Az elvi síkon régóta ismert, bolygódugattyús motor első működő példányát Felix Wankel építette meg a XX. század derekán. A motorban sem hagyományos értelemben vett henger, sem dugattyú, sem szelepek nincsenek. 
A Wankel-motor főtengelynek megfelelő, úgynevezett excentrikus tengelyéhez egy belső fogazású fogaskerékkel kapcsolódik az a forgódugattyú vagy forgótárcsa, amely leginkább egy egyenlő oldalú, felfújt (domború vonalak által határolt) háromszögre emlékeztet. Az excenteres elhelyezés következtében a tárcsa nem körben, hanem egy bonyolult matematikai képlettel leírható pályán mozog a házában, amely utóbbit úgy alakítottak ki, hogy a dugattyú mozgása minden pillanatában mindhárom csúcspontjával folyamatosan érintse a ház belső palástját. 
Ennek köszönhetően három, mindenkor elkülönülő égéstér alakul ki. A bolygódugattyú forgása során oldalaival is érinti a ház palásját; ez teszi lehetővé a sűrítés, a munkavégzés és a kipufogás ütemeit. 
A korai években ezeknek az érintkezési pontoknak a nem megfelelő tömítettsége okozta a Wankel motor hibáit és vezetett a technológia háttérben szorulásához. A tömítettségi problémára a szabadalom tulajdonosa, az NSU helyett az azt a közelmúltig egyedüliként alkalmazó Mazda talált megnyugtató megoldást. 
A Mazda jelenleg nem gyárt forgódugattyús modellt, kísérleti szinten azonban foglalkozik egy hidrogén üzemű Wankel-motor kifejlesztésén. 
A motortípus főbb előnyei a kis helyigény és tömeg, az eredendő rezgésmentesség, valamint a nagy fajlagos teljesítmény. Mindezen jellemzőkből kifolyólag a fedélzeti áramfejlesztővel (range extender) felszerelt villanyautók elterjedése új felhasználási területet nyithat meg a Wankel-motor előtt. 
A technológia hátrányai a magas fogyasztás, a csekély kezdeti forgatónyomaték, illetve a hagyományosan rövidebb élettartam.