Emilio Giuseppe, vagy ahogy mindenki nevezte, “Nino” Farina 1906. október 30-án született Torinóban. Tehetős családból származott, apja karosszéria-építő vállalkozása fontos szerepet játszott az olasz autóiparban. A kis Nino már gyermekkorában rajongott az autókért, a legenda szerint kilencéves korában már vezetett. A torinói egyetemen jogot végzett, majd politikai gazdaságtanból doktorált, később előszeretettel hívatta magát Dottore Farinának. Katonai szolgálatát a lovasságnál töltötte, a sportos fiatalember kiválóan síelt, lovagolt és futballozott is, de igazi szerelme az autóversenyzés maradt. Első autóját még egyetemistaként, tőzsdézésből szerzett pénzen vette, a használt Alfa Romeóval 1925-ben indult első hegyi versenyén, ahol apjával versengve rögtön súlyos balesetet is szenvedett.
Az 1930-as években Maseratival és Alfa Romeóval versenyzett, tehetségére felfigyelt az autóversenyzés akkor legnagyobb csillaga, Tazio Nuvolari, aki mentora lett. Farina 1936-ban második lett a híres Mille Miglia versenyen, ahol azzal keltett feltűnést, hogy az éjszakai szakaszokon világítás nélkül száguldott a sötétben. A korszak egyik leggyorsabb versenyzőjeként 1937 és 1939 között háromszor lett olasz bajnok, de agresszív vezetési stílusa miatt a többiek tartottak tőle. Nem alaptalanul: 1936-ban a francia Marcel Lehoux, 1938-ban a Tripoli Nagydíjon a magyar Hartmann László halt meg, miután karamboloztak az olasszal. A második világháború félbeszakította pályafutását, a versenyzéshez csak 1946-ban, negyvenévesen térhetett vissza.
Farina 1938-ban az Alfa Romeo 312 volánjánál a Svájci Nagydíjon (Kép: Louis Klemantaski/Klemantaski Collection/Getty Images)
1946-ban megnyerte a Nemzetek Nagydíját, de az Alfa Romeónál csak második számú versenyzőként tekintettek rá, mire a büszke Farina felmondott. Ő Maseratival továbbra is sikeres maradt, az Alfa Romeo viszont rövid idő alatt három pilótáját vesztette el és amikor 1950-ben kiírták a Forma-1 első szezonját, újra szerződtették, társa az olasz Luigi Faglioli és az argentin Juan Manuel Fangio lett.
A világbajnokság első futamára 1950. május 13-án az angliai Silverstone pályáján került sor 200 ezer néző előtt, VI. György brit király jelenlétében, a 70 körös versenyre tíz csapat 16 versenyzője és további tíz privát induló nevezett. A versenyt az Alfa Romeók dominálták, az élről induló Farina a 70 körből 63-ban vezette a mezőnyt és 2,6 másodperc előnnyel intették le a célban, övé lett a leggyorsabb kör is.
1950. május 13. – Farina győz az első Forma-1es világbajnoki futamon, a Brit Nagydíjon az Alfa Romeo 158-cal (Kép: INP/Bettmann Archive/Getty Images)
Ezután Svájcban is győzött, de aztán Fangio diadalmaskodott a Monacói, a Belga és a Francia Nagydíjon is, így a világbajnoki cím sorsáról az utolsó, monzai futam döntött. Ezen Fangio indult az élről, de autójának műszaki problémái miatt fel kellett adnia a versenyt, s a második helyen befutó Farina három pont előnnyel megnyerte az összetett pontversenyt, ő lett a Forma-1 első világbajnoka.
A következő évben már Fangio bizonyult jobbnak és megszerezte a világbajnoki címet, Farina egyedül a Belga Nagydíjat tudta megnyerni. Miután az Alfa Romeo az végén kivonult, 1952-ben a Ferrarihoz szerződött. Ekkor már az új csillag, Alberto Ascari árnyékában versenyzett, utolsó futamgyőzelmét 1953-ban a Német Nagydíjon aratta. Farina három évig maradt a Ferrarinál, utoljára 1955-ben a belgiumi futamon állt a dobogón, s egy évvel később visszavonult.
Az 1950-es évek bajnokai (b.-j.) Alberto Ascari, Juan Manuel Fangio és Nino Farina (Kép: Central Press/Getty Images)
Forma-1-es pályafutása során 33 futamon vett részt, öt győzelmet és 20 dobogós helyezést szerzett, öt alkalommal indulhatott az első rajtkockából, és ugyancsak ötször futotta meg a leggyorsabb kört. Vezetési stílusa különleges volt, hátra dőlve, kinyújtott karral fogta a volánt és került minden felesleges mozdulatot, ami később több versenyző, például a brit Stirling Moss számára mintául szolgált. A pályán rendkívül kemény, elszánt és kíméletlen volt, Enzo Ferrari úgy jellemezte, hogy kívül-belül acélból van. Pályafutása során több tucatnyi súlyos baleset részese volt és sok versenyt kellett feladnia, a korban általános volt a nézet, hogy autóját csak Szűz Mária tartja a pályán. A rendkívül vallásos Farina úgy vélte, győzelmeit istennek köszönheti, kudarcaiért viszont mindig külső körülményeket, technikai hibákat, ellenfeleit vagy a balszerencsét okolta, de soha nem saját magát. Magánemberként társadalmi helyzetére büszke, rendkívül önérzetes és tartózkodó volt, kerülte a nyilvánosságot, és mivel felesége őrültségnek és túl veszélyesnek tartotta az autóversenyzést, még azt sem engedte meg, hogy világbajnoki címe után otthonában fotózzák.
Doktor Frina már a visszavonulása után, 1962-ben, 56 évesen (Kép: National Motor Museum/Heritage Images/Getty Images)
Visszavonulása után luxusautókkal kereskedett, és nagybátyja, Battista Farina autótervező vállalkozása, a Pininfarina munkájában is részt vett. A számtalan versenybalesetet ép bőrrel túlélő Farina 1966. június 30-án a Francia Nagydíjra tartott, amikor a Francia-Alpokban, Chambéry közelében autójával megcsúszott az úton, egy távírópóznának csapódott és a helyszínen életét vesztette.
Kövesd a Vezess.hu-t a Google hírekben!
