Forrongó világunk híreit a kőolaj elérhetősége, ára, geopolitikai szerepe uralja, ahogy eddig sok alkalommal a fosszilis energiahordozók megjelenése óta. Jelentőségét hamar felfedezték Magyarországon is, és hazánk olajipara egész kalandos utat írt le az elmúlt bő száz év során. Voltak idők, amikor valódi olajlázban égett az ország, de a rohamléptekkel folytatott fejlesztések nem mindig sikert hoztak.
Az 1960-as évek végére Szeged környékén egy ígéretes területen kialakított kútnál tragikus baleset történt, aminek következtében robbanás, majd tűz tört ki. Az Arcanum Újságok korabeli cikkeivel idézzük meg a lángokkal vívott heroikus küzdelmet.
A Gazdasági Bizottság 1967-ben 3,2 milliárd forintos beruházási programot hagyott jóvá az algyői szénhidrogénvagyon feltárására. Ekkor még minden tökéletesen alakult, a felfutó termelés munkálatairól az Alföldi Olajbányász így számolt be:
„Az algyői szénhidrogéntelepeknél 1965-ben kezdődtek meg azok az alapadatgyűjtő kísérleti termeltetések, amelyek a művelési terv legfontosabb megállapításainak szolgáltattak alapot. Ma már kevesen tudják, hogy 1965- ben az alig huszonöt fős algyői személyzetnek ezen első kapacitásmérések során több mint 20 ezer tonna kőolajtermelést kellett forgalmaznia egyetlen provizórikus tankállomás segítségével.
A szürke hétköznapok hőseinek kívánunk most emléket állítani, egyben azoknak, akik az építőipartól leselejtezett cementtartálykocsikkal sikeresen bonyolították le az első hozamvizsgálatokat. Fiatal technikusok, gépkocsivezetők, sárban, fagyban helytálló olajbányászok érezték át akkor a helyzet komolyságát és azt, hogy nem egy „éves terv” teljesítését, hanem egy nagy népgazdasági kincs kiaknázásának feltételeit kell megteremteniük.
Semmit sem von le a nagy lélegzetű, több kötetre kiterjedő tudományos munka értékéből, ha annak elkészültével azokról is szólunk, akik ezt előkészítették.” – Alföldi Olajbányász, 1968 (4. évfolyam, 1-12. szám)
Egymás után készültek a kutak és a gyűjtőállomások. A 168-ast olajtermelésre alkalmasnak minősítették, majd 1968 decemberében kettős feladatra kezdték átalakítani: egy mélyebb rétegből olajat termeltek volna, miközben egy másikba vizet sajtolnak, fenntartva a termelést segítő rétegnyomást.
1968. december 19-én reggel nyolc óra húsz perckor ennél a kútnál történt baleset: leszakadt egy tolózár. A szabaddá vált nyíláson nagy nyomással tört elő az olaj és a földgáz, majd a keverék meggyulladt. Az esetről elsők között a Dél-Magyarország számolt be:
„A szemtanúk elmondása szerint 8 óra 20 perckor leszakadt a béléscső tolózárja, és a több mint 100 atmoszférával kiáramló szénhidrogén pillanatok alatt meggyulladt. A közelben tartózkodó Weinhoffer Ferenc fúrómester, valamint Dávid László olajmunkás gázmérgezést szenvedett. A torony acélszerkezete fél óra leforgása alatt felizzott és összeroskadt, maga alá temetve az olajkút száját. Elpusztult a több millió forintot érő berendezés.
Délután a kialakult tervnek megfelelően folytatódott a mentés. Ekkor már a 25-30 méter átmérőjű, 50-80 méter magas tűzgomoly közelében található betonelemek, távírópóznák, valamint a gátrendszert építő gépek is áttüzesedtek. Szerencsére mindössze egy tanya áll a kitörés szomszédságában, Algyő lakosságát nem fenyegeti veszély. A tűzoltók felöltötték azbesztruhájukat, vízsugarakkal hűtik a gépeket, tárgyakat. Lezárták a szeged–hódmezővásárhelyi utat, a forgalmat kerülőúton bonyolítják.”
(Forrás: Fortepan)
Hatalmas erőkkel kezdték az oltást
A helyszínre szegedi bányamentők, majd Szegedről, Hódmezővásárhelyről, Szolnokról és Budapestről tűzoltóegységek érkeztek. Katonai műszaki alakulatok is munkába álltak, rendőrök terelték a forgalmat. Az első órákban erőgépek kettős földgátat emeltek; a katonák láncban vitték el az éghető felszerelést. A tűz közelében maradt forró acél ugyanis az oltás után egyetlen pillanat alatt újragyújthatta volna a kiáramló gázt.
„A hőség elviselhetetlen. A lángoszlop közelében 1500-1900 Celsius-fok hőmérséklet uralkodott, a kúttól mintegy 60 méterre levő villanyoszlopok elégtek, az acéltartályokban felforrt a víz, a száz méterre lévő acélroncsok is tüzesek voltak. A talaj járhatatlan.
Különleges hő- és tűzvédő ruhákra volt szükség a góc megközelítéséhez. A védőruhában nehezen lehetett mozogni, hamar lepattogzott róla a tűzvédő ezüstfesték, a kesztyűk gyorsan elkoptak, a védőruhát állandóan hűteni kellett, de közben a szemüveg folyamatosan párás volt.” Dr. Arany – Krisó – Rácz – Székely: Híres tűzesetek. (Népszava, Budapest 1985. 303-308. oldal)
(Forrás: Fortepan)
A pokolba érkeztek
A helyszínre víz kellett, hozzá tározók, csatornák és a nehéz gépeket elbíró utak. Az olajos sár és a hőségben felszálló gőz nehezítette a munkát. A földgyaluk, szállítógépek megfeszített munkával tovább építették a kút körül a két körgátat. A sürgős gátépítést az indokolja, hogy a tűz eloltása után a szétömlő olajat összegyűjtsék, majd elszállítsák tartálykocsikkal.
„A lángoszlop 30-40 méter magas. Hatalmas dübörgéssel tör a magasba. Hangja a szélviharéhoz, az orkánéhoz hasonló. Leírhatatlan a látvány – és leírhatatlan a hőség, ha az ember akár csak száz méterre is meg akarja közelíteni ezt a földgázból, olajból álló vulkánkitörést.
Szinte elképzelhetetlen, hogy a körülötte sereglő emberek, munkások, tűzoltók, katonák, rendőrök minden erőfeszítésük ellenére bármit is tehetnének a fékeveszett elemmel szemben. A kitörés első pillanata óta szünet nélkül tart a küzdelem. Az országúton szerzett benyomás nem csalt: valóban frontra érkeztünk! Körös-körül a „tüzérség”, az ország minden tájáról összesereglett tűzoltó-alakulatok speciális oltókészülékei, vízágyúk, fecskendők.” – Magyar Hírlap, 1968. december
December 21-én a megváltozott szélirány miatt új utat építettek az oltóeszközök számára. A Dél-Magyarország másnapi híre szerint több mint negyven vízsugár és három vízágyú fedezte a mentőket. Száznál több ember jutott be a védőgát mögé, ahonnan újabb felhevült tárgyakat hoztak ki. A torony munkaállványa azonban még a helyén maradt. A kitörés körül minden elmozdított vasdarab előrelépésnek számított.
(Forrás: Fortepan)
Szovjet segítségre volt szükség
Az Országos Kőolaj- és Gázipari Tröszt szovjet segítséget kért. Olajipari szakemberek, tűzoltók és egy speciális turbóreaktív oltóberendezés érkezett Algyőre. A gép a repülőgép sugárhajtóművét használta fel: a gyorsan kiáramló gázsugárba vizet fecskendeztek, és az így kialakuló áramot a kút lángjára irányították.
Ez a berendezés egy Zil terepjáró gépkocsi platójára szerelt repülőgépmotor volt, ráépített vízágyúkkal, amelyeknek sugarát a nagy hőfokú kipufogógáz gőzzé porlasztotta. Ez a nagy sebességi energiájú porlasztói víz- és gőzsugár alkalmas volt a szintén nagy sebességi energiával rendelkező égő lángoszlop elleni bevetésre.
December 26-án délelőtt az első bevetés nem hozott sikert. Az oltógép helyzete és a hűtés összehangolása sem volt megfelelő, a szétfolyt olaj újragyulladással fenyegetett. Újabb előkészítés következett, majd délután ismét nekifutottak.
(Forrás: Fortepan)
„Pontosan fél három volt, amikor a speciális szovjet berendezés „elfújta” a lángokat. Az elcsigázott emberekből feltört az örömujjongás: „Sikerült!” A lángok kihunytak, azonban ömlött és ömlik az olaj, és vele együtt gáz is jön. Az olajat elvezetik, a gáz eloszlik a levegőben. A tűz eloltásával a kitört kút elfojtásának egyik nehéz szakasza fejeződött be. A szél a szétporlasztott olajsugarakat és gázt 500 méterre hordja el. Az út környékén, a szeged—algyői utat „a feketearany” permete borítja.” – Magyar Hírlap, 1968. december (1. évfolyam, 200-228. szám)
Tehát a probléma ezzel csak mérséklődött, de nem szűnt meg. A gáz és olaj magasba törését január közepén sikerült teljesen elfojtani.
Az oltási és elfojtási munkálatokban több mint ötszáz ember vett részt: olajipari szakemberek, műszaki, katonai alakulatok, karhatalmisták, rendőrök és olajmunkások, valamint tűzoltók.
„A legnagyobb nehézséget a kiáramló, majd bedermedt olaj eltávolítása okozta. Metsző szélben, –10, –15 fokos fagyban, éjjel-nappal szüntelenül dolgoztak a bányászok és a mentőalakulatok, míg végre a mentés közben letört „karácsonyfa” miatt (a termelőfejhez csatlakozó tolózárrendszert nevezik így) a kútfejen maradó peremhez ellenperemmel és tömítőrendszerrel ellátott, kettős, hidraulikus működtetésű kitörésgátlót felszerelhették.” – Magyarország, 1969. január-június
(Forrás: Fortepan)
Ezzel elzárták a függőleges gázoszlopot, az oldalirányú kitörés azonban megmaradt. Az új szerkezeten keresztül vizet és iszapot nyomtak a kútba, hogy ellensúlyozzák a föld alatti nyomást. A kísérletek egyelőre nem jártak sikerrel.
Több próbálkozás után végül a robbantásos módszerrel sikerült elérni a végső célt. 1969. január 16-án, csütörtökön 12 óra 50 perckor fél kilogrammos hexogéntöltetet engedtek le a termelőcsőbe. A január 17-i Dél-Magyarország szerint a szerkezet nagyjából húsz-huszonöt perc alatt érte el az 1910 méteres mélységet, és 13 óra 20 perckor végrehajtották a robbantást. A csövön új nyílás keletkezett, majd nagy teljesítményű szivattyúk vizet és iszapot kezdtek besajtolni.
Aznap késő délután megtört a kitörés ereje. A felszínen már gáz- és olajmentes iszap jelent meg. Este fél hatkor a korabeli tudósítás szerint a béléscső nyílásán a besajtolt víz és iszap távozott, Bán Ákos, a mentést irányító trösztvezérigazgató-helyettes pedig sikeresnek nevezte az elfojtást. A majdnem egy hónapja dübörgő kút elcsendesedett.
Kövesd a Vezess.hu-t a Google hírekben!
