A fiatal évek legvagányabb, legérdekesebb autóinak – Lamborghini, Ferrari F40, Pontiac Trans-Am, Mazda MX-5 – mind bukólámpája volt. Sőt az olyan tucatautókon is ott volt mint a Mazda 323F.
Felmerül a kérdés: hova tűntek? Kihalásuk mögött több tényező áll: a szigorodó gyalogosvédelmi előírások, a fényszóró-technológia fejlődése és a Ford Taurus bemutatása együttesen nyírta ki az elektromos önindító óta feltalált legjobb autós funkciót.
A hozzáértők szerint az első autó, amely bukólámpát kínált, a letaglózóan gyönyörű, 1936-os Cord 810 volt. A Cord esetében a fényszórókat azért rejtették el, hogy ne törjék meg az első sárvédő vonalait az akkoriban használt nagy, gülüszemhez hasonlóan dülledő lámpatestekkel.
Cord 810
Csak a 60-as és 70-es években, amikor az autótervezők elkezdték különféle burkolatok és rácsok mögé rejteni a fényszórókat, akkor indultak be igazán a rejtett lámpák, különösen a felnyíló változatok. Ennek oka, hogy az Egyesült Államokban más lámpatesteket alkalmaztak. Zárt, egységes lámpák voltak szinte minden autóban, tökéletesen egyforma méretben.
Ezekben ott volt az izzó is, ha sérült, akkor az egészet cserélni kellett. Ezért, valamint az unalmas forma miatt kezdték elrejteni a gyártók a lámpatesteket, amiből szép lassan divat lett.
A 80-as évek elejére szinte kötelezővé váltak, különösen, ha valaki egy menő, futurisztikus, ék alakú autót akart eladni.
A pörgős 1980-as években kezdett igazán ragyogni a bukólámpa. A szerény Buick Reattától a különös és gyönyörű TVR 350i-ig mindenen ott volt.
Az igazi posztersztárok, a Ferrari F40 és a Lamborghini Countach is egy-egy pár bukólámpával büszkélkedhettek. A bukólámpák népszerűségét részben egy akkoriban népszerű tévéműsor, a Knight Rider is segítette, amelynek főszereplője, KITT, egy Pontiac Firebird Trans Am, sokunk számára örök emléket jelent.
Sajnos a bukólámpa – és általában a világ menősége – szempontjából a 80-as évek közepére meg voltak számlálva a napjaik. Mindig is nyűgös, érzékeny megoldás volt, és a bonyolult mechanizmusok, amelyek működtették őket – villanymotorok, vákuumszivattyúk, apró kis karok és zsanérok stb. – hajlamosak voltak a meghibásodásra.
A törött bukólámpás autók gyakran maradtak “kacsintós” állapotban, egyik lámpával fent, a másikkal lent, vagy véglegesen nyitott helyzetben ragadtak.
Aztán 1984-ben egy kicsi, öreg autógyártó a Ford Motor Company, elindított egy folyamatot, amely közvetlenül a bukólámpa halálához vezetett.
Ford Taurus
A Ford a Taurus fejlesztése során végig lobbizott a szövetségi hatóságoknál a fényszóró-szabályozások enyhítéséért, mert a cég egyszerűen nem tudta elkészíteni új csodaautóját a régi, hagyományos “zárt” fényszórókkal. Nem, nekik azokra az új, karosszériába simuló, kompozit lámpákra volt szükségük, amelyek nem feleltek meg a korabeli szabályoknak. Végül a hatóságok engedtek, lazítottak a fényszórók kinézetére és gyártására vonatkozó korlátozásokon, a többi pedig már történelem.
Hogy igazságosak legyünk a Taurusszal szemben, a bukólámpák eltűnése nem teljesen ennek a típusnak köszönhető. A bukólámpák a 90-es években is viszonylag népszerűek maradtak, de csillaguk már határozottan leáldozóban volt.
A 90-es évek végére a bukólámpa már szinte csak a sportautók és olyan egzotikumok sajátja volt, mint a Cizeta Moroder V16T. Aztán 1998-ban egy gyalogosbiztonsági előírásokról szóló EU-rendelet lényegében megölte ezt a megoldást Európában. Az Egyesült Államokban a bukólámpák még bátran tartották magukat, de a 2000-es évek elejére már csak két autón voltak megtalálhatók: a C5-ös Chevy Corvette-en és a Lotus Esprit V8-on.
Az egyik utolsó bukólámpás sportmodell, a Corvette C5
Ezek voltak az utolsó bukólámpával szerelt autók az Egyesült Államokban, és az évtized közepére teljesen eltűntek.
Tehát ez a válasz: a bukólámpák halálát számos tényező okozta, de lényegében minden a javuló gyalogosbiztonságra és a változó ízlésre vezethető vissza. Lehet, hogy az autók ma biztonságosabbak, és a mindenféle animációval működő LED-fények látványosak, de sosem lesznek olyan menők mint a jó öreg bukólámpa.
