Elsőre furcsa látványt nyújthatott a Himalája szerpentinjein kanyargó Peugeot 504-es. A 49 éves oldtimer azonban egyáltalán nem tévedt el, hanem a Classic Himalayan Drive egyik résztvevője volt, még tavaly év végén.
Az útvonal a legendás ’80-as évek Himalaya Rally nyomvonalát idézte meg. Bár a szervezők törekedtek a biztonságra, továbbra is komoly veszélyekkel kellett számolniuk a versenyzőknek: vízátfolyásos utak, szakadékok, hirtelen meginduló kőzuhatag, hófoltok és meredek emelkedők váltották egymást. A 2.3 literes dízelmotorral hajtott szedánnak a leginkább összkerékhajtású és jóval fiatalabb személyautókkal kellett versenyeznie.
Ráadásul a táv egyáltalán nem volt rövid. A résztvevőkre bő másfél ezer kilométer várt, ami naponta 200-250 kilométer megtételét jelentette, lélegzetelállítóan nehéz szakaszokkal. A volán mögött Ranjit Pratap foglalt helyet, a navigátor szerepét pedig Uma, a férfi felesége vállalta magára az anyósülésen.
Meredek emelkedők
A ralin a hetedik napig minden rendben is ment. Addig tűnhetett az egész egy romantikus utazásnak. A közepes tempójú országutak, a hosszabb egyenesek, a laza emelkedők mind-mind kedveztek a Peugeot-nak. Dízelmotorja kitartó erővel húzta fel a kasznit és a benne ülő utasokat a helyekre. Panaszra egyáltalán nem lehet okuk az utasoknak.
A Jalori-hágónál azonban át kellett értékelniük mindent. Amikor odaértek a hegyoldal már javában hófoltos volt, az emelkedők pedig olyan meredekké váltak, hogy azok még a terepjáróknak is feladták volna a leckét. “A Peugeot ekkor már csak első fokozatban volt képes feljebb kapaszkodni, és Ranjitnek finoman kellett adagolnia a gázt, hogy a motor ne hevüljön túl, de ne is fulladjon le. És ha ez nem lett volna elég: időközben elromlott a fékrásegítő, a fékhatás pedig nagyjából az eredeti húsz százalékára csökkent. Emiatt a hágó tetején alig volt idő fellélegezni, mert a lejtmenet még félelmetesebbnek ígérkezett” – olvasható a Peugeot sajtóközleményében.
Pininfarina formatervezés
A Peugeot 504 története már bemutatásakor különleges volt: 1968-tól kezdve több mint 3,7 millió darab készült belőle, és nemcsak Európában, hanem gyakorlatilag minden kontinensen otthonra talált. Ez volt az a modell, amelyet Afrikában taxiként évtizedeken át verhetetlen strapabírása miatt imádtak; amelyből Latin-Amerikában is munkásautó lett; amelyet Ausztráliától Ázsiáig bárhol láthattunk poros országutak, földutak, erdei szakaszok fáradhatatlan társaként.
Nem véletlenül: az 504-es olyan műszaki alapokra épült, amelyek a maga korában kiemelkedőnek számítottak, és ma is úgy tűnhet, mintha kifejezetten nehéz terepre tervezték volna. Masszív, jól méretezett önhordó karosszéria, hosszú rugóutak, elöl-hátul kifinomult, de strapabíró futómű, magas oldalfalú gumik, kényelmes ülések és szívós motorok – a francia elegancia és a vaslogikájú tartósság ritka találkozása volt. Pininfarina formatervezése pedig olyan mértéktartó eleganciát kölcsönzött neki, amely máig kortalannak hat.
Ismét megtenné-e?
A sötétbézs 504-es ekkor már kissé megviselten, de elszántan haladt tovább. Persze, előfordulhatott volna komplikáció, de ebben az esetben a részt vevők segítségére siettek volna a karaván kísérő szerelők, vagy mentősök. A szedán sikeresen célba ért és ezzel rácáfolt a sztereotípiákra. Akik legyintettek rá, mert nem bíztak benne, hogy meg tudja csinálni, azok biztosan csalódottak voltak a látványa miatt.
A sofőr, Ranji azonban azt mondta a verseny után, hogy bár az élmény felemelő és életre szóló, ennek ellenére soha nem vágna bele még egyszer. A férfinek azonban nemcsak magának sikerült bizonyítania, hanem maga a szedán is bizonyított. Az 1977-es gyártású autó ugyanis tanúbizonyságot tett arról, hogy az öreg technika is képes lehet bámulatos teljesítményre. És bár manapság ilyen autókat csak múzeumban látni, ennek ellenére komoly teljesítményre képesek, ha esélyt kapnak.
