Abban az időben, amikor még akadtak fehér foltok a térképen, az emberek ellenállhatatlan vágyat éreztek a felfedezetlen területek meghódítására.

Legtovább a nem mellesleg tényleg teljesen fehér Antarktisz húzta, köszönhetően a cseppet sem emberbarát környezetnek. A harmincas években már javában a Déli-sark jegén tébláboltak a különböző nemzetiségű kutatók, és küzdöttek az elemekkel. Nem egy felfedező végezte jégbe zárt múmiaként, és ennek legfőbb oka a nehézkes közlekedés volt. A kutyaszánok és kezdetleges lánctalpas traktorok nem jelentettek életbiztosítást.


30 tonnányi meggondolatlan elszántság.

30 tonnányi meggondolatlan elszántság.

30 tonnányi meggondolatlan elszántság.

 

Baj esetén a mentőcsapatok nem tudtak haladni, ez okozta az amerikai Byrds admirális vesztét, akihez a hatalmas hóviharban nem jutott el a megmentésére siető kutatótárs, Dr. C. Poulter. Ez a tragikus élmény sarkallta C. Poultert arra, hogy mindent latba vessen egy igazi jégre termett jármű kerékre állításáért.

Így kezdődött a “Snow Cruiser” az Antarktiszra szánt hatalmas hójáró hihetetlen története.

Miután C. Poulter visszatért, Chicagóban egy egyetemi kutatócsoport vezetői pozícióját kapta meg, amely a jégjáró masztodon kifejlesztésére koncentrált. Komoly kalapozással kezdődött, hogy a hajmeresztően merész tervek megvalósuljanak. A kormány képviselői lelkesen dobtak 150.000 dollárt a büdzsébe, valamint több magáncég is profitot sejtett a sarki jég alatt, és felszereléssel támogatták a fejlesztést.

A jégre szánt masztodon

Másképp forogtak az agyak a harmincas évek végén. Mert ezek nem mindennapi tervek voltak. Nem találtam rá jobb kifejezést: “ezek a srácok nem szarral gurigáztak!” Lássuk, miért!

Egy 17 méter hosszú és 6 méter magas guruló labor rajzait rejtették a tervek, 30 tonnányi össztömeggel, egy évre elegendő üzemanyaggal, felszereléssel és ellátmánnyal a fedélzeten. A belső térbe alvókabint, rádiószobát sőt még a fényképek előhívásához használt sötétszobát is terveztek. A motorok  életben maradását 9500 liter gázolaj és 3800 liter kerozin szavatolta. Hogy mire kellett a kerozin?

A Snow Cruiser-t úgy tervezték, hogy akár mint majom a gyermekét egy kisebb méretű repülőt is hordozni tudjon az expedíció alatt! A 30 tonna mozgatását a mozdonyokhoz hasonlóan oldották meg, mind a négy keréknek saját 50 lóerős elektromotorja volt, és két elektromotort egy közös General Electric generátor látott el árammal, amelyeket egységenként egy-egy 11 ezer köbcentiméteres, 150 lóerős Cummins dízelmotor hajtott.

Az alacsony hőmérséklet miatt különleges üzem- és kenőanyagokra is szükség volt. A Snow Cruiser valamivel több mint 11 ezer liter üzemanyagot vitt magával, ez a számítások szerint körülbelül 13 ezer kilométerre volt elég.

A három méter magas Goodyear abroncsok 340 kg-ot nyomott a mérlegen, ebből csak maga a gumiköpeny 113-at tett ki. A 86 centiméter széles gumikban a levegő nyomását 1,1 és 1,4 bar között lehetett változtatni, s a fagyás elkerülése érdekében fűteni is tudták őket.

Ahol még éppen működött, az aszfalt.

Ahol még éppen működött, az aszfalt.

A valóság, a véres valóság

Mindez nagyon jól mutatott a tervrajzokon, ám a valóság próbája még igen messze volt. Akárcsak a tenger, ahol az indulásra kész hajó várakozott. Az építés 1939 augusztusában kezdődött, és komolyan iparkodniuk kellett, mert az Antarktiszra tartó hajó November 15.-én indult Bostonból. Amely város nem mellesleg 1600 kilométerre fekszik az építés helyszínétől, Chicagótól.


Nem kis próbatétel várt Dr. Poulter csapatára. Ezt a hosszú utat javarészt közúton, 16 km/h körüli maximális sebességgel kellett megtenniük. A sajtó és a közvélemény egyre nagyobb érdeklődéssel figyelte a hatalmas masztodon vonaglását. Többször lerobbantak, elakadtak, de már nem volt idő az újratervezésre, a vasat hajóra kellett tenni.

Szerencsére három nappal indulás előtt sikerült megérkezni a kikötőbe, és gond nélkül felpakoltak a North Star fedélzetére.


Az Antarktisz visszavág

Nem aprózták el, beletömtek mindent amire egy sarkkutató gondolhat.

Nem aprózták el, beletömtek mindent amire egy sarkkutató gondolhat.

Nem aprózták el, beletömtek mindent amire egy sarkkutató gondolhat.

 

A megérkezés már nem volt ilyen zökkenőmentes, a rossz előjelek sorozata folytatódott. A fából készült rámpa kettétört a 30 tonnás súly alatt, és csak a szerencsének köszönhetően érte el a sarki havat. Ahonnan nem sokat mozdult, mert már az első métereken teljességgel használhatatlannak bizonyult. A mocsárjárásra tervezett abroncsokon besüllyedt akár szumóbajnok az iszapfürdőbe, a motorok harmatgyengék voltak ehhez a kihíváshoz, és menthetetlenül túlmelegedtek. Hiába szereltek duplakereket, hóláncot, cserélték rövidebbre a sebességi fokozatokat, a hatalmas acéltömb partra vetett bálnaként pihegett a havon, a bordázat nélküli abroncsokon nem tudott megfelelő ütemben haladni. Egyedül hátramenetben sikerült mozgásra bírni, így sikerült a leghosszabb, 148 kilométeres túrát teljesíteni.

Később csak menedéknek, kutatólabornak használták, hiszen ebben a tekintetben fényévekkel jobb volt, mint egy sátor. Végül az Egyesült Államok belépett a II. Világháborúba, és elapadt a kutatásra szánt támogatás. A megmaradt repülőgépeket hajóval hazaszállították, a Snow Cruiser-t pedig egy földalatti garázsban hagyták, amit szép lassan belepett a hó, egy 1960-as években tett látogatás óta senki sem tudja pontosan hol van. Egyesek szerint az olvadó jéggel a tengerbe süllyedt, mások az oroszok kezét sejtik a dologban.

Egyvalami biztos. Ehhez fogható guruló szörny nem lesz több a történelemben, ma már nincs helye a meggondolatlan hősködésnek.