Nem dohányzunk, legtöbbünknek nincsenek felesleges zsírhurkái deréktájon, tehát a zsírszalonnáról, körmös pacalról sem kell még lemondanunk. Italozni pedig szigorúan mértékkel szoktunk. Vannak azonban kellemetlen, rossz szokásaink, amikkel autóvezetés közben néha magunk is szembesülünk. Vegyük őket sorra, hiszen ha ismerjük az ellenségünket, csak akkor tudunk ellene küzdeni is.
Szokásunk szerint megint a főszerkesztőnkkel kezdjük. Kuncogjunk tehát együtt:
Rácz Tamás főszerkesztő:
Úristen, végiggondoltam a kényszeres baromságaimat: tényleg ennyire beteg vagyok?
Kicsit meg van húzva és lassan rozsdásodik? Egy éve kéne lefújatnom 5000 forintért? Istenem, semmi nem tart örökké. A szellőzőrostélyoknak ellenben azonos szögben, vagy legalább jobb-bal oldalon szimmetrikusan kell állniuk, különben megsemmisül a Föld. A manuális klímás kocsik forgókapcsolóinak kis fogantyúja lehetőleg függőlegesen vagy vízszintesen álljon, ha ez nem megy, akkor egyforma szögben (ventilátor 1-es fokozat, levegő szélvédőre és lábra, fűtés kábé egynegyeden).
Ha félrehúz a fék, minden második pedálnyomásra emel ki a kuplung, hát istenem, nem zavar. Viszont boldog vagyok, szívem repes, ha a fordulatszámmérő és a sebességmérő mutatója együtt emelkedik, ez jellemzően harmadikban-negyedikben gyorsítva érhető el. Sok kocsiban viszont sehogy, ami nagyon nyugtalanító.
Az első hó még nyári gumival ér? Az ablaktörlő nyolcadik hónapja húz csíkokat? Belefér. De a kormány karimája nem takarhat bele az órák keretébe. Felzaklat, ha az ablaktörlő és az indexkar nem szimmetrikusan áll, ezért gyűlölöm, ha esik az eső. Menet közben vagy minden ajtó legyen nyitva, vagy mind legyen zárva, a rendszertelenül felmeredő zárgombok, japán kocsikban a kilincsek itt a piros-hol a pirosa idegesít.
Koszos lehet a kocsi kívül-belül, a csomagtartóban dübbenhet minden kanyarban az elszabadult benzineskanna, nem érdekel. De az olajcsere-perióduson túl minden száz kilométer egy év mínusz az életemből. És a fejtámláknak egyforma magasan kell állni elöl is, hátul is (de soronként elég).
Persze a tempomat álljon 100-on, 101-en, esetleg 111-en, 123-on, vagy bármelyik tízzel osztható számon. Az öttel osztható érték esetleg elmegy; 55, 95, 135 rendben van, úgyis annyit csal az óra. (De boldogabb lennék, ha nem csalna, szeretem a 0-t.) De ha a jobb egyben ülök, és látom, hogy a sofőr 107-nél nyom rá a gombra, az fáj.
Álmaim rádiója pedig az lesz, ami a 100,0-n sugároz majd.
Horváth Zsolt:
Töröm a fejem, de nem igen tudok semmi autóhoz kapcsolódó kényszeres tevékenységemről. Legfeljebb kettő van: ha menni szeretnék a járművel, mindig beindítom, amikor megérkezem, leállítom a motort. Meg persze szoktam használni a gázpedált, fékpedált, ha a szükség megkívánja.
Zsoltunk tehát – saját bevallása szerint – semmiféle kényszeres tevékenységet nem űz az autóban. Menthetetlen.
Földes Attila:
Én pl. megállás után pontosan egyenesbe szedem a kormányt, mintha fotóznom kellene a műszerfalat, behúzom a kéziféket, egyesbe teszem a váltót és bezárás után megrángatom a kilincset, hogy ügyesen bezártam-e a kocsit. Ami ugye az újabb, kulcs nélküli kocsiknál egyenértékű a biztos megőrüléssel.
Ja, még valami: ha tesztautóba ülök, a rádióadókat gyorsan átprogramozom úgy, hogy az 1-esen az MR1, kettesen az MR2, a hármason meg a Bartók jöjjön. Semmi értelme, de ennek így kell lennie.
Szörényi András:
A kulcsnélküli nyitók közül az utóbbi időben használtak (Scénic és a sok Toyota Verso, Urban Cruiser) épp az Attilához és hozzám hasonló kényszeres kilincsrángatók kedvéért zárás után a kilincset meghúzva elsőre nem nyitnak ki, csak újra próbálkozva, tehát nyugodtan elkotródhatunk ellenőrizni, hogy bezártuk-e a lakást.
Én a tükröket állítgatom sokszor, hogy tutira jól látok-e benne, a belsőt főleg, hogy görnyedten ne lássak benne jól, mert így ki kell húzzam magam. A lámpát is fel-le kapcsolom a Splashben, hogy ég-e, mert olyan gyengén világít városban. Előfordul, hogy egyesből kiveszem a váltót, majd újra egyesbe teszem várakozásnál, hogy tényleg jól egyesben volt-e? Attila rituáléját megfejelem a mostani csúszós télben azzal, hogy a járda felé kormányzom a kereket, de szigorúan gurulás közben, hogy ne feszítsem szét a kormányművet.
Az álló helyzetben kormányt tekerő, szervón cseperedett újdondászokat meg beraknám egy Csepel teherautóba, hogy tanulják meg, milyen nagy fájdalom álló helyben tekerni a kormányt a járműnek, csak az ő petyhüdt kacsójuk alá dolgozik a rásegítés, és ezért nem érzik a terhét. Ez olyan bűn a szememben, mint meghagyni a csirkéhez tartozó bőrt. A váltót én is egyesben hagyom, hogy az összes kuplungnyomás nélkül indítózó nő tanulja meg kinyomni a kuplungot. Bár ilyet csak apukám húgától láttam, de belém égett.
Hamar Balázs pajtásunk lapzártáig nem tudta befejezni a jegyzetelést. Már három spirálfüzetet telefirkált, de ezidáig nem ért a felsorolás végére. Nekünk is jobb így, higgyék el.
Nagy Dénes:
Az én paráim igazából nem teljesen parák, sokkal inkább a biztonságérzetet és kényelmet szolgáló apróságok. Igaz a betartásukhoz tényleg betegesen ragaszkodok.
Az egyik ilyen az ülés és a kormány beállítása, ami leginkább a testi adottságaimnak köszönhető. Kormány koppig betolva, ülés teljesen leengedve. Más beállítást nehezen tartok elképzelhetőnek. Minden alkalommal nehéz megszokni például a magas üléshelyzetéről híres (mintha szekéren ülnék) Daciákat.
Az ülés leengedés miatt, az övet is mindig le kell engednem, ellenkező esetben az ölembe huppanna a fejem egy erősebb fékezésnél. Az övet pedig természetesen mindig bekötöm. Többször próbálkoztam már a mellőzésével, de általában két saroknál tovább nem jutok. Egyszerűen fáj, ha nem vagyok bekötve.
És végül néhány teljesen hétköznapi para: a gravitációs öv nélkül nem szállhatok be a kocsiba, mert különben ellebegnék, a védőszemüveg mindig rajtam van, mert a Földön lévő fények jóval erősebbek, mint a Marson megszokottak és az alufóliával bélelt sapka sem maradhat otthon, ami ugye a gonosz sugarak ellen véd.
