Idén is részt vettünk a Porsche Performance Drive versenyén, és akárcsak tavaly, 2014-ben is sikerült elhozni az első helyet a magyar csapattal. A három éve futó sorozat a német márka rendhagyó, zseniális módszere az autók képességeinek bemutatására. Unalmas sajtótájékoztatók, steril pályák helyett a legkeményebb körülmények között, a való életben vizsgáznak típusaik, esetünkben a ráncfelvarráson átesett Porsche Cayenne S. Az autóról részletesen a Vezess.hu korábbi cikkében olvashatsz, ITT.
A magyar csapat Trabzonban, Törökországban az első rajt előtt. Járművünk, akárcsak az összes, tizennégy csapat esetén egy Porsche Cayenne S, a ráncfelvarrással bevezetett V6-os biturbós motorral az orrában.
Ez elődjének 400 lóereje helyett 420-at tud, a széria Tiptronic S sebességváltóval 5,5 másodperc alatt gyorsul százra az autó.
Mi újságírók pedig végletekig motiváltak voltunk, hiszen a körítés hamisítatlan verseny. Igazi kihívás, ahol technika, lelemény, tűrőképesség mérkőzik, és minden résztvevő lehetőséget kap arra, hogy megismerje, sőt átlépje saját határait.
Hogy mégis miről szól ez az egész, az a következő kiemelt részből kiderül, aki nem követte a tavalyi futam eseményeit, rágja át jól, hogy képbe kerüljön.
Kik, hol, miért és meddig?
A tíz országból érkező tizennégy csapatnak Törökországból, a Fekete-tengertől, Trabzon városából indulva, Grúzia vadregényes tájain át kellett elérni a kitűzött célt, Azerbajdzsán egzotikus, rendkívül látványos fővárosát, a Kaszpi-tenger partján fekvő Bakut.
Mindezt négy nap alatt, 1550 kilométeren keresztül, gyönyörű tájakra tett kitérőkkel.
Ebben a pillanatban könnyen beugorhat a félőrült milliárdosok veszélyes versengése, a Gumball 3000 névre keresztelt ágyúgolyó futam, ám itt az veszít a legtöbbet, aki hozzájuk hasonlóan ész nélkül tiporja a gázpedált. Nekünk a veterán ralik mintájára legfőbb cél a pontosság.
Megadott idő alatt kell megtennünk a kijelölt távot, és pontosan kell érkeznünk, akár az oszakai gyorsvonat. Tavaly még csak egy adott percen belül kellett érkezni, de ezt a szintet sokan tudták teljesíteni. Így idén már másodpercre ment a játék, aki az adott szakaszra kimért időhöz képest már egy másodpercet is késett, az plusz időnek minősült.
Ezért a 150, de néhol 400 kilométeres etapokat precízen kell tervezni, elég egy városi dugó, vagy az útra tévedő tehéncsorda, hogy boruljon a remekbe szabott terv. Belegondolva, ezt a célt nem nehéz teljesíteni, későként végletekig kihasználva a KRESZ adta kereteket, még hozható az eredmény.
Csakhogy itt a fogyasztás is számít! Aki lámpától lámpáig tötymörög, majd eszét vesztve teper, komoly árat fizethet a kútnál. Így kétarcú versengés ez, kötélidegeket követelő, keretbe szorított, józan rohanás. A csapatok sorrendjét ez a két tényező határozza meg (plusz még a szintén idén bevezetett közösségi média csatornáin felmutatott teljesítmény), tehát aki pont időben érkezik, és a legtöbb benzin maradt a tankjában, valamint a facebook követői is szépen gyarapodnak, az dörzsölheti a tenyerét.
Mindenki egyenlő esélyekkel azonos technikai háttérrel indult. A csapatok alatt kivétel nélkül a Porsche Cayenne S V6-os benzinmotorral szerelt, több mint 400 lóerős kivitele dolgozott. Nem épp kifejezetten az a csomag, amit tojással a jobb lába alatt akarna vezetni a mezei autórajongó, de ez is a kihívás része.
Az autók egy része hajón érkezett, a közeli országok csapatai pedig saját maguk vezettek el a rajt helyszínére, Törökországba.
Mindig izgalmas pillanat a mért szakaszok rajtja. A csapatok egy perces különbséggel indulnak, de ami ennél is fontosabb a pontos érkezés. Idén már másodpercet is mértek a beérkezéskor, így hajszálpontosan kellett időzíteni a befutót.
Hasonlóan megpakolt teherautókkal többször is szembekerültünk az 1550 kilométeres út során.
Az első nap célállomása Batumi volt, Grúzia elgondolkodtatóan kétarcú városa a Fekete-tenger partján.
Batumi egyfajta furcsa Las Vegas a török határ mellett. Rengeteg új kaszinó és hotel nőtt ki a földből a szegénynegyedek mellett.
A török turistáknak útlevél sem kell, a közeli határátkelőn elég egy személyigazolványt felmutatniuk, hogy beléphessenek a szerencsejáték friss fellegvárába.
A háziállatok minden válfaja előfordult az országutakon, tyúkok, disznók, bárányok, tehenek és lovak mellett kellett lavírozni.
Az első nap nem volt túl megerőltető menet, Trabzontól a határig végig kétszer háromsávos úton haladtunk, szinte senkitől sem zavartatva.
A török-grúz határ a Fekete-tenger partjánál. Forgalmas átjáró, ahol hangos szóval, és heves kézmozdulatokkal irányítják helyi segítők az autósokat. Egyenruhájuk, rangjuk, besorolásuk nincs, de ki-be jártak a határőrbódékból, diktálták a rendszámot, mint hivatalos ügyintézők. Így megy ez.
A grúz ábécé feltehetően a IV. században született – örmény krónikák szerint ugyanaz az örmény pátriárka: Meszrop Mastoc alkotta újjá, aki a ma is használatos új örmény ábécét létrehozta.
Igazi kultúrkülönlegesség a globalizálódó világban, míg a kínai, japán írásjeleket százmilliók ismerik, ezt a rendszert csak a 4,5 milliós grúz nép tudja magáénak.
Bár 14 csapat vett részt a megmérettetésen, sokan már az első nap feladták, és inkább élvezték az utazást, keményen bejáratva a Cayenne S új V6-os motorját, és kiélvezve a biturbós blokk minden erőtartalékát.
Kazbegi mint elnevezés még a szovjet idők emléke, ma a település neve Sztepancminda. Igaz a Kazbeg a képen látható 5047 méteres csúcs neve is, tehát nem véletlen, hogy a Kazbegi név is él a köztudatban.
A Cminda Szameba (Szentháromság), Kazbegi jelképe, egy hegytetőn (2200 m) épült templom. Innen minden irányban olyan látványt nyújtanak a hegycsúcsok, amit még a legdrágább óriás poszterek sem tudtak a nyolcvanas évek nappalijának falán. Órákig, napokig lehetne bámulni, ahogy a rozsdabarna, szürke, kékes vonulatok fehérrel zárt csúcsain táncol a fény.
Cayenne falka útban a szentháromság templom felé, háttérben a Kazbeg-csúcs
Ha arra megyünk, azzal spórolunk két decit átlagban. Sosem lankadtunk, de azért itt fenn a templomnál már mi sem a fogyasztáson agyaltunk, csak próbáltuk befogadni a látványt.
Grúziában az autópark jelentős részét a szovjet korszak típusai adják, a tömegközlekedést javarészt 20-30 éves Ford Transitokkal intézik, a tehetősek pedig V8-as Toyota Landcruiserrel járnak.
A kemény sziklás földbe komoly büntetés lett volna leásni a gázvezetékeket, ezért mind a levegőben fut, furcsa csőhálót alkotva ezzel az utcákon.
Az egyre több turista által elköltött pénz mellett még mindig az állattartás az egyetlen megélhetési lehetőség Grúzia vadregényes tájain.
A háziállatok minden válfaja előfordult az országutakon, tyúkok, disznók, bárányok, tehenek és lovak mellett kellett lavírozni.
Jól titkolt meglepetésprogram volt a sportautók vezetése a Kaukázus kétezer méter felé kanyargó szerpentinjein, közel Kazbegi városához.
A Porsche 911 Targa mellett igazi csemegét a kéziváltós Cayman S jelentett, de a GTS is úgy üvöltött végig az alagutakon, hogy majd kiugrottunk a hajunk alól.
Kazbegi bár kisváros, nekünk mégis sikerült hamisítatlan dugót mutatnia, köszönhetően egy rendőri lezárásnak.
Egy ezerötös Lada érdekes rakománnyal a tetején.
A tehéncsordák kerülgetése mindhárom országban része a mindennapi közlekedésnek.
Az utak állapota meglepően jó Grúziában csakúgy, mint Törökországban, ezért a szervezők pár építés alatt álló hegyi útvonalat is beiktattak a versenybe.
Ezek az aszfalttól mentes szakaszok sem jelentettek megerőltető kihívást a Cayenne S számára, csak az éles sziklákkal kellett vigyázni. Itt épp a török csapatot előzzük nagy igyekezettel, mert tudtuk, hogy a pontos érkezéshez ezen a részen is szükséges a 40 km/órás átlagsebesség.
A beérkezés idén is kulcsfontosságú momentum volt. Minden a jó időzítésen múlt, még látóhatáron kívül álltunk meg, ahonnan a célba érés pontos ideje előtt egy, másfél perccel indultunk neki az utolsó egy kilométernek, hogy a megfelelő átlagsebességet tartva másodpercre pontosan érkezzünk.
Sokatmondó tábla még Grúziában, az Azerbajdzsáni határátkelő előtt. Sok szerencsét kívánnak, és tény, hogy minden utazónak szüksége van rá.
A grúz-azeri határ egy olyan világot idéz, amit én már szerencsére nem éltem át. Gombóc a torokban, autók és utasaik külön kelnek át, hatalmas tányérsapkák árnyékában fürkésző tekintetek döntenek a sorsunkról. Pecsétekre, papírokra, apró kilépést biztosító cetlikre várunk órákon át, és fogalmam sincs, mire megy ki ez az egész.
Már az azeri oldalon készült a kép, a határátkelő területén tilos volt a fényképek készítése.
Legkomolyabb ellenfelünk a román csapat volt, végig vezettek, csak utolsó nap tudunk fordítani, és a legfontosabb pillanatban átvenni a vezetést.
Ez már Baku, az utolsó, döntő tankolás. Két úton lehetett eljutni a tengerparti fővárosba, egy ismeretlen hegyi út északon, vagy a síkon haladó déli országút tartott ebbe az irányba.
Mi kockáztattunk, és a hegyek lábánál, északon haladva rövidítettünk, míg a többiek több útépítés miatt kerülve, nagyobb forgalomban jutottak el a célig. Ez volt a kulcsmomentum, fogyasztásunk ennek köszönhetően messze verte a többi csapatét.
Egy fáradt, de boldog, győztes magyar csapat. Balról-jobbra: Szabó Péter, Kovács Miklós, Árvay Péter, Pásztor Máté.
Mire Bakuba értünk 11 órányi vezetés volt a hátunk mögött, egy gyomorremegtető Grúz-Azerbajdzsáni határátkeléssel.
