót hajt, vagy jogosítványt szerez. A legelső hazai jogosítványszerzés Kassán történt az Ellenzék nevű újság 1910-es cikke szerint: “Az automobilvezetési vizsgát Kisházy Béla oki. mérnöki ipariskolai tanár neje ,szül. Péter Lili. A gépet, melyen a vizsgáló bizottság ült, a bankói meredek uton kellett levezetnie s e nehéz feladatot, mely gyakorlott vezetőt is próbára tesz Kisházyné a legnagyobb könnyedséggel oldotta meg. A vizsga sikerült és Kisházyné megkapta az automobilvezetésre jogosító igazolást.”
Ezek a történetek azonban inkább különlegességként, mosolyogtató szenzációként jelentek meg.
A két világháború közti Horthy-korszakban az autózás terjedésével valamelyest nőtt a hölgy sofőrök száma – bár továbbra is nagyon kevesen voltak.
1925-ben tűnt fel Budapesten az első női taxisofőr, Masznik Gyuláné, született Fehér Erzsébet, művésznevén Fehér Zizi személyében. Története igazi szenzáció volt, olyan sztori, amivel el lehetett adni a napilapokat.
Szenzáció volt az első magyar női taxis, akit nem igazán követett más
A Friss Újság 1925-ben így írt róla: “Budapest utcáinak tegnap óta érdekes, új látványossága van: az első női taxisofőr. Jól megtermett, karcsú, csinoshölgy. A sofőr egyenruha, a bőrkabát és a bőrsapka ennivalóan fest rajta. Ahogy az autó kormánykereke mellett ül, a férfiszem megakad rajta. Egyébként Fehér Erzsi a neve vagy (ahogy a művészvilágban ismerik) Fehér Zizi. Néhány év előtt ugyanis még táncos énekesnő volt.
Három hónap alatt kész sofőr és autószerelő lett, sőt kitüntetéssel vizsgázott lea szakbizottság előtt. Megkapta a taxiengedélyt is, és most már vígan fuvarozza az utasokat, akik bizonyára szívesen vitetik magukat a bájos sofőrnőve.”
A női sofőrök ritkaságát mutatja, hogy szinte mindenkiről név szerint számolt be a sajtó, aki női vezetőként akarta megkeresni a betevőre valót. Az autósiskolák továbbra is jórészt férfiakat képeztek. A hivatásos sofőrködés (teherautó- vagy buszvezetés) hivatalosan is férfi foglalkozásnak számított.
Az 1920-as évek végére azért egyre nőtt a számuk, és a Képes Krónika 1928-ban pozitívan számolt be a női vezetők számának növekedéséről: “Tíz év előtt még legnagyobb csoda volt egy női sofőr. Egy két híres primadonna vezetett autót, azok is inkább reklámból, mint igazi sportszenvedélyből. Ma a város és az országutak tele vannak nőivezetőkkel, akik — becsületükre legyen mondva — általában sokkal kevesebb bajt csinálnak, mint azt képzelné az ember, — sőt a rendőri adatok szerint a nőivezetőkkel sokkal kevesebb a szerencsétlenség, mint a férfiakkal.”
Az is hír volt, ha balesetet okoztak
Ennek ellenére kijelenthető, hogy hétköznapi közlekedésben viszont alig láttak női sofőrt, így számos előítélet élt velük kapcsolatban. Míg, az 1920-as években egy kedves, érdekes jelenségként jelent meg a sajtóban a téma, addig az 1930-as évekre változott a helyzet. Talán ebben tetten érhető a politikai pálfordulás, a gazdasági konszolidációt hozó évtizedet váltó válságos időszak. Több újság is kijelentette: nőknek nincs helye a volán mögött.
A II. világháború előtt főleg arisztokraták, iparmágnások, híres színésznők engedhették meg maguknak az autózást Karabélyos Péter/Fortepan
Anekdotákra, rossz beidegződésekre alapozva írtak a témáról, az Újság 1931-ben így fogalmazott: “rendelkeznek-e a nők éppen a veszély pillanatában azzal a hidegvérrel, hogy a körülményeknek megfelelő elhárító ténykedést megtegyék?(Tudniillik ezen fordul meg a női soffőr önmagát és a járókelőket fenyegető viselkedése.) A felelet ez: nem rendelkeznek.
Képzeljük el, hogy egy egér vagy patkány milyen feneketlen irtózást vált ki a legtöbb nőből, aki ha meglát egy ilyen rágcsálót, megfeledkezik a gépről, önmagáról és másokról. A nő könnyen izguló és ideges, reakcióképessége, kevesebb lévén, túl sok időre van szüksége attól a pillanattól kezdve, amikor felismeri a veszélyt és amikor a helyes elhárításhoz fog.”
Végül megjegyzem: nem általánosítok, feltétlenül vannak a nők között is olyanok, akik megfelelnek, akiknek jó szemük, fülük van, ködben, esőben, síkos és meredek utakon, tömkelegben és baj esetén nem vesztikel a fejüket, meghallják a gép járásából is azt, hogy hol van valami rendellenesség, akik értik és szeretik a gépet, de mégis a múltban történtek alapján azt kell megállapítanom: hagyjuk ezt a foglalkozást, vagy ha úgy tetszik: sportot, vagy szórakozást a férfiaknak. Nekik való az és nem nekünk!” – A teljes képhez hozzátartozik, hogy a cikket egy nő, Jutassy Ödönné írta.
Női magyar autóversenyző egy 1934-es budapesti hegyi versenyen Fotó: Fortepan/Vojnich Pál
Mivel szenzáció volt maga a hölgyvezető mint jelenség, a baleseteik is sokkal nagyobb visszhangot kaptak. Ha egy női vezető ütközött, arról beszámoltak a napilapok, és így kialakult egy negatív vélekedés, amiből radikális hangok emelkedtek ki. Egyes cikkek már a nők vezetéstől való eltiltását követelték.
Nagyon érdekes, hogy a közhangulatot negatívan befolyásoló szenzációhajhász írásokra akkor is jutott józan, semleges álláspontot képviselő írás.
Persze ezek nem a rikkancsok által minden járókelő kezébe nyomott lapokon születtek meg, hanem olyan folyóiratokban, mint a Közlekedés. Ennek hasábjain írtak a jelenségről, a női sofőrök okozta balesetekről 1933-ban: “Tehát nő nem való a volánt mellél! Szerény nézetem szerint ennek a gondolatnak a legerősebb tápot az adta, hogy a múlt években ugyancsak egy hasonló eset fordult elő. Ekkor egy másik női vezető ugyancsak halálos balesetet okozott. A női vezetőebben az esetben is színésznő volt.
De gondolkozzunk csak egy kicsit. Mintha már hallottunk volna olyan esetről is, amikor a baleset ugyancsak halálos áldozatot követelt, de amikor nem nő ült a halálmotor kormánykerekénél, hanem férfi. Ha néhány napon át — tetszés szerint megválasztott időpontban — figyelemmel kísérjük a napilapok hasábjait, gyorsan a rendelkezésünkre fog állni egy egész csomó adat arra vonatkozólag, hogy bizony akkor is bekövetkezhetik a baleset, ha a géperejű járóművet nem nő, hanem férfi vezeti.
És — sajnos — bizony ezek között is sűrűn akad halálos kimenetelű. Ez az érv tehát nem lehet döntő. Nem lehet alkalmas arra, hogy egy-két eset alapján általánosítsunk és a nőt általánosságban alkalmatlanná minősítsük a géperejű járóművek vezetésére.”
Ejtőzés egy BMW-ben. Fotó: Szöllősy Kálmán/Fortepan
A női sofőrök száma annyira alacsony volt, hogy néhány ügyetlenebb eset általánosítása torz képet adott. A későbbi évtizedek bizonyították, hogy a nők összességében óvatosabban vezetnek. Ezt azonban a Horthy-korszak társadalma még nem ismerte el; a női egyenjogúság e téren is váratott magára.
Egyenlőség ideológiai alapon
A második világháború utáni szovjet típusú népi demokrácia kezdetben radikális változásokat hirdetett a nők társadalmi szerepében is. Elvben a nők egyenjogúságát vallották, így akár „férfias” munkakörökben is biztatták őket részvételre. A propaganda örömmel mutatta be a női traktorosokat, esztergályosokat – és a női autóvezetőket is. 1950-ben a kommunista sajtó büszkén kürtölte világgá, hogy „íme, itt van a Magyar Népköztársaság első női taxisofőrje”.
A Haladás című lap egy egész oldalas riportban mutatta be Binét Évát, a 21 éves budapesti taxislányt: „vékony kis kezével erősen és határozottan fogja a … szürketaxi volánját” – írták róla. Kiderült, hogy Éva iskoláskorától imádta a gépeket, dolgozott korábban konyhalányként és raktárosként, majd jelentkezett egy 6 hetes autóvezetői tanfolyamra (ahol eleinte bizalmatlanul fogadták a férfi oktatók), végül teherautó-vezetésből vizsgázott, sőt egy középfokú továbbképzőt is elvégzett, így lett hivatásos sofőr.
Az 1950-es évek elején több újság is beszámolt a női taxisról, aki 21 évesen került pozícióban.
“Két hónapja vezet már Éva Budapesten és még egyetlen karambolja sem volt. Pontosan ugyanúgy napi nyolc órát dolgozik, mint a férfi kollégái, akik nagy szeretettel fogadták. Hetenként egy szabadnapja van, amikor a kocsiját műszakilag vizsgálják. Ilyenkor édesanyjával rendszerint színházba vagy moziba megy, illetve könyvet olvas.
Most éppen Makarenko, az “új ember kovácsa” c. művénél tart. Szégyelli is egy kissé, hogy csak ilyen későn jutott hozzá. “De hát nincsen időm és az üzemi könyvtárban csak most került rám a sor, hogy megkaphassam. Pedig igazán szeretek olvasni és főként új műveket, amelyeket nekünk, dolgozóknak írtak.” – írt róla a beszédes című Képes Figyelő 1950-ben.
Formálisan nem volt már tiltott gyümölcs a nőknek a jogosítvány: bárki jelentkezhetett a „gépjárművezetői tanfolyamra”. A Binét Éváról szóló cikkekről azonban süt a propaganda, gyakorlatilag a kommunista ideál megformálójaként mutatták be, de szó sem volt arról, hogy valódi egyenlő pályát biztosítottak volna a nőknek.
A gyakorlatban a nők továbbra is kis számban élhettek ezzel a lehetőséggel. Igaz a férfiak is, mert 1950-es években az autó magántulajdonként is ritkaság volt – a személyautók zöme állami vagy vállalati használatú szolgálati jármű volt, amelyeket hivatásos sofőrök vezettek. E hivatásos sofőrök szinte kivétel nélkül férfiak voltak; a nők autóvezetése legfeljebb a taxisofőrködésben vagy a motorizált mezőgazdaság terén jelent meg említésre méltóan.
1958 – Az ötvenes években még a férfiak között is kevesen vezettek, ők leginkább hivatásos sofőrként. A nők száma a propaganda ellenére elenyésző volt.Ferencz Zoltán Zénó/Fortepan
A ’60-as évek hozták meg az első komolyabb változást. Az 1958-as új KRESZ és a motorizáció fokozatos terjedése nyomán egyre többen szereztek jogosítványt. Terjedtek a magánautók, a családi kocsik volánjánál pedig egyre többször nők ültek.
A Központi Statisztikai Hivatal adatai szerint a ’60-as években a nők mindössze kb. 13%-a rendelkezett jogosítvánnyal, míg a férfiaknál 56% volt ez az arány. A különbség komoly, de már nem volt újságcikket érő szenzáció, ha egy nő vezetett.
A szocialista ideológia elvileg támogatta, hogy a nők egyenjogú szerepet kapjanak a közlekedésben is, de azért voltak technikai akadályok (Ilyen volt például a nehézgépjármű-vezetés). A korabeli teherautók vezetése nagyobb fizikai erőt igényelt, de az 1970-es évek végére ezen a téren is komoly fejlődés történt. Megjelentek az automata váltós, könnyen vezethető Ikarus-buszok, és ezzel az első női buszvezető is: Gulyás Istvánné Ilona lett Budapesten az első női buszsofőr: 1979-ben állt munkába az 56-os vonalon egy Ikarus 260-assal.
Az 1960-as évek hozott változást, egyre terjedtek a magánautók. 1963 – Fortepan
Mellette többen is letették akkoriban a jogosítványt, a Népszabadság 1981-es cikke szerint: “1978 szeptemberében kezdődött az első négyhónapos kiképzés, amelyre akkor negyvenheten jelentkeztek vállalkozó kedvű lányok, asszonyok, végül aztán abból az első csoportból huszonnyolcan maradtak a BKV-nál. Azóta is képeznek nőket, de már korántsem akkora az érdeklődés, mint annál az első nagy akciónál volt.”
A férfikollégák között is akadt, aki kétkedve figyelte a nőket a volánnál, de legtöbben segítőkészek voltak, főleg ha műszaki gond akadt. A ’80-as évekre aztán egyre több nő ült BKV-busz kormányához, és a jelenség mindennapossá vált.
1980 körül a hazai személygépkocsi-vezetők mintegy 20-25%-a volt nő, és ez az arány folyamatosan emelkedett. A közlekedési kultúra is elkezdte megszokni és elfogadni a nőket a volán mögött – bár a sztereotípiák tovább éltek. A viták ellenére a tények a hölgyeket igazolták: a nők kevesebb balesetet okoztak. Statisztikák már az 1980-as évek végétől készültek erről. Ezek rendre azt mutatták, hogy a közúti balesetek túlnyomó többségét férfi járművezetők idézik elő. Igaz ez akkor is, ha a balesetek számát a megtett kilométerekhez arányosítjuk.
1979 – Ekkoriban már nem keltett feltűnést egy autóvezető nő, de a buszoknál csak ekkor léptek munkába az első női sofőrök.
A férfiak és nők által okozott közlekedési balesetek alakulását a 2008. év adataival szemlélteti a kreszvaltozas.hu
“A Központi Statisztikai Hivatal (KSH) hivatalos adatai alapján az elmúlt évben a 17 619 személysérüléses közúti baleset történt, melyet járművezetők okoztak. A nemek szerinti kimutatás szerint ebből 13 382 közlekedési baleset férfi, 3 556 pedig női járművezető hibája miatt következett be.
Dagály utca, MHSZ Gépjárművezető Képző Iskola, Skoda tanpad. 1979 – Fortepan
A baleseti statisztikai, valamint a vezetői engedély nyilvántartási adatok összevetése alapján az valószínűsíthető, hogy a férfiak átlagosan gyakrabban okoznak közúti balesetet, mint a hölgyek. A férfiak a vezetői engedélyek csaknem 60 %-ával rendelkeznek, s a közúti balesetek 76 %-ában ők vonhatók felelősségre.”
Ma már természetes, hogy nők is vezetnek személyautót, autóbuszt, kamiont vagy akár versenyautót. Az odáig vezető út azonban tele volt küzdelemmel: le kellett győzni a jogi akadályokat, a technikai korlátokat és mindenekelőtt a társadalmi sztereotípiákat. A 20. század magyar példái – Fehér Zizi taxisofőrtől kezdve Gulyásné buszvezetőig – kiválóan illusztrálják a változás folyamatát.
