– Nem megyek! – mondtam a feleségemnek, amikor felvetette, hogy el kéne menni Görögországba az őszi szünetben, hadd lássák a gyerekek azt a sok helyet, amiről tanultak a suliban. Kizárt dolog, hogy én késő ősszel, amikor már a tengerben sem biztos, hogy tudunk fürödni, elmenjek ebbe a köztudottan válsággyötörte balkáni országba, mindenféle gyanús ex-jugó államon keresztül, Európa peremére. Hogy Airbnb-s csótányfészkekben aludjunk, hét napon át minden nap másikban? Hogy négyezer kilométert vezessek és egy csomó pénzt elköltsünk üzemanyagra és szállásra a nyilvánvaló szívásért? Hát hülye vagyok én? Nem, Adrienn, mondtam, én biztos hogy nem megyek, kizárt dolog, hogy erre ráveszel.

Egy szombati napon indultunk, a Vezessnél tartós teszten szolgáló Renault Talismannal. Kicsi, de erős dízelmotor, kényelmes, tágas utastér, nagy csomagtartó: ideális autó egy ilyen túrára. A terv az volt, hogy Szerbián és Macedónián keresztül megyünk le egyhuzamban Neoi Poroiba, ami egy tengerparti kisváros az Olümposz lábánál. Onnan pedig napkeltekor megkezdjük az igazi történelmi túrát: egy kis Olümposz, Thermopülai szoros, Marathon, Athén, át a Peloponnészosz-félszigetre a Korinthoszi-csatornán, Mükéné, Spárta, Olympia, végül a delphoi jósda. (Ha jól emlékszem. Elég sűrű volt ez a program egy hétre.)

A szerző egy vidéki kisváros kávézójának kreatív asztalkájánál

A túrának legalább három tanulsága volt. Az egyik, hogy a nőknek mindig igazuk van. Eszméletlen érdekes volt a kirándulás, élmény volt látni a gyerekeket, ahogy megtapasztalták az iskolában tanultak valódiságát. Fürödni is tudtunk a tengerben, és végig remekül szórakoztunk; tényleg jó ötlet volt az egész. A másik tanulság, hogy Görögország szezonon kívül valami elképesztően élhető, kellemes, nyugis, szabad hely, EU-tag létére mintha nem is a mi kis túlszabályozott világunk része lenne. A harmadik pedig, hogy pótkerék nélkül soha senki ne induljon el egy négyezer kilométeres útra, mert úgy jár, mint mi a kaland legvégén.

Egy kis technikai javaslat: a továbbiakban a cikk folytatódik sok-sok szöveggel és néhány képpel, viszont (ha érdekel a téma) érdemes a képgalériát mondjuk az alábbi képre kattintva külön is megnyitni és végigkattintgatni, mert a 118 fotót nem tudtam mind beilleszteni a cikkbe. Na de gyerünk tovább, mert ha 4000 kilométert kell egy hét alatt leautózni, nincs idő tökölni!

Kalimera: sztrádán 120 a max, de egy-két pohár bor az ebédhez belefér

Görög autópályák: drágák, de gyorsak

A görög sztrádákat nem előfizetéses rendszerben lehet használni, mint nálunk, hanem klasszikus fizetőkapuk vannak rajtuk. Eleinte fel se tűnt, milyen drága az autópályázás, mert mindig csak egy-két eurókat, vagy annyit se kellett vagy készpénzben, vagy kártyával kifizetgetni. Aztán egyszer úgy alakult, hogy egy szakaszon észrevettem: egy eurót, 320 forintot fizettem legfeljebb 10 kilométerért, vagyis kilométerenként 32 forint volt a tarifa. Mintha Gödöllőről a Szerencs utcáig alkalmanként 500 forintot kéne fizetni. Egyszerre nem sok, de ha valaki erre jár dolgozni, csak ezen a rövid szakaszon összehozza két hónap alatt az egész magyar éves országos matrica árát.

Viszont az igaz, hogy a hegyes-völgyes, iszonyúan tagolt partvidékes országban az autópálya a maga kis alagútjaival, viaduktjaival, hídjaival jelentősen meggyorsítja a haladást. Nyilván tudják ezt a görögök is, mert a holtszezon és az általános, az országban mindenütt jól érzékelhető lazulás dacára a sztrádák nem voltak kihaltak, a helyiek nagy része is csengette a lóvét inkább a fizetőbódékban, minthogy a szerpentineken, tengerparti főutakon tekeregjen.

Ezzel együtt azt javaslom mindenkinek, aki Görögországban jár, hogy minden hosszabb út előtt ellenőrizze le az autó vagy a mobil navigációján, mennyit is nyer kilométerben és időben, ha a sztrádát választja, mert vannak azért szakaszok, ahol az ingyenes főúton csaknem olyan gyorsan lehet haladni, mint a fizetős pályán. Pláne szezonon kívül, amikor a rendőrség mintha szabadságon lenne az országban, főleg a déli részeken.

Ilyen 1,8 eurókat 15-20 kilométeres szakaszokért szoktunk volt fizetni

Peloponnészosz: hazamentek a nyaralók, Mad Max-világ az utakon

A Peloponnészosz-félsziget ma már igazából sziget. 1893-ban átadták a hajóforgalomnak azt a 6343 méter hosszú csatornát, amely teljesen átvágja a kis földnyelvet, ami addig az országrészt a kontinenssel összekötötte. Feszítse keblünket a büszkeség: az ókor óta tervezgetett csatorna, amely lehetővé teszi, hogy legalább a kisebb hajóknak ne kelljen megkerülniük az egész félszigetet, ha Görögország keleti és nyugati szeglete közt cipelnek valamit, magyar mérnökök munkája. Türr István és a Panama-csatornánál is szereplő Gerster Béla tervezték meg a munkát.

A félszigeten már alig van autópálya, van viszont rettenetesen sok telepített traffipax. És van képtelenül sok, a szezon utáni forgalommentességben végtelenül idegesítő, teljesen felesleges 60-as, 50-es, sőt: 30-as tábla, mindenhol. Nos: ezeket a táblákat senki, szó szerint senki nem tartja be.

Alapelvem a közlekedésben, hogy Rómában mint a rómaiak; legtöbbször úgy autózom idegen vidéken, hogy beállok egy magabiztosan haladó helyi rendszámos autó mögé, és megyek, ahogy ő megy. Hát Görögországban elég sokáig tartott, amíg rá mertem venni magam erre a magatartásra. A helyiek úgy nyomták, mintha a táblák, sőt: a fix traffik ott se lennének. Szép lassan azért alkalmazkodtam, de azért végig fura érzés volt a megengedett sebesség kétszeresével vagy még többel átzúzni a vidéken. Az egyik vendéglátómnál meg is kérdeztem, hogy mi van a rendőrséggel, mi van a szemmel láthatóan üzemen kívül lévő, időnként leragasztott lencséjű vagy kicsit szétvert házú traffipaxokkal. Csak röhögtek: elmúlt a szezon, elment a rendőrség, nincs senki, aki figyelné, mit művelnek az utakon.

60-as táblánál 99-cel követem az előttem haladót, aki még ilyen extrém gyorshajtásnál is lehúzódik, hátha valaki mégy gyorsabban menne

A dupla záróvonal csak vicc, a kutya viszont komoly dolog

Rendőr híján szerencsére az erősen túlzó gyakorisággal használt másik átfogó közlekedési korlátozással, a megfordulás szinte általános tilalmával se kellett sokat törődni. Rém frusztráló, amikor meg kéne állni valami romnál vagy emlékműnél, és a teljesen néptelen úton a dupla záróvonal és a Megfordulni tilos-táblák miatt elvileg kilométereket kéne még autózni az első körforgalomig, hogy leparkolhassunk. De hát nem kell: a dupla záróvonal meg a táblák csak amolyan dekorációk az úton, mindenki ott fordul meg, ott tér le balra, ahol csak akar.

A pásztor nélkül maradt dél-görög kerekes nyáj azért megfigyelésem szerint mindig biztonságosan, körültekintően közlekedett. Vigyáztak egymásra, agressziónak nyomát se láttam, legfeljebb a lámpák zöldre váltásánál kapott egy rövid duddantást, aki nem indult el azonnal.

Dupla záróvonal: nem jelent semmit, a szemetet letevő autós is simán átszelte keresztben és megállt a túlsó oldalon

Öreg Caddy előz öreg állólámpást dupla záróvonalon, kettejüknek van összesen két hátsó lámpájuk

A legveszélyesebb dolog, amit a görögök művelnek az utakon, tipikus mediterrán szokás: a körülnézés nélküli kihajtás a főútra, bármikor, bárki elé. A harmatgyenge, ezeréves rozzant pickupok, a bukósisak nélküli motorosok de még a fülke nélküli, félévszázados kistraktorok is bármikor kiugrathatnak az útra az autók elé. A megoldás: figyelni kell rájuk, és ha gyorsan megyünk, lehetőleg az út közepére húzódva kell haladni.

Az utak amúgy általában nagyon szélesek, láthatóan úgy tervezték őket, hogy külön sávok nélkül is kvázi négysávos útként szolgáljanak. Aki cammog, lehúzódik félig a “leállósávra”, ami nem is leállósáv igazán, inkább amolyan lassú haladósáv, aki meg siet, megelőzi őket bármikor, akár a dupla záróvonalat is átlépve, akár akkor is, ha jönnek szemből – mert a szembejövők is ismerik ezt a szokást, és ha kell, stressz nélkül, nyugisan lehúzódnak ők is jobbra, hogy elférjenek a velük szemben előzők. Érdekes, eleinte kicsit aggasztó ez a forgalmi rend, de idővel megszokható.

Gyors motoros, bukósisakkal – a karján

Amire viszont egész Görögországban nagyon kell figyelni: sok, bukósisak nélküli motoros és a még több kóbor kutya. Pontosabban nem is mindig kóbor kutyák ezek. Állítólag az ebadó bevezetése után terjedt el, hogy a gazdik továbbra is etették, akár sétáltatták is kutyáikat, csak nem engedték be a kertbe, lakásba. A sok kutya (és macska) vígan él a görög aszfalton, a legtöbbjük nem alultáplált, nem tűnik betegnek, a görögök pedig kedvesen szólnak hozzájuk, láthatóan szeretik őket. Viszont az utakon kiszámíthatatlanok. Van, amelyik nyugodtan fekszik egész nap a forgalmas főút szélén, de van, amelyik felugorva rátámad az érkező autóra. Elütött kutyát is láttunk szép számmal, de még a gázolás elkerülésénél is jobban kell mentálisan készülni arra, hogy nagy tempónál ne kapjuk el a kormányt és ne kenődjünk fel a szembejövő Scania lökhárítójára, ha hirtelen fektéből felpattanva oldalról nekünk ront egy megkergült kutya.

Van még egy kis érdekesség, ami rögtön feltűnik a Görögországban autózónak: az utak mellett számtalan bazilika-makett áll, mint megannyi enyhén túlméretezett madáretető. Először azt hittük, ez az általánosan jellemző erős vallásosság l’art pour l’art megnyilvánulása, de az egyiket megnéztük közelebbről, és kiderült, hogy sokkal szomorúbb dologról van szó. Ezek a lábazaton álló minitemplomok a mi országút melletti keresztjeink és koszorúink helyi megfelelői: az úton meghaltak emlékére állítják őket a családtagok. A pici emlékművekben sokszor szentet ábrázoló ikon, mécses, aprópénz is hever a baleset áldozatának fotója mellett.

Közlekedési balesetben sosem jó meghalni, de akit itt ért utol a vég, legalább szép helyen kapott síremléket

Pickupok özöne

A görög gazdaságot láthatóan a rozzant, 20-30-40 éves japán (és cseh) pickupok tartják életben. Ezekre szedik az olajbogyót, a narancsot, ezek hordják ki a boltokba a zöldséget-gyümölcsöt-húst-halat, ezekkel járnak a mesterek az építkezésekre. Az enyészet legkülönbözőbb fokain álló platós kisteherautók tömkelege rohangászik, esetleg vánszorog fel-alá az ország teljes területén. Ami a legmeglepőbb, hogy a sok Toyota, Isuzu, Datsun-Nissan, Mitsubishi közt nem kevés Škoda Favorit és Felicia pickupot is láttam.

Amúgy is a szokásosnál enyhén felülreprezentáltabb az egykori szocialista járműipar Görögországban. A Lada Niva láthatóan még ma is népszerű, egész új példányok is feltűntek a sok öreg, vízszintesen tájolt lámpás kocsi mellett. Kocka-Ladából is sok van, sőt: egyszer még egy Szamarát is láttam. De a legmegdöbbentőbb mind között talán ez a gyönyörűen korhadó kiskerekű Simson robogó volt, amit Nafplionban, ebben a nagyon cuki kis tengerparti üdülővárosban lőttem:

Kiskeresű Simson olvad be lassan a természetbe Nafplionban

Görögország tele van csodaszép rozsdakupacokkal, amik egykor pickupok voltak

És tényleg használják őket: olajbogyó-szüret 2018 végén

A görög autóparkot figyelve felállítottam egy hipotézist. A 2008-as válság tudvalévőleg nagyon megviselte a görög gazdaságot, még ma is számtalan bezárt autószalont láthatunk szinte fehérre fakult márkaposzterekkel a falakon az utak mentén a városok szélén. A bankok alighanem számtalan “olcsó hitelre” vett kocsit vehettek vissza az előző évtized végén, és mintha a görögök alaposan kiszerettek volna a hitelre vett új autókból.

Számomra nagyon szimpatikus módon mintha nem az újság, a csillogás, a divat határozná meg a közlekedési eszköz megválasztását náluk, hanem szinte kizárólag a célszerűség. Temérdek kicsi, olcsón életben tartható, öreg, de működő autó van az utakon a sok vén, de használható pickup mellett. A Talisman szinte a legnagyobb autó volt az egész országban, akármerre jártunk. Egy Škoda Octavia, egy régi B-Vectra már nagy kocsinak számított, az Audi A4-es, a 3-as, esetleg X3-as BMW pedig már szinte a luxus csúcsának tűnt az országban, ezeknél nagyobb-drágább kocsit alig-alig láttunk (kivéve persze a hegyekben azért jellemző terepjárókat, egyszerűbb SUV-kat). A kocsik műszaki állapota erősen változó, de a gumik sokszor nagyon kopottak, a városi autók pedig időnként valami végtelenül leharcoltak – de sebaj, a lényeg, hogy működjenek.

Szeretik a kis autókat, a prémiummárkák pedig alig-alig vannak jelen a forgalomban

Célszerűség és kíméletlen használat mindenekfelett. A görögök nem tekintenek kultikus tárgyként, státuszszimbólumként az autóikra

Fekete acélfelnis Citroen Xsara, mint rendőrautó

A rendőrség sem urizál. Amennyire láttam, öreg Citroen Xsarák alkotják a kék villogós flotta derékhadát, ezenkívül láttam még egy rendőrségi Hyundai i30-at és egy Suzuki SX4 S-Crosst, meg valamit egy felüljárón, ami talán Jeep Compass lehetett.

Athén: nincs fizetős parkolás, de van tüntetés, majd mindennap!

A görög fővárosban azonnal átérezni, milyen mély a demokrácia hagyománya errefelé: nincs fizetős parkolás! Viszont parkolóhely se nagyon van a frekventáltabb részeken, belvárosi szállásfoglalásnál fel kell készülni arra, hogy talán csak százméterekkel arrébb lehet majd megállni az autóval az apartman közelében. Szerencsére az általános hatósági nemtörődömség itt is megvan, senki nem fog ránk szólni, ha legalább a cuccok kipakolása idejére, pár percre megállunk vészvillogóval egy kicsit tilosban. A helyiek is ezt teszik lépten-nyomon, arra persze vigyáznak, hogy ne zavarják a többi közlekedőt, pláne a buszokat, trolikat.

A forgalom nem gyors, de nem is dugós: lassan, sok lámpától meg-megfogva, de folyamatosan halad a járműár még a reggeli csúcs idején is. A motorosokra, robogósokra érdemes figyelni, nem nagyon zavarja őket (és az autósokat sem), ha a lámpánál a sorok közt előretörve egy kicsit bele-beleakadnak néha a tükrökbe, lökhárítókba.

Kontinentális ország lakójaként nagyon élveztem, hogy Athén milyen szervesen épül egybe hatalmas, ronda ipari kikötőjével. Egy útközbeni csomagtartóból falatozásra álltunk meg egy hatalmas komp orra alatt, amelyen igazán stílusosan a Diagoras név díszlett. Eszegetés közben vettem észre, hogy a helyi járművezető-oktatók ide, a soksávos, széles, de forgalommentes rakodótérre hordják ki rutinozni tanulni tanítványaikat:

Az athéni autóvezető-tanulók a kikötőbe járnak rutinozni

Még egy kalandunk volt Athénban, ami ugyan csak lazán kapcsolódik a közlekedéshez, de azért nem hagyhatom ki: páholyból tekintettük meg, ahogy kialakul egy diáktüntetés az utcákon, majd motoros rendőrök zavarják szét a tüntetőket és fogják el a vezéralakokat. Mozgékony Kawasaki Versysekkel és Yamaha Tracerekkel kergették és szorították be a diákokat, akik egy felsőoktatási megszorítás-tervezet ellen tiltakoztak hangosan és látványosan.

Az Akropoliszból néztük, ahogy hajigálják lent az utcákon a köveket és Molotov-koktélokat a rendőrökre, meg ahogy a rendőrök könnygázgránátokkal válaszolnak. A gránátok durrogására mindenki elcsendesült fent a romok közt, az emberek a falakhoz tódultak, hogy megnézzék, milyen háború tört ki odalent. De a múzeumőr csak vigyorgott, mondta, hogy no problem, majd minden nap van valami tüntetés, igazából most csak az furcsállja, hogy nem pár száz méterrel arrébb, a parlament előtt alakult ki a balhé, mert mindig ott szokott. Így hát mi sem aggódtunk tovább, hanem élveztük az előadást kitűnő megfigyelőhelyünkről:

Tüntetés Athénban: ott lobog a Molotov-koktél lángja az utca végén. Az Akropoliszból néztük végig a műsort

Mozgékony 650-es, 700-as motorokkal kergetik a tüntetőket az athéni rendőrök

Az oda- és visszaút: Macedónia, Szerbia oké, Albánia tilos!

Macedónia, hamarosan Észak-Macedónia cuki kis állam, buzgó élni akarással, erőteljes fejlődéssel és a szoci meg a délszláv háborús múlt kevés árnyékával. Szerbia unalmasabb és valahogy terjengősebb, de ott is ugyanazt a lelkes általános nyüzsgést, építő tevékenységet látni mindenfelé, ami jól érzékelhetően megkülönbözteti a feltörekvő ex-komcsi utódállamok vitálisabb, átutazóként is kellemesebb részét a lelassultaktól, a tehetetlenségbe süppedtektől. Mind a macedón, mind a szerb közlekedés egészségesen laza. Szkopjében vidám, láthatóan Angliából importált piros Double Deckerek viszik a népet fel-alá, Belgrádban jól szabályozottan, tempósan áramlik a forgalom. Az autópályák jók mindkét országban, viszont tankolni Macedóniában érdemes, ott 300 forint körül volt a gázolaj – Szerbiában viszont drágább, mint nálunk. Rendőrök vannak, de túlzó korlátozások nincsenek, simán megúsztuk többé-kevésbé szabályos, de azért gyors autózással megállítás, bünti nélkül az egész utat.

Annál nyomasztóbb volt Albánia, legalábbis a belső, szárazföldi vidéke, amelyet most egy rövid érintés erejéig volt alkalmam megtapasztalni a visszaúton. Hihetetlen sok a 40-es, sőt: néha 20-as tábla, és a helyiek be is tartják őket. Nem is csak a rendőrök miatt. A sötétedésben tökfeketébe öltözött biciklisek jöhetnek szembe bármikor, szintén feketébe öltözött fiatalok beszélgettek az út közepén, az őket kerülgető autóktól zavartalanul és a görög kutyáknál sokkal lepusztultabb kutyák jönnek-mennek bárhol, bármikor. Amikor a navigáció hazafelé már erős esteledéskor rávitt minket egy hepehupás földútra, ahol a szemétdombok között kutyafalkák verekedtek és égő szemétkupacok mellől bámultak minket roskadozó kunyhók lakói, szinte vizet facsartam a kormányból, úgy szorítottam félelmemben: csak ne most kapjunk defektet, csak ne most! Naná, hogy a gyerekeknek pont itt támadt pisilhetnékjük. Rábeszéltem őket, hogy legalább addig bírják ki, amíg a navi visszavisz minket az aszfaltra, a főútra. Itt aztán egy benzinkútnál megkérdeztük a rádióból muszlim vallásos zenei műsort hallgató, a sötétben cigarettázó bácsikát, hogy használhatjuk-e a vécét. Bólintott. A világítás nélküli budiban nyitott ajtó mellett, feleségem őrizete mellett történt meg a dolog, miközben én a vidéket kémleltem a kocsiból, ujjammal az indítógombon, hogy bármikor menekülhessünk, ha jönnek a pomogácsok.

És ez nem Albánia, hanem még Görögország: kocka-Lada húz el esztergomi Swift mellett

A szörnyű albán vidék hangulatát még az se tudta kompenzálni, hogy a macedón határ felé közeledve az Ohridi-tó partján egy frissen épített turistaparadicsomba is beletaláltunk. Gokartpálya-minőségű aszfalt, makulátlanul tiszta, kivilágított partmenti sétány, vadiúj, csilivili vendglátóhelyek: ilyen is van, ha valakinek erre van igénye, de a hétköznapi, valódi Albánia még nagyon nem Európa.

Hát ez volt Görögország, szezonon kívül, néptelen utakon, de még épp élvezhető hőmérsékletű tengerrel, október legvégén-november legelején. Imádtam a túrát, a család nemkülönben, és meg is egyeztünk hazafelé jövet: jövőre, szigorúan tavasszal vagy ősszel, Toszkánán át Rómába megyünk!

(A defektet amúgy az út legvégén, a tompai határátkelőtől mintegy száz méterre kaptuk meg. Erről és a pótkerék nélküli Szép Új Világ gyötrelmeiről hamarosan beszámolok egy másik cikkben, amelyben azt mesélem majd el, hogy visel egy négyezer kilométeres túrát egy olyan szép, nagy, korszerű autó, mint a tartós tesztes dízel Talisman.)