A Vezessen az évek során igyekszünk bemutatni a Forma-1-es Magyar Nagydíj nagyközönség által kevésbé vagy egyáltalán nem ismert, de fontos szerepet betöltő résztvevőit. Beszéltünk már a Hungaroring versenyigazgatójával, a kezdetektől évtizedekig szolgáló versenyigazgató-helyettessel, hungaroringi versenybíróval, büntetésekről döntő F1-es sportfelügyelővel, a hétvégén szolgáló rendőrökkel és a mentőkkel is. Ezúttal a kollégából az újságírók első számú segítőjét, a magyar F1-es pálya sajtófőnökét kerestük meg a 41. Magyar Nagydíj előtt.
Tóth Anita sportújságíró, a Hungaroring és a Magyar Olimpiai Bizottság sajtófőnöke – akasszuk a hóhért, mondd el az olvasóinknak, miből lett a cserebogár!
Mondhatnám, hogy az egész a véletlen műve, de nem. Már a középiskola első osztályától kezdve tudtam, hogy sportújságíró akarok lenni, még ha azt nem is tudtam, milyen sporttal foglalkozva, de akkoriban az iskolapad alatt mindig a Nemzeti Sportot olvastuk. Pedig nem is sportsuliba, hanem közgazdasági szakközépbe jártam, de a fiúkkal mindig olvastuk a sportot, nyilván azért, mert apukám futballedző volt egy kiscsapatnál egy borsodi faluban, Taktaszadán és megfertőzött. Az autósport csak később jött…
Sulis szinten én magam is kézilabdáztam, de inkább csak azért, mert minden gyereknek kell sportolni, meg azért, mert a fater azt mondta, hogy a foci túl veszélyes, úgyhogy menjek inkább kézizni, pedig onnan aztán sokkal nagyobb sérülésekkel jöttem haza…
Beszélgetőpartnerünk, Tóth Anita
És hogy lett ebből újságírás?
A lényeg, hogy én sportról szerettem volna írni, ezért a szegedi egyetem kihelyezett tagozatára, a Havas Henrik által fémjelzett iskolába jelentkeztem. Rögtön a beiratkozás után megkérdezték, hova szeretnénk menni gyakorlatra, és én mondtam, hogy egyértelműen a Nemzeti Sporthoz – nekem az volt a nagy vágyam, hogy azt a szerkesztőséget lássam belülről is, még ha nem is maradhatok ott, aztán ez a szakmai gyakorlat olyan jól sikerült, hogy 27 évig dolgoztam az újságnak.
Ez még mindig nem autósport…
Igen, az elején mondtam, hogy akkor focival szeretnék foglalkozni. Megkaptam, hogy azt egy lány biztosan nem fog ennél az újságnál – ne felejtsük el, 1994-et írtunk. Akkor mondtam, hogy kézilabdát. Hát azt se. Mindenkinek megvan a sportága a lapnál – ez volt a válasz. Na jó, de akkor mit fogok itt csinálni? – kérdeztem magamtól. Aztán nem sokkal később szóltak, hogy indul egy autósportos rovat, oda viszont keresnek embert. Én azt se tudtam, hogy azt eszik vagy isszák, de mondták, hogy azért nem atomfizika, meg lehet ezt tanulni, majd kimegyek a Hungaroringre, és ott majd a versenyzők segítenek. Úgy voltam vele, a lényeg, hogy ott dolgozhassak, úgyhogy írok én bármit.
Írtam is, pingpongot, tollaslabdát, meg hasonló olyan dolgokat, amikről fogalmam sem volt, és minimálisan érdekeltek, de mindent megcsináltam, mert hát, ha valaki újságíró akar lenni, akkor végig kell járnia a szamárlétrát, sőt. Írtam nemszeretem témában tízsoros cikket másfél óra alatt, aztán leküldtek, hogy hozzak 10 deka parizert. Két-három évig a szőnyeg alatt közlekedtem, a gyakornokból akkoriban nem két hét után lett újságíró. Írtam mindenfélét, és akkor indult ez az autó autósportos melléklet ’94 végén.
Akkor kezdtem ralit írni, meg gyorsasági motort, gyorsasági motorcsónakot, műrepülést, meg mindent, ami berregett. Aztán amikor 1995-ben Szalay Balázs elhatározta, hogy elmegy a Dakarra, akkor az egyik első interjúját meg nekem adta a Nemzeti Sportba, mielőtt elindult volna. Szóval így gyűltek a tapasztalatok. Az elején tartottam tőle, hogy úristen, mit fogok én ezekről írni, de aztán rájöttem, hogy nem kell nekem szakmázni, és ezt amúgy a mai napig tartom – én nem a technikai oldaláról közelítem meg az autósportot, hanem az érzelmi oldaláról. Úgy néz ki, az emberek ezt díjazzák is, meg értik is.
Egyébként nem nagyon voltak nők ezen a területen, rajtam kívül igazából csak Bessenyey Krisztina, aki akkor már az Autó-Motor főszerkesztője volt, de ő sportbíró is volt, tehát ő nagyon-nagyon értett hozzá. Sokat segített nekem, adott szabálykönyveket, mondta, hogy úgy lehetek jó, ha megtanulom az összes szakág összes szabályát, különben könnyen átverhetnek, mert az autóversenyzők nyilván úgy adják elő a sztorijukat, hogy az rájuk jó fényt vessen. Vagy elhiszed, vagy gyanakszol, és bele tudsz kérdezni. Ezért a mai napig hálás vagyok.
És akkor hogy jött a Forma-1?
Először egy gyorsasági motoros ob-futamon voltam kint a Hungaroringen. 95-ben lehetett, még a régi épület állt, a régi sajtóközpont, de az se volt nyitva ezen a versenyen, így ki kellett állni a teraszra, és onnan nézni, hogy mennek, de ugye nyilván már az 5. körben jöttek a lekörözések, mert széles spektrumon mozgott a mezőny… Kénytelen voltam megtanulni, hogy hogy kell a köröket, számolni meg hogy kell utána az emberekkel úgy beszélgetni, hogy tényleg az igazság jöjjön ki belőle.
A Magyar Nagydíjra kezdetben csak sztorikat írni jártam ki az állandó Forma-1-es szakíró mellett, interjúkat készítettem a háttéremberekkel, a magyar sportszakmai szereplőkkel. Nyilván ismertem őket, így könnyebb volt.
Aztán Baumgartner Zsoltival kerültem lépésről lépésre közelebb az F1-hez. 12-13 éves kora óta ismerem, a Nemzeti Sportnál én követtem végig a pályafutását a gokarttól kezdve, és amikor ő közeledett az F1-hez, akkor vele én is. Össze is barátkoztunk az évek alatt.
Tóth Anita és Baumgartner Zsolt
Zsolt mondta nemrég a Vezessnek, hogy azt is tőled hallotta, hogy a 2003-as Magyar Nagydíjon beugrási lehetősége akadhat, mert a Jordan állandó versenyzője, Ralph Firman balesetet szenvedett…
Igen, ez úgy volt akkoriban, hogy a szombat reggeli szabadedzésre általában az újságírók nagy része nem jött ki, mert ott már nem történik semmi, majd jönnek az időmérőre – ma már ez máshogy van, már szombat reggel is tele van a médiaközpont. Szóval néhányan voltunk, és látjuk ám, hogy Firman nekimegy a falnak, és nem száll ki, és amikor kiszáll, akkor meg nem áll rá a lábára. Mi, a magyar újságírókkal összedugtuk a fejünket, hogy mit csináljunk. Arra jutottunk, hogy hívjuk fel Zsoltit, mert ő még biztosan nem tud róla, a tévé nem adta a szabadedzést. Hívtuk, hogy hol van, mondta, hogy otthon, nemrég kelt fel, mondtuk, hogy érdemes lenne mielőbb kijönnie a pályára, mert lehet, hogy a délutáni időmérőn már dolga lesz. Először alig hitte, de jött.
Hogy kerültél a Hungaroringhez, az immár több mint egy évtizede betöltött jelenlegi pozíciódba?
Nem én pályáztam, hanem egy szép májusi napon Gerstl Péter, a Hungaroring akkori alelnöke egyszerűen megkeresett, és azt mondta, Anita, te leszel a pálya sajtófőnöke. Megtisztelő volt, de az mondtam, ez azért nem megy csak így, időre van szükségem, hogy felkészüljek, a következő évtől tudom csak vállalni a feladatot. Tartottam tőle, de a belső pánik és a maximalizmus miatt egyszerűen fogtam magam, és megtanultam a 70 oldalas FIA-s médiaközpontos kézikönyvet. Volt azért sok buktató, menet közben derült ki, hogy vannak dolgok, amik nincsenek leírva, értek meglepetések. Utólag, amikor Gyulay Zsoltnak (a Hungaroring elnöke) elmeséltem, hogy milyen rizikós volt, viccesen azt mondta, még jó, hogy nem az elején árultam el. Persze a kezdeti nehézségek után azért belerázódik az ember.
Beszélget
Térjünk át a jelenre! Mit csinál a Hungaroring sajtófőnöke az év során, olyankor például, amikor nincsenek versenyek?
Azért mindig van valami esemény, mert vagy építkezünk, vagy futóversenyt rendezünk, vagy sétát tartunk, stb. A lényeg, hogy ez nem klasszikus, vegytiszta sajtós munka, rendezvényeket találok ki, szeretem, ha van mögöttes sztori, valami geg, valami plusz az újságíró, tévés kollégáknak. Most, a keddi paddockbejáráson is szokás szerint megmutatunk mindent, Gyulay Zsolt elmondja, mi változott stb., de emellett például eszembe jutott Molnár Attila, a „leggyorsabb magyar”, felhívtam, hogy lenne-e kedve végigfutni a célegyenest. Mondta, hogy imádja a Forma-1-et, szívesen jön – egy kis plusz, egy kis poén a sajtótájékoztatóra.
Amikor gondolkodunk az év elején, hogy milyen aktivitások legyenek például a szurkolóknak, akkor ahhoz nekem elég jó a fantáziám, mert tudom nagyjából, hogy a szurkolók meg a nézők mit szeretnek, legalábbis szeretném ezt hinni.
Ilyen volt például a fényfestés a margitszigeti szökőkúton, ahol a Magyar Nagydíj hetében esténként megjelenik a futam eddigi összes győztese – ezt úgy találtam ki, hogy sétáltam haza a Margitszigetről, és megláttam a párafestést. Rögtön eszembe jutott, hogy a 40. Magyar Nagydíjra csinálhatnánk ilyet, vagy például most kitaláltuk ezt a 40 év, 40 kép kiállítást a Millenárisra. Nem mindent az én ötletem, de csapatban dolgozva mindig igyekszünk kitalálni, megvalósítani ilyesmiket.
A Te oldaladról hogy néz ki egy-egy Magyar Nagydíj szervezése, bonyolítása?
Ami a Magyar Nagydíj rendezését illeti, már az év elején ott vagyok a megbeszéléseken, megalkotjuk a stratégiát, hogy a városban milyen aktivitások lesznek, kiket lehetne a színpadra küldeni a fan zone-ba, esetleg milyen jótékonysági programot lehet szervezni stb. Aztán jön részemről a hazai sajtóakkreditáció kiírása, bonyolítása. Én előzetes szűrést végzek, aztán továbbítom az FIA-nak a kérelmeket, ők visszaküldik a jóváhagyásokat, azokat én továbbítom a magyar újságíróknak. Bonyolult adminisztrációs munka, nem íróembernek való, nem is nagyon szeretem, de meg kell csinálni. Utána pedig már a versenyhétre készülődés kezdődik.
Olyankor már mindenki hívogat, hogy hova menjen, mit csináljon, hogyan jut el a színpadhoz, milyen közlekedési eszközzel éri el a pályát, ha az akkreditációs központba csak autóval lehet eljutni, minden ilyet kezelni kell. Ott van aztán a trófeabemutató sajtóesemény, majd a már említett médiás paddockbejárás, az esti pályaséta, és aztán igazán beindul a hét.
Itt teszem hozzá, hogy míg év közben csak ketten dolgozunk a kommunikációs oldalon, a Magyar Nagydíjra 20 fős stáb jön össze, köztük négy fotóssal, gyűjtjük, feldolgozzuk a híreket, szabadon felhasználható képeket készítünk.
De alapvetően nem kommunikációs, hanem a médiaközpont működésének szervezése, irányítása a feladat. Szorosan együtt kell működnöm az FIA-val, a médiacenter az ő hatáskörük, minden évben küldenek kézikönyvet a változásokról, a felszereltségi igényekről, a szolgáltatásokról. Biztosítjuk, hogy legyen internet, a mosdó tiszta legyen, a sajtó képviselőinek legyen reggelije, ebédje, vacsorája, de mi osztjuk ki a mellényeket, amikben a fotósok dolgoznak, amikkel a bokszutcába lehet belépni, kiadjuk a passzokat rajtrácsra.
De persze a tévés, rádiós akkreditációsok is minket keresnek, ha valami gond van, valamit tisztázni kell. Vagy minket keres a külföldi fotós is, ha elromlik a gépe, és kérdezi, hol van szerviz. A teljes sajtós had – és vannak nagyjából 400-an – hozzánk fordul, ha valami problémája lenne.
Mi a leghúzósabb feladat?
A hungaroringi kommunikációs, médiastáb számára talán a csütörtöki sajtónap a legmegterhelőbb. A pilóták, csapatok képviselőinek kötelező megjelenéseit ugyan az FIA írja elő, de a mi feladatunk ezt betartatni, a versenyzőket odakísérni, biztosítani, hogy a sajtó képviselői közül azok mehessenek az adott eseményre, akiknek szabad – például a tévés karámba csak azok menjenek, akiknek szabad stb.
Aztán vannak még különlegesebb feladatok is, ha például kijön a pályára valamilyen híresség, akkor mi tájékoztatjuk az újságírókat, hogy az adott személy mondjuk szombaton X órakor áll rendelkezésre a paddockban, azon kívül viszont hagyják békén. Vagy ha például az egyik pilóta kitalálja, hogy a tervezettől eltérő időpontban is szeretne felmenni a fan zone színpadára, akkor az ő sajtósuk ezt felénk jelzi, aztán mi szervezzük meg.
Kép: Kurucz Árpád/Anadolu via Getty Images
Szóval akár az FIA-nak, akár az FOM-nek (a Forma-1 bonyolító cége), akár a csapatoknak-pilótáknak, de legfőképp, ha a média képviselőinek van valami igénye, kérése, nekem egész hétvégén rendelkezésre kell állnom, mindenben igyekszem, igyekszünk segíteni.
Milyen személyes kapcsolataid, sikerélményeid vannak a pilótákkal, esetleg másokkal az F1-ből?
Nos, valódi, személyes kapcsolatom csak Baumgartner Zsoltival van, ahogy mondtam, vele barátok vagyunk, de az F1-pilóták úgy általában évente egyszer jönnek ide, aztán mennek is tovább, nem épül ki szorosabb viszony.
Viszont akik már nincsenek benne a darálóban, már nem versenyeznek, jó partnerek lehetnek. A tavalyi évfordulóra eljött Thierry Boutsen is végtelenül kedves, kellemes ember, illetve Niki Lauda is az volt, amikor sikerült vele interjút készítenem. Érdekes sztori, mert akkor már a Hungaroring sajtófőnökeként dolgoztam, amikor Zsoldos Barna szakíró kollégánk egyszer csak szólt, hogy most lehetne beszélni vele. Előtte évekig húzódott, hogy majd a következő Magyar Nagydíjon, majd a következőn. Amikor jött a lehetőség, már a posztomból fakadóan nem feltétlenül illett volna, de Barna mondta, hogy annyit dolgoztunk ezen, hogy most már menjek. Vegyek fel valami mást a hungaroringes öltözékem helyett, aztán rajta.
Tóth Anita Gyurta Dániel Hanga Ádám és Szilágyi Áron társaságában a Hungaroring paddockjában
Amikor odakerültünk, Lauda mondta, hogy akkor beszélgessünk gyorsan, én meg visszakérdeztem, hogy gyorsan, amikor egész életemben erre vártam? Barna azt hitte, elküld minket az osztrák, miután kikértem magamnak a gyorsaságot, de helyette azt mondta, hát, ha erre vártál, akkor lássunk neki. Elvileg 5 percünk lett volna, de még 20 perc után is ott ültünk, sikerült könnyedebb, személyesebb témákra is sort kerítenem, mesélt a gyerekeiről a közösségi média rossz hatásairól stb. 20 perc után kérdezte, hogy van-e még kérdés – nyilván lett volna, de a mögöttünk várakozó újságírók szemmel vernek minket. De így is hatalmas élmény volt.
Azért az aktív pilóták is okoztak néha fejtörést, viccesebb pillanatokat, nemde?
Igen, hát voltak ilyenek is. Köztudott, hogy jó ideje hagyományosan a Herendi készíti a Magyar Nagydíj trófeáit, általában a verseny aktuális szponzorai is elfogadják ezt, legfeljebb a brand színe kerül a mintába, de épp az első évemben, 2015-ben, amikor Sebastian Vettelnek első ízben sikerült nyernie a Hungaronginen, a névadó szponzor nem túl karakteres fémserlegeket kért. Vettel a sajtótájékoztatón szóvá is tette, hogy hol a porcelán…
Rögtön elkezdtem ötletelni, küldtem gyorsan küldtem egy üzenetet Gyulay Zsoltnak, hogy nincs-e valamink elfekvőben, és óriási szerencsénk is volt, mert előző este tartottunk egy fogadást azoknak, akik addigra 30 éve dolgoztak a Magyar Nagydíjon, ajándékként pedig mindenkinek egy-egy Herendit adtunk. Mivel nem mindenki jelent meg és vette át, maradt még néhány az irodában. Nem is volt névre szóló, így nem sokkal később Gyulay Zsolt már át is adott egy vigasztrófeát a németnek. Kicsit kisebb volt, mint a szokásos, de így is nagyon örült neki. Ez volt az egyetlen Magyar Nagydíj, amelyről a győztes két trófeát vihetett haza. Persze volt olyan is, amikor meg egyet sem, ugye, Lando Norris és Max Verstappen eltört kupájának esete.
Hamilton már a spájzban van
Nem a munkakör alapvető része, de érdekes epizód volt az is, amikor néhány éve Lewis Hamilton „nálam” öltözött át: a hétszeres bajnok a futam leintése, az ünneplés, illetve a sajtótájékoztató között szeretett volna ruhát váltani, így hozzánk kopogtatott be. Kérdezte, hogy átöltözhetne-e. Mondtam, hogy itt vagyunk négyen lányok, de ha őt nem zavarja… Mondta, hogy akkor amott, mi van a másik ajtó mögött. Hát, a belső kis raktárunk, kóla, egyebek. Úgy volt vele, hogy az jó lesz neki akkor. Bement, jó sokáig bent is volt, valaki rá is kérdezett, hogy jön-e már Lewis, mondtam, hogy én ki nem hívom. Végül előjött, már a tiszta ruhában, ám mint kiderült, a versenycipőit nálunk felejtette. Természetesen visszaadtuk, meg is köszönték, jelezték, hogy nem feltétlenül tette volna meg mindenki. De hát a Magyar Nagydíjon rendesek vagyunk.
Ugyancsak rögtönözni kellett 2017-ben, amikor, a rajt előtt jó egy órával odajött hozzám a protokoll- és marketingfőnök azzal, hogy a leintésre kellene egy nyugágy vagy kempingszék. Nos, vasárnap délután már nem lehet csak úgy leakasztani egyet, így mondtam a stábnak, hogy lányok, tessék körbemenni a pályán, akár a sportbírók alól, de hozzatok egyet. Sikerült is találni, így készülhetett el a kép, melyen Fernando Alonso – idézve a brazíliai, kempingszékes üldögélését – a bokszutcába felfestett tengerparti környezetben a rajzon és a valóságban is hátradőlhetett, hogy így kívánjon mindenkinek kellemes nyári szünetet.
Mark Thompson/Getty Images
Ezek is mutatják, hogy a munkánkban kulcsfontosságú a rögtönzés, ha minden simán, rutinból meg, nem kell improvizálni, viccesen azt is mondhatom, már gyanús is, hogy valami baj van…
Anita, köszönjük a beszélgetést, jó, munkát kívánunk a hétvégére!
Kövesd a Vezess.hu-t a Google hírekben!
