Mentél már 210-et bringával?

A masszív, bronzlemezekkel borított évszázados fakapu különösebb ellenállás nélkül szakadt apró szilánkokra, amint a három emelet magas godzilla-szerű dög átdugta rajta a fejét. Már épp bevetettem volna magam a legközelebbi hatalmas, homokkő imamalom mögé, amikor valahonnan a kapun túlról megszólalt egy hang. Pibibibiiibiii, pibibibiiibiii… Hamar úr ébresztőórája volt az.

Édes pillanatok ezek, amelyekbe az ember igyekszik foggal körömmel kapaszkodni, hogy minél tovább élvezhesse, de hiába, mindössze másodpercei vannak hátra. Ilyenkor az ébredő már tudja, hogy csak álmodik, és azt is, hogy most még bármit megtehet. Büntetlenül ugorhat szakadékba, hogy kedvére élvezze a szabadesést, és bátran megküzdhet akármivel. Hasonlóra készülök én is, de az álom gyorsan felszívódik, pedig szívesen visszaaludnék. De nem megy, a szomszéd szobából már a fegyelmezettebb, gyorsan ébredők neszei szűrődnek át. 

Kelni kell. Miért is? Ja, Balaton kört terveztünk mára. Akkor jó ötletnek tűnt, most per pillanat nem az. Féltucat morgós figura rángatja magára a bringásruhát, és tülekedik a klotyó előtt. Mire mindenki elhagyja az ingatlant, már egy órás késésben vagyunk. Sokat ilyenkor nem érdemes vacakolni, októberben már hamar sötétedik és a 200 kilométer nem játék. 

Gergő nemrég új kerékpárt vett, így adta magát a feladat, ki kell próbálni. De egy ilyen szerzeményt nem illik egy ócska háztömbkörre vinni, így mertünk nagyot álmodni: egy laza Balaton-körre gondoltunk. Egy nap alatt ha nem is könnyen, de időben indulva azért letekerhető a nagyjából 200 kilométeres táv. Még akár az íróasztal mellől felállva is. De mint később kiderült, pár dologgal nem számoltunk. 

De nézzük, kik is ezek a figurák és mivel vágnak neki az útnak:

Ez egy egyedi gyártású bicikli, egy fóti műhelyben, a Hyperretrónál készült. Ágoston Pál készít Pelso (ez a Balaton latin neve) néven bicikliket, évente nagyjából 10 darabot. A típusnevet mindig a tulajdonos találja ki. Az enyémen látható Fulmine villámot jelent, ami az eszeveszett sebességre utal, amit jó kerékpárossal képes lenne teljesíteni a gép. Én (még) nem vagyok elég jó és gyors kerékpáros. De még fejlődhetek. Miche kerekekre és váltóra esett a választás, a váz alumínium, az első villa karbonból készült. Az egész bicikli 8,9 kilót nyom. Nagy feltűnést szoktam vele kelteni, a Pelso márkanevet nem tudják beazonosítani. Bár valaki a Tesco parkolóban rácsodálkozott, hogy “jééé, ez egy Hyperetro!” 

Az osztrák EH-Line biciklijét a hazai importőr 433 ezer forintért árulja. Bár lítium-akkujával a pedelec-bicajok között nem kimondottan drága darab, kivitelezését tekintve nem is olcsó. A kerékpár aluvázas, 26 collos kerekű trekkingbicikli, a Tektro egyszerűbb fékeivel és a Shimano szintén belépő szintű hétfokozatú váltójával – több sebességfokozatra egy elektromos biciklinél nincs szükség, mert az elektromos hajtástól mindig kapunk annyi nyomatékot, amennyi kell, nem kell folyton kapcsolgatni. Már ameddig van szufla az akkuban, ugyebár.

A gyártó átlagos testalkatú (70-80 kilós) biciklisre sík úton 70 km feletti hatótávot garantál. Nehezebb túrázónál, emelkedőn, alig tekerve, a villanymotornak keveset segítve ez az érték drasztikusan megrövidülhet, mint ez be is bizonyosodott a szerkesztőségi túrán. Alig 30 kilométerrel a rajt után az elektronika lekapcsolt, én pedig magamra maradtam a lábaimmal és a 25 kilós bringával. Nem volt jó.

A nagy tömeg mellett a furcsa vázas, eleve e-bike-nak tervezett, az üléscső mögött kialakított akkufészkes bicikli más hátrányaira is fény derült. Az ergonómia nem tökéletes, az ember nagyon hátul teker rajta, a pedáloknak előrébb kellene lenniük, vagy a nyeregnek hátrébb. Az agymotor kikapcsoltan jelent némi gördülési ellenállást, a bicikli elég nehezen gurul a lejtőkön is. Két rövid rátöltéssel még 8-10 kilométer elektromos rásegítéses távot sikerült elérni az útmenti kocsmákban, de a 82 kilométeres távnak így is több mint felét kellett izomból megoldani. Hosszú távú túrákra egy ilyen átlagos, tíz amperórás akkus e-bike csak töltőpontok, netán akkucsere-pontok betervezésével alkalmas, különben a villany hamar elapadó segítsége nélkül csak a hajtás többletsúlya marad.

Németül használják a Radfahrereffekt kifejezést, ami arra vonatkozik, hogy lefelé taposol, de felfelé kapaszkodsz, tehát egy igen kellemetlen emberfajtára mondják. Ez a kerékpáron tényleg így működik, húzom a kormányt és nyomom a pedált. Hosszú távon az egyenes tartásban tekerhető holland női kerékpár sokkal vonzóbbnak tűnt, mint a montiszerű konstrukción előrehajolni, de azon meg a váltóáttételek passzolnának kevésbé a Balaton-felvidék emelkedőihez. 

A kölcsönkért bicikli remek hátasnak bizonyult, az ülepemet nem törte annyira, mint amennyire tartottam tőle és ergonómiája is megfelelő volt az én porhüvelyemhez. Hosszabb túrára elférne rá nagyobb lánctányér előre, mert a leghosszabb áttétele is kicsit rövid a sík szakaszokra. De a suhanásélményen sokat segített, amikor 1,3-ról 5 barra fújtam a kereket. A könnyen guruló, de elég rázós gépen megértettem, miért nehéz a gumifejlesztők dolga, akik a kis gördülési ellenállásért nem dobhatnak sutba minden mást.

A két éve porosodó bringám álló helyzetben leeresztett kerékkel sem nőtt egy centit sem, így inkább a bátyám méretben hozzám passzoló Schwinn montijával indultam útra. Mindezt egy egyperces próbaút és szemrevételezés után, így sok mindent nem tudtam a cangáról. Egy utólag belehekkelt ultra hosszú stucnival emelhető kellő magasságba a kormánya, így kifejezetten kényelmes volt 190 centis magassággal is, és lejtőn is kiválóan gurult. Emelkedőn sajnos kevésbé, de feltehetőleg nem a súlyon és a kerék vastagságán múlt a siker, hanem a teljes felkészületlenségen.   

A 10 év körüli Acera váltó sík útra tökéletes volt. Rendőrből csak fekvővel találkoztunk, de a kötelező elemek teljes tárházával –  a villogó katicával az élen ? nem okozott volna gondot egy igazi leszerelése sem.

Talán a csapat bringáinak együttes életkora sem érte el az én kétkerekűmét. Nagyjából 14 éves koromban kaptam a szüleimtől egy Csepel versenykerékpárt, azaz már a 22-őn is túl van. Élete során folyamatosan alakult, de két igazán jelentős átalakításon esett át. Először nagyjából 2-3 évesen, amikor lekerült róla, minden “felesleges kiegészítő”, új kormány, fékkarok, váltókarok, ülés kerültek rá, amelyek, no meg az eredeti piros szín helyett metálszürkére festettem. 

A 20-as éveimet egy padláson töltötte a járgány (másikat használtam), majd azt követően, hogy megszületett az első gyermekem (6 éve) előkerült, de átalakult apabicajjá. Túrázáshoz alkalmasabb kormányt, fékkarokat, gyerekülés szállításához jó csomagtartó került rá, kapott kosarat, sárvédőket és új ülést is. Ám az elmúlt években ismét pihenőre száműztem, miután a gyerekek már maguk tekernek. 

A csapatépítő kerékpározás előtt teljes zsírzáson esett át a kerékpár és lekerült róla a kosár. Egy ideig remekül teljesített az úton, de a fékek és gumik hamar jelezték, hogy nem ártott volna megújítani azokat is a túra előtt. Ezért aztán sík terepen és emelkedőn bátra, lejtőn lefelé nagyon óvatosan hajtottam. Azt, hogy az alapok még mindig jók az elért 41 km/óra feletti csúcssebesség jelzi.

Talán az egész mezőny legérdekesebb darabjával vágtam neki a körnek. Mivel 7 éve már egyszer montival sikeresen körbebicajoztam egy nap alatt a Balatont, most valami újjal szerettem volna tekerni. Fekvőbringát már többet is próbáltam, de izgatott a dolog, hogy milyen lehet ez hosszabb távon is. Valóban annyira kényelmes-e, mint ahogy mondják? Így kölcsönkértem egyet. Az AMBringa boltjában rögtön a legmenőbb darabot tolták elém, egy hazai gyártású, végletekig letisztult vonalú, pillekönnyű, aranyáron mért karbon fekvőbringát.

Az első tesztkör katasztrofális volt, a bicikli izgága, roppant érzékeny darab, de a bolttulajdonos mégis ezt javasolta, én pedig megbíztam benne. Sajnos azt is mondta, hogy a túra előtt menjek vele egy 50-est, és akkor megszokom. Na ez elmaradt, így az előrejelzések szerint az első 50-es nem is úgy ment, ahogy kellett volna. Például a kertben az ötödik méteren már elestem vele – ez volt az első és utolsó esésem – de ezúttal a mély murva számlájára írtam a borulást.

Szóval kis késéssel, de végül csak elindultunk. Eleinte gyakoriak voltak a közös megállások, a bringákról egymás után derültek ki a hiányosságok, de a legnagyobb baj a keréknyomásokkal volt. A legtöbb bringa kereke elmebeteg nyomásra volt felfújva, hogy könnyebb legyen tekerni.

Aki a Balaton körüli bringautat kijelölte, az megérdemelné, hogy hátba verjék egy irgalmatlan méretű péklapáttal. Nemcsak a derékszögű, bevehetetlen kanyarok, és a néha teljesen eszetlen vonalvezetés miatt, hanem azért is, mert a kitáblázás is fertelmesre sikerült. A legtöbbször az aszfaltra festett, ákombákom, civil festékjelzések segítettek visszakeveredni az útra. Szerencsére az útburkolat minősége nem volt annyira vészes, mint vártuk. Itt-ott ugyan tényleg járhatatlana sok gyökértől, de a teljes hosszhoz képest ezek a szakaszok nem igazán jelentősek.

A legelső, hogy az íróasztal mellől felállva nem feltétlenül lehet letekerni 200 kilométert. Nem lehetetlen – nekem sikerült – de nem is könnyű. Szintén nem érdemes ezerféle bringával és felkészültségi szinttel nekivágni ekkora távnak, mert valakinek így nem lesz jó a közös bringázás. 

A fekvőbringa viszont igazi varázslat. Nem túl acélos állóképességgel, kényelmes 20-25 km/órás tempóval szenzációs vele tekerni. Nem volt gond vele az emelkedőkön sem, bár kiállni nem lehet a nyeregből, de erre nincs is szükség, mert az óriási felületű párnázott ülésbe belefeszülve jóval nagyobb erőt lehet kifejteni. Ennek megvannak a hátrányai is, mert hamarabb kikészül a biciklis térde, ha nem tudja, hogy itt bizony előbb kell visszaváltani, nagyobb pedálfordulatszámmal tekerni, mint ahogy azt szükségesnek érezné. 

Barátkozni kellett a kormányzással is, mert a megszokottól eltérően itt a kormányzott kerék szinte az ember feneke alatt van. Olyan ez, mint busszal kanyarodni. Az orrát be kell tolni a kereszteződésbe, és amikor már szinte lelóg az orra az útról, akkor alászedni. Egy nap alatt volt alkalmam végiggondolni, mit csinálnék a fekvőbringán másként, jobbra. Eleinte a teleszkópról gondoltam, hogy jó lenne bele, de a karbon váz van annyira rugalmas, hogy igazából egyáltalán nincs szükség extra rugózásra. Szóval ez kilőve. 

A puha, nagy felületű ülés kényelmes, nem rohad bele a bringás háta, és a fenekét sem töri fel. Emellett a kormányra sem kell ránehezedni, így a vállam sem fájdult meg és a nyakam is végig a megszokott pózban volt, valamint a tüdőmet sem nyomtam össze menet közben. Szóval bármennyire is másként fest, a fekvőbringa bitang kényelmes valami. Aki több száz kilométeres útra megy biciklivel, és nem kell terepen tekernie, útpadkákon ugratnia, annak vétek bármi mással menni. 

Túratársaim – változatos kifogásokkal – nagyjából az 50-60. kilométer környékére fogytak el. Ők végül durván 90 km-t tekertek. Mivel makacs ember vagyok, itt elköszöntem a kompra váró brigádtól, és egyedül mentem tovább. A déli parton végig saját tempóval, gyönyörű időben faltam a kilométereket, egészen Keszthelyig csak egyszer álltam meg inni és harapni valamit. Talán ez a legkényelmesebben bringázható szakasz, széles utakkal, és az októberi időnek hála szinte nulla forgalommal. Zseniális volt, higgyétek el.

A gondtalan, kényelmes tekerés egészen a 160. kilométerig tartott, ahol elkezdett sötétedni, és innentől már sietni kellett, nem akartam vaksötétben visszaérkezni Füredre. Így kimerészkedtem a főútra. Szerencsémre a 71-es nagyobb részéről a biciklik nincsenek kitiltva, így jó 5-6 km/órával gyorsabban tudtam haladni. De persze rám sötétedett. A bicikliút ilyenkor már járhatatlan, nincs az a biciklislámpa, amellyel biztonságosan lehet haladni a girbegurba, felfestések nélküli kerékpárutakon. Az autósok nagy része baj nélkül ki tudott kerülni a néptelen úton, de páran feltétlen szükségét érezték, hogy ledudáljanak a bringáról. Nem esett jól. 

A szétesett mezőny ellenére mindannyian élveztük a hosszú bringázást, az októberi napot, a jó társaságot – már amennyi jutott belőle – és másnap a szerkesztőségben már a naptárat néztük, hogy tavasszal mikor érdemes újra nekiindulni a Balatonnak. Ezúttal azonban kétnapos, kényelmes, valóban közös menetet tervezünk.

És te? Neked megvolt már a Balaton-kör?