Az alábbi küldetés főszereplője egy átalakított Lockheed L-1011 TriStar repülőgép, amely mára az utolsó működőképes példánya ennek a típusnak.
A küldetés célpontja a Neil Gehrels Swift obszervatórium, amelyet 2004 novemberében állítottak Föld körüli pályára. A NASA űrtávcsöve eredetileg a gammakitörések, vagyis az univerzum legnagyobb energiájú robbanásainak megfigyelésére készült, de az elmúlt két évtizedben más nagy energiájú kozmikus jelenségek kutatásában is fontos szerepet kapott. A Swift továbbra is értékes eszköz, csak éppen egyre nagyobb bajban van:
a pályamagassága a felsőlégköri fékezőhatás miatt folyamatosan csökken.
Ez minden alacsony Föld körüli pályán keringő műholdnál természetes folyamat, a Swift helyzetét viszont a fokozott naptevékenység is rontotta. A Nap aktivitása felmelegíti és kitágítja a Föld felső légkörét, így a ritka gázrészecskék nagyobb fékezőerőt fejtenek ki a műholdakra. A Swiftnek nincs saját hajtóműve, amellyel korrigálni tudná a pályáját, ezért külső segítség nélkül előbb-utóbb visszatérne a légkörbe és elégne.
A NASA ezért bízta meg az arizonai Katalyst Space vállalatot egy különleges robotizált szervizküldetéssel. A cég LINK nevű űreszköze arra készül, hogy pályára állás után utolérje a Swiftet, átvizsgálja a lehetséges kapcsolódási pontokat, majd három robotkarjával rögzítse magát az űrtávcsőhöz. Ezután hónapokon át, fokozatosan emelné magasabb pályára a több mint húszéves obszervatóriumot.
A LINK nem egy óriás
Nagyjából 400-425 kilogrammos kis műholdról van szó, amely három xenonüzemű ionhajtóművet használ. A NASA szerint a cél az, hogy a Swiftet közel az eredeti, nagyjából 600 kilométeres pályamagasságra emeljék vissza. A manőver különlegessége, hogy a Swiftet eredetileg nem úgy tervezték, hogy később egy másik űreszköz megfogja vagy kiszolgálja. Ha a művelet sikerül, az fontos mérföldkő lehet a robotizált műholdszervizelésben.
A küldetés indítása sem hétköznapi
A LINK-et egy Pegasus XL rakéta viszi majd a világűrbe, amelyet nem hagyományos indítóállásról lőnek fel, hanem egy repülőgépről engednek el, nagyjából 12 kilométeres magasságban. Néhány másodperc szabadesés után beindulnak a rakétahajtóművek, és a Pegasus önállóan folytatja az útját a világűr felé.
Itt jön képbe a történet talán leglátványosabb szereplője, a Stargazer. A Lockheed L-1011 TriStar eredetileg széles törzsű, háromhajtóműves utasszállító repülőgép volt, a hetvenes évek egyik technikailag fejlett típusa. A Stargazer 1974-ben készült, majd évekkel később teljesen új feladatot kapott: az Orbital Sciences vállalat rakétaindító platformmá alakította. A törzs alá külön felfüggesztési és oldórendszert építettek, megerősítették a szerkezetet, és a fedélzeten kialakították a rakétaindításhoz szükséges kezelőállásokat.
A Stargazer azóta külön kategóriát képvisel
Nem utasokat szállít, hanem rakétákat visz fel indítási magasságba, és ezzel rugalmasabbá teszi az űreszközök pályára állítását. A Swift mentésénél ez azért különösen fontos, mert az obszervatórium alacsony hajlású keringési pályán mozog, amelyhez a levegőből indított Pegasus XL kedvező megoldást kínál.
A jelenlegi indítási menetrendek szerint leghamarabb június 27-én indulhat a projekt, de az ilyen küldetéseknél az időpont az időjárás, a műszaki ellenőrzések és a pályaszámítások miatt még változhat.
Ha a LINK sikeresen eléri és megemeli a Swift pályáját, az űrtávcső újabb éveket nyerhet a világűrben.
