A hazai autóvásárlók mindig keresik a prémiumtípusokat, legyen bármilyen viharos a gazdasági helyzet. A külföldről behozott használt autók listáján örökbérlettel szerepelnek a BMW-k, Audik, Mercedesek. Még 2024-ben is ez volt a helyzet: „Kizökkenthetetlenül birtokolja továbbra is ugyanaz a három német gyártó a dobogót (Volkswagen, Opel, Ford), majd a német prémiumtrió következik (Audi, BMW, Mercedes) a márkák toplistáján.”
Gyakorlatilag évtizedek óta tart a német márkák meghatározó fölénye, ha külföldről behozott személyautókról beszélünk. Pedig lehetőség akadna más, csak ezek nem túl népszerű, ismert típusok, és itthon is kevés akad belőlük. Pont ezért jelenthetnek érdekes, kalandos választást azoknak, akik a megszokottól eltérő, de karakteres autót keresnek.
Ebben a kategóriában szerepelnek a dél-koreai csúcsmodellek az elmúlt húsz évből. Ma már tömegével fordulnak elő a Hyundai-Kia-páros termékei a hazai utakon, és senki sem lepődik meg a Hyundai Santa Fe húszmillió forint felett induló árain. A 2000-es évek elején azonban ezek a márkák még jószerével ismeretlenek voltak, és a csúcsmodelljeiket nyomott áron kínálták.
Nagy sikert így sem értek el, főleg az esetlen, sok esetben koppintott dizájn és hiányzó extrák miatt. Kényelemben, hajtásláncok terén viszont már akkor hozták az átlagot. Erre ékes példa a Kia Opirus, amit 2004-ben a Vezess is tesztelt.
„Hát ez meg most milyen autó? A nem túl szép magyarsággal feltett kérdésre gyakran kellett válaszolnunk az Opirus kipróbálása során. Mindig azzal nyitottunk, hogy egy dél-koreai autógyár csúcsmodellje, közeli rokona a Hyundai Equus.
Ilyenkor kicsit elbizonytalanodott a hallgatóság, aztán megcsillantottuk, hogy 3,5 literes V6-os motorja van és 203 lóerős. Hű, az aztán, hangzott elismerően.
Szerintünk akár egy az egyben is levehették volna a sváb limuzin formáját, akkor az Opirus külseje kevésbé volna eklektikus. A benzinkútnál oldalról jó érzékkel Lincolnnak nézte a töltőállomás-kezelő, de az autó orrán Kia-emblémát látott, szemből pedig a pápaszemes E-osztály bámult vissza rá.
Távol-keleti nagyautók belső terében a gagyi anyagok és a nekünk furcsa ízlésvilág számos nyomát fel szoktuk lelni, de az Opirusban az anyagokat nézve nincs mit cikizni. A bőrülés ránctalan, a tetőkárpit igen finom tapintású, a szőnyegek szépek, a műanyagok jellemzően puhák és igényesek, kivéve a szellőzőrostélyok vonalában.
Mi az Opirust vezetve hamisítatlanul nagymenőnek éreztük magunkat odabent. A V6-os motor csendessége, majdnem tökéletesen sima járása és a nagyon jó zajszigetelés révén arisztokratikus közönnyel figyeltük a külső világot. A majdnem süketszobaszerű, abszolút zajmentes utastérben látni látjuk ugyan, mi történik körülöttünk, de a bántó zajok is csak neszezésként szűrődnek be.
Az Opirus különleges utazási élményt komponál végtelen lábterével, óriásokra méretezett fejterével, gáláns belső szélességével, puha rugózásával és halkságával” – írtuk korabeli tesztünkben.
Itthon egyetlen eladó darab sem akad, a mobile.de kínálatában viszont 15 eladó Opirust találtunk, a legolcsóbbat 1000 (400 ezer forint), a legdrágábbat 4000 euróért (1,6 millió forint) mérték. Kétségkívül érdekes típus, olyan ritka, hogy épkézláb szerviztapasztalat sincs róla, a hazai tulajdonosok fórumán is apróságokról van szó, de azért a 3,5 literes V6-os kötelező szervize mindenképp zsebbe nyúlós mutatvány, legyen szó a folyadékok vagy akár a vezérlés cseréjéről.
Mindenesetre 1,5 millióig kevés hasonló méretű, 1,9 tonnás országúti csónakot tudunk megvenni, amiről kevesen tudják, hogy egyáltalán micsoda.
