Veterán versenyautókon (legyen szó raliról, vagy pályaversenyről) gyakran láthatunk egyszerű, minden szerelőkészletben megtalálható ragasztószalagot, szigetelőszalagot a fényszórókon.
Ma sokan egyszerű menőségből, divatból ragasztják le fényszóróikat egy-egy találkozó alkalmával, de az nyilvánvaló, hogy a parkolóban ácsorgáshoz erre semmi szükség. Viszont a XX. század hőskorában, amikor még nem volt műanyag sem az autókban, sem a versenyzők szervezetében, nos akkor ez a ragasztás praktikus célt szolgált.
Az 1980-as évek végéig, a kompozit anyagok széles körű elterjedését megelőzően az autók és motorkerékpárok üvegből készült, zárt fényszóróbetéteket használtak.

Fotó: Terry/Ebrey/LAT Images
A versenypályán egy felverődő kő, egy apróbb koccanás az elöl haladó autóval – vagy ami még rosszabb, a szalagkorláttal – könnyedén ezen fényszórók szilánkosra töréséhez vezethetett. Bár az aszfalt üvegszilánkokkal történő beterítése elsőre talán nem hangzik katasztrofálisnak, ezek a szilánkok könnyen kivághatták az abroncsokat, ami sokkal súlyosabb következményekkel járhatott.
A ragasztószalag használata így egy korabeli biztonsági megoldás volt – egy nyers, de hatékony megoldás, amelynek éppen az volt a feladata, hogy a kitört üvegdarabokat a kellő ideig egyben tartsa.
Tehát nem magát a fényszórót védte, csak a nagyobb szilánkok szétszóródását előzte meg.
A hosszútávú versenyeken induló csapatok pedig ennél is messzebb mentek. A Daytonai 24 órás versenyen a szerelők a nappali etapok alatt strapabíró ragasztószalaggal takarták fényszórók buráját. Ez a megoldás két célt szolgált.
Képzelhetjük: 12 órányi gyilkos versenytempó után a pályáról felvert törmelék és por szinte könyörtelen homokfúvóként funkcionál – a floridai vidékre jellemző, gigantikus méretű rovarokról már nem is beszélve.
Mindez apró krátereket ütne a felületen és vastag szennyeződéssel terítené be azt, drasztikusan lerontva a lámpák világítási teljesítményét. A nappali leragasztással a csapatok lényegében megóvták a fényszórókat arra az időszakra, amikor a legnagyobb szükség volt rájuk.

Egy 1958-as Austin A40,. Fotó: Michael Cole/Corbis via Getty Images)
Amikor aztán a nap alábukott a horizonton, a bokszutcai személyzet egyetlen határozott mozdulattal letépte a borítást, az éjszakai műszakra beugró pilóták pedig ismét maximális fényáradattal hasíthattak végig a sötét aszfalton. Zseniális, faék egyszerűségű trükk volt ez egy olyan versengésben, ahol hatalmas tétek forogtak kockán.
A modern versenysportban a csapatok persze ma is óvják a fényszórókat. Manapság azonban már víztiszta vagy sárgított, letéphető fóliákat használnak – úgy érdemes elképzelni ezeket, mint a fényszórókra szabott okostelefon-kijelzővédőket.
A lámpára ragasztott ikonikus X tehát napjainkban inkább kulturális utalás, semmint praktikus megoldás, ami jóval azután is tovább él a köztudatban, hogy eredeti funkciója végleg elkopott. Kétségtelenül menőn néz ki, ez vitathatatlan. De hacsak nem egy korhű veterán versenygépet terelgetünk, a szigetelőszalagot jobban tesszük, ha bent hagyjuk a szerszámosládában.

