A második világháború pusztítása közvetlenül nem érte el az Egyesült Államokat, az amerikai hétköznapokat azonban így is alaposan átírta. Igaz volt ez az autózásra is: a negyvenes évek elején az USA már erősen motorizált ország volt, 1941-ben a háztartások mintegy 88 százalékának volt autója. Néhány hónappal később viszont egyre inkább az lett a kérdés, hogy ki, mennyit és egyáltalán miért vezethet.
Az ok nem egyszerűen az volt, hogy a hadseregnek kellett a benzin. Legalább ekkora problémát jelentett az acél és mindenekelőtt a gumiabroncsok hiánya.
Új autó? Felejtsd el!
1942 februárjában az amerikai kormány leállította a polgári személyautók gyártását és értékesítését. Az autógyárak kapacitását a hadiipar szolgálatába állították, a már elkészült, de még el nem adott személyautókat pedig készletbe vették és csak szigorú feltételekkel lehetett hozzájuk jutni.
Nem volt elég egyszerűen besétálni egy kereskedésbe pénzzel a zsebben. A vevőnek a helyi bizottságtól kellett engedélyt kérnie, és jellemzően olyan foglalkozással kellett rendelkeznie, amelynél az autó használata nélkülözhetetlennek számított. Rendőrök, orvosok vagy gazdálkodók juthattak például új járműhöz, de még nekik is igazolniuk kellett, hogy meglévő autójuk már több mint 40 ezer mérföldet, vagyis nagyjából 64 ezer kilométert futott.
Az autótartás ráadásul külön költséggel is járt. 1942 februárjától szövetségi adó terhelte a közutakon használt járműveket. Ennek teljes éves összege öt dollár volt, amelyet a szélvédőre ragasztott adójeggyel igazoltak; év közbeni vásárlás esetén időarányos bélyegeket is kiadtak.
Ha volt is autó, nem jelentette azt, hogy oda mentek, ahová akartak
A keleti partvidéken 1942 májusában kezdték óvatosan adagolni a benzint. Ennek oka főleg az volt, hogy a német tengeralattjárók komoly veszteségeket okoztak az Atlanti-óceán és a Mexikói-öböl felől üzemanyagot szállító tankhajóknak. Decemberre aztán az egész országra kiterjesztették a benzinjegyrendszert.
A szélvédőre ragasztott betűjelek mutatták, milyen kategóriába tartozott az autós. Az átlagos, „A” kategóriás vezetők általában mindössze heti 2-4 gallon benzinhez jutottak. A hosszabb munkába járás miatt jogosult „B” kategóriások körülbelül 8-10 gallont kaphattak, míg a háborús gazdaság szempontjából nélkülözhetetlen munkát végzők – például orvosok vagy postai dolgozók – ennél nagyobb kerethez férhettek hozzá.
És még akkor sem volt biztos, hogy az ember egyszerűen elindulhatott egy vasárnapi autózásra.
Ugyanebben az éven 17 keleti államban és Washingtonban betiltották az úgynevezett „pleasure drivingot”, vagyis a nem szükséges, örömautózást. A korabeli rendelkezés annyira szigorú volt, hogy egy sport- vagy szórakoztató rendezvénynél parkoló személyautó jelenléte önmagában gyanús volt, azt a látszatot keltette, hogy tulajdonosa indokolatlanul használta fel benzinadagját.
A korlátozást később enyhítették, majd ismét életbe léptették; a keleti parti „pleasure driving” tilalmát végül 1943 szeptemberében szüntették meg végleg.
Megszületett a „Victory Speed”
Talán a háborús amerikai autózás leglátványosabb jelképe az úgynevezett Victory Speed lett.
A legnagyobb megengedett sebességet 35 mérföld/órában, azaz nagyjából 56 km/órában határozták meg. Mai szemmel ez különösen furcsán hangzik: gyakorlatilag egy mai városi sebességgel kellett közlekedni olyan utakon is, ahol békeidőben jóval gyorsabban haladtak volna.
És bár a lassabb tempóval benzint is sportoltak az autósok, a legfontosabb cél valójában a gumik megóvása volt.
60 mérföld/órás haladás mellett az akkori abroncsok körülbelül kétszer olyan gyorsan koptak, mint 35 mérföld/óránál. Márpedig gumihoz akkoriban nehezebb volt hozzájutni, mint üzemanyaghoz.
Japán délkelet-ázsiai előretörése következtében az Egyesült Államok természetesgumi-ellátásának mintegy 90-95 százalékát elveszítette. A gumira pedig nemcsak személyautókhoz volt szükség: katonai járművek, repülőgépek, mentőtutajok, gázálarcok és pontonhidak gyártása is hatalmas mennyiséget igényelt.
Az autógumi ezért az egyik legszigorúbban ellenőrzött termékké vált.
Egy civil autótulajdonos összesen öt abroncsot tarthatott: négyet az autón és egy pótkereket. A fölösleges gumikat át kellett adni a hatóságoknak. Új abroncsot vásárolni vagy akár újrafutóztatni sem lehetett egyszerűen, ehhez is a helyi szervek engedélye kellett.
A gumik állapotát akár hetente többször ellenőrizték. A vezetőket folyamatosan arra figyelmeztették, hogy ügyeljenek a megfelelő guminyomásra, kerüljék a hirtelen gyorsításokat és fékezéseket, lassítsanak kanyarodás előtt, és lehetőleg osszák meg az autójukat másokkal. Ezek az üzenetek még a benzinjegyhez tartozó matricák hátoldalára is felkerültek.
„Biztosan szükséges ez az út?”
Talán ez a mondat foglalja össze legjobban a korszak amerikai autópolitikáját.
Nem az volt a cél, hogy minden személyautót eltüntessenek az utakról. Éppen ellenkezőleg: meg kellett őrizni a már meglévő autókat és abroncsokat addig, amíg a háború tart, miközben az ipari termelés minden lehetséges erőforrását a hadsereg kapta.
Az autómegosztást ezért kifejezetten ösztönözték. A munkába járóknál a telekocsizás sok esetben plusz benzinadagot is jelentett, miközben óriási propagandakampány próbálta rávenni az amerikaiakat arra, hogy ne üljenek egyedül az autóba, és ne induljanak el feleslegesen.
A korlátozásoknak látványos hatásuk lett. Míg 1941-ben az amerikai háztartások mintegy 88 százalékának volt autója, 1945-re ez az arány körülbelül 73 százalékra esett vissza, vagyis a motorizáció nagyjából a gazdasági világválság közepén látott szintre zuhant. Sokan egyszerűen letették az autójukat a háború végéig, és buszra, villamosra vagy kerékpárra váltottak.
Aztán 1945-ben véget ért a háború, megszűnt a benzinjegyrendszer, és az autógyárak ismét civil modelleket kezdtek készíteni.
Az évekig elfojtott kereslet pedig hamar megmutatta magát: Amerika a háború után minden korábbinál nagyobb lendülettel tért vissza az autózáshoz. Néhány év alatt már nem a 35 mérföld/órás „Victory Speed” és a benzinjegyek határozták meg az amerikai utakat, hanem elkezdődött az autópályák, a külvárosok és a tömeges autóvásárlás aranykora.
Kövesd a Vezess.hu-t a Google hírekben!
